Az imádság szándéka szerint lehet könyörgés, kérés, hálaadás, dicsőítés, dicséret, magasztalás, közbenjárás. Mindazt, amit hittel, imádságban kértek, megkapjátok: az imádságot Isten meghallgatja, ezt nyomatékosan hangsúlyozza minden szentírás, ez az imádkozás alapvető kiindulópontja. Az imádságban kerülendő a fecsegés, hiszen nem bőbeszédűségéért nyer senki sem meghallgatást, az imádság célja ugyanis nem Isten teljes körű tájékoztatása (-> mindent tud), hanem a tudatban levő gondolatot ébresztő tárgy, történés és Isten találkoztatása. Isten jól tudja már az imádság előtt is, mire van szüksége az embernek, mielőtt még kérné őt. Az imádság tehát viszonylag rövid, célratörő és ISMÉTLŐDŐ: egészen addig folyik, míg a tudatból a gondolatot ébresztő tárgy el nem tűnik és az elme figyelmét egyedül Isten köti le. Az imádság szövege lehet fix, régóta használatos (mantrák, hagyományos imádságok), lehet szabad, az aktuális helyzetnek megfelelő és lehet értelmet elengedő is, ahol az ember még arra sem használja értelmét, hogy érthető szavakat fogalmazzon meg, csak kiönti Isten elé a hangokat, amelyek szívéből törnek elő. Ezek közül egyik imamód sem jobb, vagy rosszabb a másiknál.
Az imádságot minden helyzetben hálaadással végezve az valóban felemelővé válik és az ember kiinduló alacsonyabb rezgésszáma felemelkedik oda, ahol eredetileg is lennie kellett volna, az imádság tehát helyreállítás, jóvá tétel. Az imádságban való állhatatosság, éberség, hálaadás az imádság sikerének a kulcsa. Imádkozni lehet rendszeresen a reggeli/esti áldozat/áhítat/szádhana idején, veszély idején, bánat idején, öröm idején, üldözés idején, nyomorúság idején, betegség idején, baj idején, lehet imádkozni bocsánatért, felejtésért, erőért és védelemért, önuralomért, Isten fenségének megismeréséért, minden emberért, bármiért, ami a tudatban gondolatot ébreszt és a valóságtól a figyelmet elvonja. Mindig imádkozni kell, és benne meg nem restülni, az imádságot állandó jellegűvé kell fejleszteni, a nap közbeni öntudatlan, nem szándékozott viselkedéstől, az emlékek állandóan futó programjaitól csak így szabadulhat meg a gyakorló. Az imádság gyakorlása az egót, a kis "én"-t az alázatosság gyakorlására szoktatja és megóvja a minden egyéb ballépés gyökerétől, a kevélységtől; hiszen ráébred a nagy "Én"-től, Istentől, az Önvalótól való függésére. Az imádkozás egy dualista gyakorlat, ahol a kiindulópont az Istentől való elválasztottság, Isten/én kettőse, de befejezése már monista, ahol az Egység már helyreállt és nincs sem Isten, sem én, "én és az Atya egy vagyunk".
Az imádság az imádkozás folyamatának a kezdete, ahol a tudatban felmerül a gondolat, az emberben ez tudatosodik, azt Isten elé viszi és figyelmét ezzel kitartóan Istenre függeszti az ima kitartó ismétlésével, majd a gondolat megsemmisül, az ima folytatódik, az imádkozó eltűnik, végül az ima is eltűnik és marad a csend. Ekkor már az imádság átalakult meditációvá. Ez a csend lehet "zajos" csend, ahol az imádkozó gépiesen ismétli imáját, de tudatában közben nincs semmi és lehet "csendes" csend is, ahol az imádkozás cselekménye is leáll és beáll a teljes külső és belső mozdulatlanság. Ekkor a meditáció átalakult szamádhivá.
Imádság nélkül nincs sem szamádhi, sem meditáció, mert a felbukkanó gondolatokkal való állandó küzdelem az elmében ellehetetlenítik a benső csend elérését. Az imádság legmagasabb formája: csendben lenni, mindent Istenre bízni, teljesen ráhagyatkozni és Benne lakozni.
