Élt egyszer egy kőfaragó egy nagyon messzi kis faluban, mesterségét kicsiny gyermeksége óta tanulta és gyakorolta. Megbecsült mester volt, ámde a vidék szegény volt, az emberek nem tudtak neki sokat fizetni munkájáért, így ő is szegény volt egész életében. Erős, széles, hajlott hátáról és örökké vállán lógó szerszámos tarisznyájáról már messziről megismerte mindenki hátulról is. A faluban már rég nem akadt számára munka, így az erdőn át minden nap a vidék távolabbi helyeire gyalogolt, s ott dolgozott.
Szerette az erdőt, a kis keskeny ösvényt, a játszadozó napsütést, a bujkáló szellőt, a madarak csivitelő énekét. Ilyenkor megfeledkezett nehéz életéről, a fájó lábáról, a nehéz tarisznyáról, a mindennap felbukkanó fájdalmas belső kérdésekről, élete értéktelenségéről. Nagyon jó volt ez a hűs erdő, itt útja lelassult, nem sietett, élvezte a természetet, majd siet odakint a mezőn. Évek óta járta a fák közét, néha más ösvényeket választott, lassan megismerte az egész rengeteget.
Egyszer egyik útján egy nagy, sűrű bozótra lett figyelmes, itt sötétebb volt, a csend is nagyobb volt, a madarak sem hallatták errefelé dalukat. Odament a hatalmas bozóthoz és széthúzta az ágakat, itt újabb ágakat talált, nagyon sűrű volt a szövevény. Azokat is széthúzta, karja már vállig jár bent a növények közt. Végül túljutott a zöldön és keze hűs követ vélt tapintani. Meghökkent, kezét kihúzta, hátrébb lépett és végül folytatta útját. Egész nap csak a bozót járt az eszében, a munkát csak keze végezte, a véső és a kalapács, a feje ottmaradt az erdőben.
Másnap vitt magával egy kis szekercét és szó nélkül nekiesett a burjánzó bokornak. Vágta, vágta, tépte, szakította, a növényzet fogyott, a levelek repültek, az ágak gyűltek szépen, rakásba. A munka több napig eltartott, minden nap csak kicsit dolgozott rajta, így nem tűnt fel senkinek, hogy mivel foglalkozik magányában. Végül sikerült neki, a bozót kiirtva hevert szép rendezett rakásokban. Amit talált odabent, nem volt más, mint egy kis erdei templom, kicsi volt, de mégis méltóságteljes, falai erősek, kövei hűvösek, omladozott ugyan kicsit, mégis szilárdnak tűnt. Fa ajtaja mikor hozzáért, nyikorogva kinyílt, orrát doh és penész szaga csapta meg, bőrén érezte a kiáramló nyugalmas hűvös levegőt.
Belépett. Odabent fából faragott padok és kis szószék fogadta, semmi díszítés, de nagy béke. Furcsa, de a faanyagokat nem ette meg a szú és nem pusztította el a korhadás, a templom erős volt és maradandó. Leült a leghátsó padra és megpihent. Jó volt itt, olyan ismerős. Csend és béke volt. Ettől kezdve minden nap ezen az ösvényen járt a kőfaragó és mindig betért a kis templomba lecsendesedni. A mardosó kétség és a fájó belső hiány itt csillapodni látszott. Napról napra kicsit többet töltött itt. Észrevette a csend mellett a különös lüktetést. Nem tudta, honnan jön, de érezte legbelül.
A lüktetés napról napra erősödött, már nem csend fogadta bent, hanem egész hangverseny. Egy nap valamiért ismét megfogta a templom falát és meglepődve rántotta vissza kezét. A lüktetés a falból jött, tompán, de erősen. Kezét visszatette és elkezdte figyelni mit érez. A lüktetés ütemes volt, dobogást érzett, egy nagyobbat és egy kisebbet, majd kis szünet után megint egy nagyobbat és egy kisebbet. Hosszan figyelte és időbe telt, míg rájött, hogy a lüktetés megegyezik az ő szívének ritmusával; szívdobogást érez hát. Egyik helyen a fal reped volt, odatette kezét és érezte, hogy ott vékonyabb a kő és ahogy erős kezével megfogta, beszakadt.
Itt vette észre, hogy az egész fal üreges volt. Benyúlt az üregbe és valami meleg húsfélét érzett. A kőfaragó elkezdte szívében érezni a hús érzését: a hús ki akart szabadulni. Elővette szerszámait, s a vésővel először finoman, majd egyre vadabbul elkezdte bontani a falat. Tudta, hogy ezt kell tennie, fogalma sem volt róla, hogy miért. Végül az egész falazatot és mindent lebontott, ami kőből volt, semmi nem maradt a régi hideg, merev, kemény építményből. Új templom állt előtte, az egész húsból volt, meleg, lágy, erős, érző, sebezhető. Odabent már nem csend volt, hanem halk dallam szólt, finom ritmus, lágy zengés. Fény járta át a helyet és olyan béke, amilyenhez foghatót előtte sohasem tapasztalt. Az öröm úszott a levegőben, látható arany porszemek formájában kavargott a levegőben.
Valaki volt még ott a kőfaragón kívül, akit eddig észre sem vett. Nem látta a szemével, ezért hát becsukta azt. A szívével kezdett el figyelni és azt tapasztalta, hogy a templombelsőt látja a szívén keresztül, mintha új szemeket kapott volna. Látta a másikat, hatalmas alakját, a belőle sugárzó fényt, erőt, szeretetet. Ismét kinyitotta a szemét és nem látott senkit. Megint becsukta és megint látta őt, s rájött, hogy a szeme nem is lenne képes befogadni e látványt. A kőfaragó egy halk és szelíd hangot hallott, mely az ő nevét mondta.
Elkezdett arrafelé botorkálni, de az erő kiszaladt lábaiból és térdre esett. Tovább vonszolta magát a hang felé és még kevesebb erő maradt benne, dereka már nem tartotta, arcra hullt. Érezte, hogy szíve nehéz, érezte bűneit, érezte hiányait, rebegni próbált valamit zsibbadt nyelvével. A hang gazdája átölelte, s felemelte. Kimondhatatlan gondolatok és képek kezdtek el áramlani a kőfaragóba, nagyon sebesen, meglepő sűrűséggel. Szíve könnyű lett, csak hagyta magát és figyelt. Soha nem beszélt még így hozzá senki. Majd egyszer csak kint találta magát a templomon kívül, s ismét erős és friss volt. Jobban mint előtte; másképp, mint régen.
Jól érezte magát, ma nem ment munkáért messzire. Ment vissza egyenesen a falujába, s útja közben szívében visszhangzott a templomból az utolsó mondat: "Mondd el!". Az emberek felfigyeltek rá, vonásai kisimultak, tartása megváltozott, egyenes, sugárzó jelenség járt köztük. Olyan fiatalos volt valahogy és derűs. A kőfaragó a faluban járva furcsa dologra lett figyelmes: minden ember háza mellett sűrű bozótokat látott. Hogy nem vette eddig ezt észre? Lüktetés érződött belőlük, épp mint régen az erdőben, az ő templománál. Miért nem hallotta ezt eddig? Erős bizonyosság volt benne. Már tudta, hogy nem kell messzire mennie többé munkáért, nagy szükség van a kőfaragókra itt is.
