Isten elaludt és álmodik, azt álmodja, hogy részekre szakadt, világokra, bolygókra, elemekre, növényekre, állatokra, emberekre. Álmában részei azt gondolják, hogy léteznek és el vannak választva egymástól, s egymást is létezőnek tapasztalják. Az embereknél ez tovább finomodik egy érzékszervvel, ami az anyaggal való érintkezésből (táplálkozás) jön létre, mely maga is teremt gondolatokat, az első gondolatot (én) és ennek kapcsolódó leszármazottait (többi gondolat). Ehhez az első érzékszervhez újabb kapcsolódó leszármazott érzékszervek jönnek létre, a szemek és a többi, a test maga is egy érzékszerv. Isten figyel az álomra, az álomban az ember figyel az elmére, az elme az énre, az én a többi gondolatra, a gondolatok az érzékelésre, az érzékelés a világra. "Belülről" "kifelé" irányuló figyelem ez, a tudás irányából a tudatlanság irányába, a valóságból az illúzióba. Téves azonosulás történik közben, többpólusú, szenvedésteli világgal. Hogyan szűnik meg a folyamatos teremtés, az illúzió világa, a szenvedés? A figyelem visszafordításával "befelé". A gondolatokat megfigyelve azok visszakövethetők az "én" gondolatig. Az "én" gondolattól vissza lehet jutni az elméig. S az elmét visszafordítva a forrása felé, vissza lehet jutni annak teremtőjéhez. Ha az elme sokáig kitartóan figyeli a forrását, eggyé válik vele, megszűnik létezni az "én" gondolattal együtt. Mi marad ekkor? Megszűnt a világ, gondolat, "én", elme, az Isten-képzet. Ami marad, az a valóság, a Sat-Chit-Ananda, Isten, a megnyilvánulatlan: Brahman, ha úgy tetszik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.