Ki is vagyok én? Kire gondolok, mikor azt mondom, hogy én ilyen vagyok, én olyan vagyok, én megcsinálom, én nem ezt akartam...?
A testem lennék? Az ujjaim? A szemem? A bőröm? Az izmaim? A csontjaim? Az agyam? Hét évente teljes egészében lecserélődik a teljes sejtállományom, tehát mondjuk harmincöt évesen már ötszörösen nem ugyanaz a test vagyok, mint amivel születtem, semmim sem ugyanaz már. Mégis, az én-tudatom mit sem változott közben. Már a fogalmazásomban levő birtokviszony is elárul mindent, "a testEM", így mondom és nem úgy, hogy "én, a test".
Ha nem a testem vagyok, akkor a gondolataim, az érzelmeim lennék, "cogito ergo sum"? Figyeljük meg a gondolatainkat, egyik jön, másik megy, egy részük az érzékelésünkre adott reakcióként születik, egy részük nem reakció, hanem csak úgy "beesik" az elménkbe. Az érzelmek hasonlóak, egy részük reaktív, más részük pedig a bennünk feltörő gondolatok nyomán születik. Olyan, mintha egy moziban ülnénk és a vásznon néznénk az egymást gyorsan váltogató reklámokat a film előtt. Ha ezt világosan képes vagyok megfigyelni, akkor egyértelmű, hogy a gondolataim és az érzelmeim nem én vagyok, hiszen én csak nézem őket, valahol máshol ülök a székemben az előadás alatt.
Az értelmem, az érzelmem, az akaratom, az elmém nem én vagyok. Igen, az elmém sem, hiszen az elmém az a tér, ahol a gondolatok hullámoznak. Én csak figyelem a gondolatokat, az elme maga nem én vagyok. A kérdés még az, hogy én vajon ott vagyok, ahol a gondolataim, érzelmeim, elmém? Hol van az a szék, ahol ülök?
Valahol kívül, az elmén kívül. Ha megkérdezik tőlem, hogy ki volt az, aki ezt a remek munkát elvégezte, hogyan mutatom meg, hogy én voltam, azon a nyelven, amit nehéz tettetni, vagyis testbeszéddel? Magamra mutatok, pontosan oda, ahol én vagyok. A hasamra, a fejem tetejére, vagy a szemöldökeim közé? Nem, hanem a szívemre. Nem a dobogó, vért pumpáló szervre, hanem a lelki szívre. Mit mondok, ha valami olyat tapasztalok, ami egész valómat áthatja? Szívhez szóló. Mit mondok, ha valamit egész valómmal végzek? Tiszta szívből. Mit mondok a köszönetre, ha valamit adtam és nem csak úgy mellékesen, hanem egész valómmal tettem? Szívesen.
Itt lakom én, a szívemben, itt ülök, mint egy nagy manipulátor robotban, vezérlem a testem, a gondolataim, az érzelmeim, ülök és figyelek, vagyok. Sok munkám nincs, a testem önvezérlő, öngyógyító, az elmém minden nagyobb feladatot ellát, én csak ülök és figyelek, hiszek és szándékomat fejezem ki. Tulajdonképp akkor végzem jól feladatomat, ha csak ezt csinálom, vagyok. Amint elkezdem magam tévesen azonosítani a testtel, a gondolattal, az elmével és azt hiszem, ez, vagy az vagyok, ilyen, vagy olyan vagyok, ezt kedvelem, azt nem kedvelem, már nem az igazság. Az azonosítás hiba. Nem vagyok "ez", nem vagyok "az", nem vagyok "ilyen", nem vagyok "olyan". Az "én ... vagyok": hibás kijelentés. A "..." helyére egyetlen jó szó van: "én". Az egyetlen valós kijelentés magamról: "én én vagyok". Vagy másképp fogalmazva, "vagyok, aki vagyok".
Mi a tanulság? Kell-e válnom valakivé? Még ezt, vagy azt megtanulni, még ezt vagy azt az oklevelet megszerezni, még valamit kiakasztanom a falra, még valamit birtokolni, mert még nincs meg, még valamivel azonosulni és akkor majd boldog leszek? Elérem-e a hőn áhított célt, leszek-e majd boldog valaha? Ha "majd", akkor soha. Ha "most", "önmagam", "vagyok", "figyelek", akkor igen.
