A sötétség órája eljön, nem egyszer, de többször az életedben. Onnan ismered fel, hogy olyankor egyedül vagy, mindent nehéznek érzel, minden összeesküdött ellened és semmi sem sikerül. Ha emberek vannak is körülötted, belül teljes a magányod és fojtogat a kétségbeesés. Vannak dolgok, amelyeket nem szeretsz megtenni, mégis időről időre megteszed, beleszaladsz magadat feledve, szinte öntudatlanul. Ezek a dolgok pont a sötétség órájában történnek. Utólag megbánod és nagyon sajnálod, hogy megbántottál valakit, hogy megint ez voltál, pedig te nem ez vagy. Vagy mégis? Melyik vagy te? A jóra törekvő, szabályokat követő, célokat kitűző lélek, vagy pedig a magának élő, hideg, kegyetlen, önző torzó? Vannak időszakok, mikor egyik uralkodik, vannak alkalmak mikor a másik. Nem ritka esetben mindez nemcsak két lény, de sokkal több. Egyszer ez a célod, egyszer az, de a sötétség órájában mindig magad maradsz és azt teszed, amire nem vagy büszke. Azt hiszed, a baj azzal az egy-két dologgal van, ami rossz benned és nem akarod megtenni. Ami miatt mindig esküdözöl és terveket szősz, hogy "de legközelebb nem teszem meg", "holnap felkelek korán", "nem bántom meg megint", "figyelmes leszek", "jobban fogok igyekezni", és így tovább. Aztán ha eljön a fordulópont, a sötétség órája, már nem te vagy a trónon, hanem az a másvalaki, akit nem szeretsz, akit nem érdekelnek az ígéreteid, aki semmibe veszi céljaid, magasztos vágyaid. A baj nem az egy-két rossz dologgal van valójában, hanem veled magaddal; hogy hol ez, hol az ül a trónon a benned lakó sok te közül. Nem a rossz cselekedeteidet kell felszámolni, nem arra kell esküdözni, hogy legközelebb majd másképp lesz. Az igazi megoldás, a teljes igazság az, hogy meg kell halnod. Nem öngyilkosság útján. Nem kell szétzúznod a fejed, vagy hasonló erőszakot elkövetned magadon, mert nem testileg kell meghalnod. Belsőleg kell eljutnod a halálig. Amikor végleg feladsz minden reményt, hogy képes vagy segíteni magadon és jobbá tenni magad és azt az egy-két szépséghibát rendbe hozni az életedben, amikor végképp eljutsz oda, hogy még egy ígéretet sem vagy képes teljesíteni magadtól, mert ki tudja, mikor fordul a kocka és a másik én ül a trónra? Eljutottál már addig a félelemig, hogy úgy igazán félsz magadtól?
Nem elmebetegség, sem skizofrénia tünetei ezek. A valóság az, hogy több én van benned, több személyiség, több szerep. A még riasztóbb az, hogy ezek száma, ahogy idősödsz, egyre nő. És ha nem ítéled mindet halálra, elveszel közöttük, végtelen pokoli bolyongássá válik életed egyiktől a másikig. Mindet halálra kell ítélned, a jó embert, a jó gyermeket, a jó házastársat, a jó szülőt, a jó dolgozót ugyanúgy, mint az(oka)t a rosszat, aki(k)től félsz, aki(ke)t nem szeretsz.
A kérdés az, hogy hogyan? Hogyan halhatok meg életemben, miközben élek tovább? Hogy szabadulhatok meg az egésztől? Vannak jó gondolatok és vannak rosszak a fejedben. Ezek továbbfejlődve jó és rossz tetteket szülnek, melyeket rendszeresen megtéve szokások alakulnak ki, amik az idők folyamán jellemeddé válnak, sorsod pedig jellemed alakítja. A kezdet tehát, ahonnan eljutsz a félelmetes "ki uralkodik ma?" játékig, a gondolatnál kezdődik. Az igazság az, hogy valójában nem kell gondolnod sem jó, sem rossz gondolatokat. Nem kell döntened jóról és rosszról. El kell felejtened, mit szeretsz és mit nem. Nem kell az ellenőrzést a kezedben tartanod. Nem kell irányítanod az életed egy pillanatra sem. Ne aggódj, az elméd nem válik ettől légüres térré, maradnak benne reaktív folyamatok éppen elegen. Ha megszűnsz az ellenőrzést a kezedben tartani, jó és rossz ítélőbírájának szerepében tetszelegni és teletömni elmédet jó és rossz gondolatokkal, akkor a reaktív folyamatok előtérbe kerülhetnek, elkezdesz valójában érzékelni és az érzékeltekre "gondolkodás nélkül" reagálni. Írsz, anélkül, hogy gondolkodnál rajta; beszélsz, anélkül, hogy elterveznéd, mit fogsz mondani; cselekszel, a következmények latolgatása nélkül, szabadon.
Nagyon régen történt, a jó és rossz tudásának a fájaként ismert helyen, hogy kezünkbe vettük az irányítást, a jó és a rossz fölötti ítéletet, gondolkodást. Eredetileg úgy vagyunk megtervezve, hogy ezekre nincs szükségünk. A minket létrehozó, megteremtő szuperintelligens lény, akit a világ népei csak "Isten"-nek neveznek, így akarta. A jó és a rossz fölötti ítélettétel és az irányítás nem akkorra volt tartogatva, nem voltunk rá még készen.
A kivezető út ki van jelölve, kicsit keskeny, kicsit kényelmetlen ugyan, mert hát ki szeret meghalni, megszűnni, semmivé lenni? De működik. Az egyetlen megoldás. Meg kell halnod. Meg kell szűnnöd jó és rossz gondolatokat generálni, táplálni, burjánozni hagyni. Ezt most kell elkezdeni. Azután ha holnap felkelsz, akkor is. Aztán holnapután és azután. És minden pillanatban. Feltételek nélkül, kivétel nélkül. Meg kell változtatni a gondolkodásodat. És innentől teljesen más lesz az elméd. Megint úgy fogsz gondolkodni, mint kisgyermek korodban, nem filozofálva, nem merengve, nem tervezve, nem vágyakozva; benne a "most"-ban, az aktuális jelenben, nem a múltban, nem a jövőben és nem az illúziókban. Olyan, mint megint megszületni. Nem testileg ezt sem: belsőleg.
Mindez az egész nem fog működni sehogy sem így, az eddigiek szerint. Nem tudsz nem gondolni semmire, ha nem koncentrálsz, nem figyelsz folyton valamire, még inkább valakire. Isten úgy tervezett minket, hogy tőle függjünk, belőle merítsük erőnket, benne létezzünk, nélküle nem megy semmi igazán jól. Őrá kell mindig gondolni, őt kell érezni belsőleg és akkor létrejön a halál és az újjászületés, a gyermeki lét. A jóga célja, a "szamádhi" ezt jelenti. A Bibliában, az Új szövetségben szintén ez van leírva, Jézus ezt tanította. Nincs más esély. Vissza kell térnünk Hozzá. Tele kell lennünk vele. Most.
A sötétség órája 2.
A sötétség órája 3.
