Egy nagy egész része vagyunk. Nem értünk van minden, hanem mi vagyunk az egészért.
Amikor kimegyünk a természetbe, benne élünk, szemléljük, érzékeljük a teremtett világot, akkor ez hamar tudomásunkra jut. Amikor a civilizált, globalizált emberi környezetben élünk, ott minden azt sugallja, hogy minden csakis miértünk van. A kettő nagy ellentétben áll egymással.
Hedonista, egoista világban élünk, ahol minden a kényelmünket szolgálja és azt gondoljuk, hogy élvezeteink kielégítése életünk legfőbb feladata, de közben mégis belopakszik a fáradtság, a kedvetlenség, a boldogtalanság.
Építünk egy természetidegen világot, ahol semmi sem természetes, amiben mindent átalakítunk, mert nekünk semmi sem jó úgy, amint van. A meglevő túl fárasztó, túl lassú, túl önmagáért való. Törekszünk, hogy életünk kényelmes, önfeledt, gyors legyen, s közben nem vesszük észre, hogy valójában a második Bábel tornyot építjük: mi akarunk magunk istene lenni, naggyá lenni, mint Isten.
Ha visszatérünk a természetbe, a dolgok lelassulnak, saját rendjüket követik, fáradnunk kell, hogy elérjünk valamit. Az izzadtság és a piszok nem ritka vendég itt. Kicsik vagyunk és "nemszeretem" dolgok is megtörténhetnek velünk, még akár meg is sérülhetünk. A sarokba szorított egó mindezt nagyítóüveg alatt láttatja velünk és fuldokolva segítségért kiabál. Ha tesszük a dolgunkat tovább és mellőzzük ezt a sikongatást, az elhalkul és közben lassan rájövünk, hogy belül mi többek vagyunk, nem árthat a fáradtság, az izzadtság, a piszok, a sérülés, a megszokott életvitel hiánya.
Rész vagyunk, egy nagy egész része. Más is lakik itt velünk ezen a bolygón, ebben a világegyetemben. Életünk csak úgy éri el célját, ha kisétálunk Bábel tornyából, visszatérünk a természethez, Istenhez, a másik emberhez, a belső igazi saját magunkhoz.
