Vissza Édenbe

Nem vonható kétségbe, hogy Éden kertje fizikailga is létezett.
De az sem, hogy a történet egy olyan talány, vagy történet, ami segít jobban megérteni magunkat.

A történet szerint a kertben van elhelyezve az élet fája és a jó és a gonosz tudásának fája. Élet és tudás. Szív és elme.
A bűn elkövetésével az ember megszerezte a tudást, az értelmet. Az engedetlenség bűne miatt Isten megbüntette az embert, akit halandóvá tett és kiűzött a kertből, a Paradicsomból. Az ember tragédiája. Az élet fája elérhetetlen távolságba került, Isten közelsége szintén.
Az ember azóta is kutatja Éden kertjét, expedíciók kísérelték ezt meg, de nem sikerült, mert azóta volt egy özönvíz, a táj teljesen átalakult, és még van valami. Talán nem is jó helyen keresik. Ehhez kapcsolódik egy Zen találós kérdés, azaz koan, a palackba zárt libáról.

A mester azt mondta a tanítványnak, hogy elmélkedjen a következőn:
Betettek egy kis libát egy palackba. Etették, táplálták, a liba pedig egyre csak nőtt és nőtt és növekedett, míg végül ‎betöltötte az egész palackot. Most már túl nagy: nem fér ki a palack száján, a palack nyaka pedig ‎túl szűk. Ha a liba a palackban marad, elpusztul. Hogyan veszed ki a libát ‎anélkül, hogy összetörnéd a palackot és elpusztítanád a libát?
- Mi a megoldás? Mi a megoldás? - követelte a választ a mester - Kell, hogy legyen! Nincs több idő!
Végül valaki megszólalt:
- Mester a liba kint van!
Akkor a mester meghajolt a tanítvány előtt, és tisztelettel megérintette a lábát.
- Neki van igaza - mondta -, a liba már kint van. Nem is volt bent soha a palackban!
A tanítványnak hirtelen megvilágosodott a megoldás: a mestert sem a palack, sem a liba nem érdekli – ezek valami mást jelképeznek. A palack az elme, a liba pedig te vagy.
Te kint vagy. Sohasem voltál bent. Személyiséged a palack, ahova bezártad magad... pusztán csak a te képzeted. Bár te nem vagy az elmében, annyira azonosultál vele, hogy azt kezdted érezni, hogy odabent vagy. A megoldás, ha megtanulsz szemlélődni és kívül maradni a képzeteden. Így tudsz kikerülni az elme fogságából.
(http://www.tajcsi.hu/tortenetek/101-libapalack)

Az ember tragédiája tehát nem az, hogy halandó lett és nem is az, hogy nem sétálhat Istennel többé a kertben. Az ember igazi tragédiája az elméje fogsága. A csapongó gondolatok, amelyek agyonnyomják.

Egy régi indiai közmondás ezt mondja: "Az értelem az a sárkány, ami a paradicsom kapuja előtt fekszik."

Ez a közmondás megvilágíthatja az összefüggést az Éden kertjének története és annak mondanivalója között. A Paradicsom be van zárva, s előtte egy olyan lény, akin keresztül nem tudunk átjutni sehogy sem.
Vagy nem is kell? Vagy mégis át lehet?
A megoldást talán a liba és a palack története kínálja.
Az embert az értelme, az elméje gátolja meg abban, hogy Istennel, paradicsomi boldogságban, örökké élhessen. A gondolatok csapongása, a képzelt én-szerepek, a tudatos és a tudatalatti szétválása, a jó és rossz kettősségekben való gondolkodás miatt. Ez a lény a kapu előtt.
Amint az elmét megkerüljük, bent is vagyunk. Nem kell vele megküzdeni, nem kell őt legyőzni, csak megkerülni és bemenni. Ha "kint" voltunk egyáltalán. Vagy nem is voltunk kint sosem igazán, csak azt hisszük, hogy az elmében vagyunk, ahogy a liba sincs a palackban. Isten, az örök élet bennünk van, csak nem a testben kell keresni. Hol van ez a hely? Ki tudja? Ennek a helynek az ismeretéhez olyan tudásra van szükség, amit nem biztos, hogy meglelünk a könyvekben, az égben, vagy a tenger mélyén. Hol lehet e tudás kulcsa?

Egy indiai monda szerint a világ teremtésekor az istenek tanácskozást tartottak arról, hogy hová helyezzék el a tudás kulcsát. Először olyan magas helyre akarták tenni, ahová a madár se tud felrepülni, majd a tenger mélyére kívánták rejteni. Hiába tanakodtak azonban napokon át, biztos helyet nem találtak. Ekkor megszólalt a legidősebb isten: "Az ember nagyon leleményes ugyan, de nem bölcs. Helyezzük belé a tudást, ez az egyetlen hely, ahol nem fogja keresni."

Ez a tudás nem az elme tudása, nem az értelem tudása, és nem a jó és rossz megkülönböztetésének tudása. Ez a tudás inkább a szív tudása, az a mély, bennünk levő ismeret, hogy a Paradicsom bennünk van, hogy Isten bennünk van, az örök élet, Isten országa bennünk van.

Egyszer a farizeusok megkérdezték Jézust, hogy mikor jön majd el Isten országa.
Ő így válaszolt: „Isten országa bizony eljön, de nem szemmel látható módon. Nem úgy, hogy rámutatnak: »Itt van!«, vagy »Ott van!«, mert Isten országa bennetek és közöttetek van.”
(Az örömhír Lukács szerint 17:20-21)

Bennetek, de hol? Keresni kell, zörgetni kell, odabent. De hogyan kell keresni? Nagyítóval, mikroszkóppal, keresőprogrammal, expedícióval?
Csenddel, leülve, nem mozdulva, nem nyüzsögve, nem sürögve, megnyugodva, csendesedve, figyelve. És akkor eszünkbe jut valami. Meg még egy. És még egy, és már nem is vagyunk bent csendben. A sárkány, a kerúb, a lángpallos. Megküzdhetünk vele, erővel "nem gondolkodva", de ő erősebb, ez nem sikerülhet. Próbáljuk ki! Megkerülni úgy tudjuk, hogy használjuk a csendet, a figyelmünket és jól megfigyeljük. A gondolatokat, ahogy jönnek-mennek, születnek-kimúlnak, a szívverést, a légzést, a zörejeket, mindent, csak figyelünk, csak csendben.
Ez maga a csoda, hogy megfigyelővé váltunk, csak vagyunk, csak létezünk. Kinek van problémája? Neki, az elmének. Kinek fáj valami? Neki, az elmének. Ki vágyik valamire? Ő, az elme. Ki ragaszkodik valamihez? Ő, az elme. Ki haragszik, ha nem sikerül? Ő, az elme. Ki fél, hogy nem sikerül? Ő, az elme.
Bent vagyunk, s ő kint. Mi itthon, ő meg az ajtónál házőrző.



Éden kertjének története

"Akkor pára szállt fel a földről, és megnedvesítette a föld egész színét. Ekkor megformálta az ÚR Isten az embert a föld porából, és élet leheletét lehelte az orrába. Így lett az ember élő lélekké.
Egy kertet ültetett az ÚR Isten Édenben, kelet felől, és abba helyezte az embert, akit formált. És nevelt az ÚR Isten a földből mindenféle fát, tekintetre kedvest és eledelre jót; az élet fáját is a kert közepén és a jó és a gonosz tudásának fáját. Édenből pedig egy folyó jött ki a kert megöntözésére, és onnan elágazott, és négy főágra szakadt.
...
Fogta az ÚR Isten az embert, és az Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze azt. És azt parancsolta az ÚR Isten az embernek: A kert minden fájáról bátran egyél. De a jó és a gonosz tudásának fájáról ne egyél, mert amely napon eszel róla, bizony meghalsz.
...
És az ember és a felesége mindketten mezítelenek voltak, de nem szégyellték. A kígyó pedig ravaszabb volt minden mezei vadnál, melyet az ÚR Isten teremtett, és ezt kérdezte az asszonytól: Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyetek?
Az asszony így válaszolt a kígyónak: A kert fáinak gyümölcséből ehetünk. De annak a fának a gyümölcséből, amely a kert közepén van, azt mondta Isten: abból ne egyetek, azt meg se érintsétek, hogy meg ne haljatok.
A kígyó pedig azt mondta az asszonynak: Bizony nem haltok meg. Hanem tudja Isten, hogy amelyik napon esztek abból, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: jónak és gonosznak tudói.
Mivel úgy látta az asszony, hogy jó volna enni arról a fáról, mert kedves a szemnek, és kívánatos, mert bölccsé tesz, szakított annak gyümölcséből, és evett. Adott a vele levő férjének is, és ő is evett. Ekkor megnyílt mindkettőjük szeme, és észrevették, hogy mezítelenek. Fügefalevelet fűztek hát össze, és ágyékkötőket csináltak maguknak. Majd meghallották az ÚR Isten szavát, aki hűvös alkonyatkor a kertben járt. És elrejtőzött az ember és a felesége az ÚR Isten elől a kert fái közé.
Az ÚR Isten pedig hívta az embert, és azt mondta neki: Hol vagy?
Ő így felelt: Szavadat hallottam a kertben, és megijedtem, mivel mezítelen vagyok, és elrejtőztem.
...
Isten azt kérdezte: Ki mondta neked, hogy mezítelen vagy? Vagy talán ettél a fáról, amelyről megtiltottam, hogy egyél?
Az ember ezt mondta: Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem arról a fáról, azért ettem.
Ekkor az ÚR Isten azt kérdezte az asszonytól: Mit cselekedtél? Az asszony ezt felelte: A kígyó ámított el engem, azért ettem.
Akkor azt mondta az ÚR Isten a kígyónak: Mivel ezt tetted, átkozott légy minden jószág és minden mezei vad között. Hasadon járj, és port egyél életed minden napján. Ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod között és az ő magva között: ő a fejedre tapos, te pedig a sarkát mardosod.
Az asszonynak azt mondta: Nagyon megsokasítom várandósságod fájdalmait. Fájdalommal szülsz gyermekeket, mégis vágyakozni fogsz a férjed után, ő pedig uralkodik rajtad.
Az embernek pedig azt mondta: Mivel hallgattál a feleséged szavára, és ettél arról a fáról, amelyről azt parancsoltam, hogy ne egyél, átkozott legyen a föld temiattad, fáradságos munkával élj belőle életed minden napján. Tövist és bogáncskórót teremjen neked, s a mező füvét egyed. Arcod verítékével egyed kenyeredet, mígnem visszatérsz a földbe, mert abból vétettél: mert por vagy te, és ismét porrá leszel.
Ádám pedig Évának nevezte feleségét, mivelhogy ő lett az anyja minden élőnek. Az ÚR Isten pedig bőrruhát csinált Ádámnak és feleségének, és felöltöztette őket.
Majd azt mondta az ÚR Isten: Íme, az ember olyan lett, mint közülünk egy, mivel tudja, hogy mi a jó, és mi a rossz. Most tehát, hogy ki ne nyújtsa kezét, hogy szakítson az élet fájáról is, hogy egyen, és örökké éljen: kiküldte az ÚR Isten az Éden kertjéből, hogy művelje a földet, amelyből vétetett.
Kiűzte az embert, és odahelyezte az Éden kertjének keleti oldala felől a kerúbokat és a villogó lángpallost, hogy őrizzék az élet fájához vezető utat."
(Mózes 1., a Teremtés könyve, 2., 3. rész)