Éber légy

Űzött vadként rettenve éber légy,
mindenre figyelve készen légy,
megfeszülve pattanásig,
érzékenyülve szakadásig!
Ha csak egyszerre egyre,
értelmed egy hegyre
hegyesedik,
egyesedik,
egyes
hegy
ez
ő,
de szűkül, s nem kitár,
minden mást kívül kizár,
mi kívül van, vagy létezik,
ott kinn ül, vagy lélegzik,
és nem vesz észre többit,
nem enged be mást semmit!
Mivel figyelsz? Szemmel, vagy füllel?
Honnan és mivel? Bőrrel, vagy szívvel?
Érezz egyszerre mindegyikkel,
légy készen, de ne csak egyikkel,
ne tervezz, ne tudj, mit fogsz tenni, mit mondani,
ne tudj, ne bírj semmit, csak figyelj, s cselekedj, mikor kell cselekedni!

Gnothi se auton

Gnothi se auton!

Kételkedj, de ne légy hitetlen,
lázadj, de ne légy engedetlen,
ismerj meg, de ne gyűjts tudást,
ne tudj, de ne légy tudatlan,
légy üres, de ne légy passzív,
keress, de ne gyűjts,
szállj alá, szemlélődj!

A hitetlenség tudatlanság, éppúgy, mint a hit(nek nevezett hiszékenység);
nincs bennük sem vizsgálódás, sem keresés.
A hit (ami nem a hiszékenység): látás, megtapasztalás, tudás.

A kereső valójában tudós, nem elhisz, hanem kételkedik; kételkedése keresésre hajtja, nem belekövül.

Az ember vakon tapogatózik, de még csak nem is tapogatózik, mert ha ezt tenné, már keresne.
Vak tanít vakot arra, hogy milyen a napsütés, milyen a szivárvány! Egyszer valaki látta és mesélte; mások valahonnan vett tudását tanítgatjuk vakon egymásnak. Ez a vallás, ez az erkölcs, az illemtan, ez a tudományos ismeret. Attól, hogy más látta, te még nem, attól, hogy más tapasztalta, még nem a tied!

Tudatlanok, vakok és süketek vagyunk, s leginkább halottak, míg nem indulunk keresésre mi magunk!

Gnothi se auton, ismerd meg magad!

Csak vagyok

(József Attila: Tiszta szívvel című verse nyomán)

Csak vagyok

Nincsen apám, se anyám,
se istenem, se hazám,
se hitem, se nézetem,
se "hiszem", se életem.

Nem kell nekem hatalom,
se modor, se oltalom,
nem kell hogy szeressenek,
örömmel keressenek.

Nincs kint, ami kell nekem,
bent van nekem mindenem,
bizonyos csak ott vagyok,
hol csendben magam vagyok.

Nem tudom, hogy mi a jó,
megteendő, adható;
nem látom, hogy mi a rossz,
nem ítélem, mi gonosz.

Nem vagyok én hatalom,
sem ítélő uralom,
nem akarok semmit sem,
dolgom mégis megteszem.

Kell-e nekem nagy öröm?
Félek-e, hogy feltöröm
érzékeny egy szívemet,
tapintható lelkemet?

Nem keresem célomat,
nem hajszolom álmomat,
elengedtem mindenem,
nem vagyok én semmi sem.

Szemlélődés

Szemlélődés: van benne valami csodálatos, egyszerű és mégis hatalmas. Ha valamit elkezdek szemlélni, és ennek ideje túlmegy a szokásos figyelem ezredmásodpercein, elkezdem azt megismerni, sőt, valamiféleképp elkezdek rokonságot, valami közöset érezni vele.

Szemlélhetek tárgyakat, növényeket, állatokat, embereket, vagy akár magamat is.
A szemlélődést nem csak a szememmel végezhetem, de fülemmel, orrommal, s a többi érzékemmel is. Elmémmel is, szívemmel is, bár ezekkel gyakorlásra van szükség.

Valami olyan tudásra teszek szert a szemlélődéssel, amit tankönyvekből nem tudok beszerezni, olyan ismeret ez, amitől nem lesz tömve a fejem.

Ha magamat szemlélem, tárgyilagossá válok magammal szemben, pedig egyébként mindig részrehajló vagyok magammal szemben. E részrehajlás az oka, hogy olyan nehéz változtatni saját hibás viselkedésemen, beismerni, hogy nem jó, amit csinálok.

Amíg csak rohanok és sietve, szokás szerint élek, addig nehéz változtatni, majdhogynem lehetetlen. De ez a szemlélő pozíció, amiben mindent tudományos alapossággal megvizsgálok magamban, mint egy másik emberen, valahogy erőt ad, lehetőséget, objektív távolságot, hatalmat magam felett.