Elfogadni, tökéletlenül

Azt gondolod, óh ember, ki magadat másnak fölébe emeled,
miközben fennen hirdeted,
hogy tiéd az egyetlen, igaz és helyes út,
s eközben tiprod őt egyre lejjebb, lerontva, túrva
mit ő alkotott, elgondolt, s tenni akart,
szívében helyes szándékkal, de talán kevesebb haszonnal,
kevésbé tudva az utat, mit te birtokolsz,
vagy birtokolni vélsz,
hogy helyes a mód, mit elkövetsz,
hogy remek a jód, az út, mit te követsz,
de felejted, hogy nem a kivitel, a te utad a fontos,
s nem biztos, hogy a te módod a pontos,
szabatos, egyetlen igaz út,
inkább a szívbeli szándék, az öröm, mit közben érez,
hogy rálel a jóra, hogy hasznos a dolga,
hogy eljuthat oda, hol lennie kell?
Miközben e szép magaslaton fennen ragyogsz,
ne feledd, hogy ott benn, legbelül,
a szeretet az egyetlen lényeg mindenen felül:
megérteni, ha nem is érted,
elfogadni, ha el nem is fogadod,
odaengedni őt is,
tökéletlenül, úgy, ahogy van,
tökéletlenül, úgy, ahogy vagy.
Ne vedd el más örömét tökéletes utaddal,
ne lopd el hát botladozó remekét egyetlen jó magaddal,
csak szeress, magadat feledve,
és nevess, utadat feladva,
egyetlen jó magadon!