Az ember egy érző és tudatos létező.
Önmagát különálló lényként érzékeli,
de ez az énkép csupán
egy gondolat vetülete,
mely meghatározza
minden érzését, szavát és tettét.
Az emberi elme folyamatosan
modellezi a valóságot,
mégsem képes teljes egészében
megragadni azt.
Ezért az ember örök kereső:
kérdez, épít, rombol, majd újraalkot.
Úgy véli, hogy célok elérésével
boldogságot érhet el,
de a boldogság nem cél,
hanem állapot,
melyet nem birtokolni,
csak megélni lehet.
Bár minden szükséges adottsága megvan
az elégedettséghez,
mégis az a gondolat társul énjéhez,
hogy szenved és boldogtalan.
Vágyai és céljai nemcsak belőle fakadnak,
hanem a közösségből, a kultúrából
és a világ formáló erőiből is.
Míg a fizikai lét korlátokat szab neki,
elméje és képzelete végtelen.
Egyszerre gyenge és hatalmas,
végletes és középen egyensúlyozó.
Az ember saját akaratát valósnak érzékeli.
Úgy véli, hogy döntéseit függetlenül
hozza meg,
pedig minden döntése
számos hatás eredménye:
karma, tudatlanság, szenvedély, jóság,
törvények és múltbeli tapasztalatok
alakítják útját.
Szabad akarata inkább egy vektor,
mint egy pont:
irányított,
de nem teljesen meghatározott,
láthatatlan erők szövevényében létezik.
A szabadság az emberi tudat
egyik legnagyobb paradoxona:
ha minden döntés mögött
hatások húzódnak meg,
valóban szabad-e bármiben?
Mégis, az ember e paradoxonban
él és cselekszik,
mintha a szabadság nem csupán
létező lenne,
hanem maga a létállapota.
Létezésének lényege
nem a beérkezés,
hanem maga az út.
Ez a kettősség
az emberi lét:
egyszerre illúzió és valóság,
egyszerre rögzített és szabad.
