Szemlélődés: van benne valami csodálatos, egyszerű és mégis hatalmas. Ha valamit elkezdek szemlélni, és ennek ideje túlmegy a szokásos figyelem ezredmásodpercein, elkezdem azt megismerni, sőt, valamiféleképp elkezdek rokonságot, valami közöset érezni vele.
Szemlélhetek tárgyakat, növényeket, állatokat, embereket, vagy akár magamat is.
A szemlélődést nem csak a szememmel végezhetem, de fülemmel, orrommal, s a többi érzékemmel is. Elmémmel is, szívemmel is, bár ezekkel gyakorlásra van szükség.
Valami olyan tudásra teszek szert a szemlélődéssel, amit tankönyvekből nem tudok beszerezni, olyan ismeret ez, amitől nem lesz tömve a fejem.
Ha magamat szemlélem, tárgyilagossá válok magammal szemben, pedig egyébként mindig részrehajló vagyok magammal szemben. E részrehajlás az oka, hogy olyan nehéz változtatni saját hibás viselkedésemen, beismerni, hogy nem jó, amit csinálok.
Amíg csak rohanok és sietve, szokás szerint élek, addig nehéz változtatni, majdhogynem lehetetlen. De ez a szemlélő pozíció, amiben mindent tudományos alapossággal megvizsgálok magamban, mint egy másik emberen, valahogy erőt ad, lehetőséget, objektív távolságot, hatalmat magam felett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.