Mind csak eszközök

Mind csak eszközök. A meditáció, az imádság, a nagyobb hitrendszerek, a hit gyakorlásának módjai, a mantrázás, az éneklés, a dicsőítés, a jóga, ezen belül a karma-, a dhyana-, a bhakti-, a jnána-jóga, a megtérés, a bűnbánat, mind-mind. Amikor légzésfigyeléssel meditálsz, amikor mantrával meditálsz, amikor tudatossággal meditálsz, amikor kutatással meditálsz, csendmeditációnál, belső hang-, belső fény-meditációnál. Ugyanazt hozza létre.

Egy lovat lehet vezetni a gyeplőnél fogva, a zablánál fogva, a hevedernél fogva, ha csak ráteszed a kezed, ha mész előtte egy répával. Mind ugyanaz.

Ilyenkor fogod az elméd és visszavonod az érzékszerveidből, az érzékeidből, a gondolataid közül, az érzelmeid közül, a fejedből, az arcod mögül, a torkodból, a tagjaidból és szállsz alá lefelé, egészen a szívedig. Ott megállsz és nem csinálsz semmit, csak figyelsz. Vagy. Ottmaradsz. Ez az otthonod.

Megszűnik a világ, megszűnnek a gondolatok, az érzelmek, a fájdalom, az "én"  tudat. Csend van és béke, jó itt lenni. Amikor itt van az ember, tapasztalja meg, hogy nem azonos a világgal, a testével, nem azonos az elmével, nem az érzéseivel, nem a szívével. Az ember a szívében lakik, de nem azonos még a szívével sem. Csak "vagyok", csak létezem. Ez a megtapasztalás a kiindulópont, itt találkozunk Istennel, itt találkozunk igazi Önmagunkkal.

És itt jövünk rá, hogy hogy működik elménk. Ő vagy leigáz minket, vagy szolgál. Ha nem tudom, hogy épp melyiket teszi, akkor éppen leigáz. Az elme az igazi én, az Önvaló szolgája, teljesen átlátszó, teljesen képlékeny, hatalmas, csodálatos valami. Bármivé képes válni és mindent képes betölteni. Az Önvaló, ha tudatában van önmagának, általa uralkodik. Az elme az eszköze. Általa képes bárhol lenni, bármit betölteni tudatos jelenlétével.

A hatha jógában tulajdonképp az ember az elme irányítását tanulja meg, hogyan töltse be tagjait egyenként, majd egyszerre élettel, öntudattal. Az elme csodákat képes tenni. Az Önvaló csak elképzel egy képet egy helyhez rögzítve, figyelmét, energiáját erre irányítja és a kép létrejön. Minél nagyobb a gyakorlat, minél nagyobb a figyelem, minél nagyobb az energia, annál hamarabb és annál nagyobb erővel jön létre a teremtés. Mindehhez teljes lemondás szükséges mindenről, enélkül nem megy. Az elme soha nem ragadhat ott sehol.

Először mindig alá kell szállnia a szívbe, az Önvalóhoz, a teljes csendbe, a létezéshez. Utána jöhet csak az elme kiterjesztésének gyakorlása. Az elmének nem határa a test. Azon bármikor, bármennyivel túlterjedhet, képességeinek határai nem ismertek, mivel nem anyagi természetű, ezért nem köti sem tér, sem idő. Mégis ez a hatalmas eszköz az Önvaló szolgája, ha gyakoroljuk az önmegtagadást, az alászállást, az elcsendesedést, a teljes visszavonódást.

Jézus, mikor eljött, nem véletlenül emberré lett. Tudatában volt az ismeretnek, hogyan kell alászállni az Önvalóba és hogyan kell használni az elmét. Ugyanolyan teste volt, mint bármelyikünknek és ugyanolyan elméje is. Csak ő gyakorolta az alászállást és gyakorolta a kiterjedést, hosszú időn át, így tette csodáit, így volt képes átadni nekünk a tudást.

Romlott bűnösök vagyunk, mert azt műveljük magunkkal, ahogyan most élünk. Legbelül hibátlan tökéletes lények vagyunk, szívünkben van Isten országa, Isten szeretete, Isten maga, s Önmagunk, egy másik dimenzió. Ha ezt nem értjük meg és továbbra is az elmét szolgálva sárba taszítjuk a tökéletességet, akik vagyunk, ez a legnagyobb bűn, amit elkövethetünk és méltók vagyunk a bűnhődésre. Ha viszont megtagadjuk magunkat, lemondunk magunkról, lemondunk a világról és alászállunk igazi magunkba, eljutunk Isten országába, túllépünk téren és időn és örökké Istennel vagyunk, itt és most. Mert Isten országa elérkezett hozzánk és itt van bent.

Nincs világ, nincs test, nincsenek érzékek, nincs gondolat, nincs én.

Vagyok.