Se felkiáltójel, se kérdőjel e cím végén, még csak pont, vagy vessző sincs. A spirituális életben felfedezed az egót. Kétségkívül hamis énkép és sok rossz dolgot is köszönhetünk neki. A lelki felemelkedés útján akadálynak tűnik, amit fel akarunk számolni. Tudjuk, hogy a szamádhi, a nirvána, az üdvösség, boldogság elérésekor eltűnik az egó. Épp ezért kézenfekvő, hogy célunk elérése érdekében egyszercsak nekiesünk és ki akarjuk irtani, meg akarjuk ölni, kőkemény egó törlő spirituális gyakorlatokat végezve. Ha nagyon alaposak akarunk lenni, ezt a gyakorlást rendszeressé, mindennapossá tesszük és hosszú időn át végezzük (másfél hónapig, három hónapig, vagy akár éveken át). Mi lesz ennek az eredménye? Kezdetben jó és látványos fejlődés, gyógyulás. Később megjelenhetnek visszaesések, túlzott neutralitás, amikor elveszítjük mások iránti részvétünket, vagy erőszakosság jelenik meg bennünk, vonásaink megkeményednek, tagjaink vékony, inas, izmossá válnak, vagy éppen nagydarab testet hizlalunk föl, mindenünk feszül, de mi csak úgy érezzük, hogy végre minden dolgunkat képesek vagyunk kontrollálni. Csak a környezetünkkel van baj, mert egyre több sötét, nehéz embert észlelünk, miközben mi egyre fényesebbek, tudatosabbak vagyunk - úgy érezzük.
Mi ezzel a baj? Az, hogy a célunkat eltévesztettük. A boldogság felé igyekezve az egó üldözése lett feladatunkká. Túl neutrálissá és erőszakossá válva a tudatosság hittérítőivé válunk, akik az egó segítségével meg akarjuk ölni az egót. Az erőszakosság önmagunkkal szemben végül külső erőszakossággá válik. Mert egó segítségével nem ölhető meg egó. Vagy ismertebben fogalmazva gyűlöletet nem szüntethet meg gyűlölet.
Az egó az, akivel spirituálisan dolgozunk magunkon. Nem tudjuk kikerülni. Az egó az elme, megszemélyesített formában. Ego sum via, veritas et vita - mondta a Mester, vagyis én vagyok (az egó) az út, az igazság és az élet. Csakis vele megy. Vele kell megtanulnunk együtt dolgozni. Együtt élni. Együtt emelkedni. Együtt nemesedni. És amikor az egó eléri önnön forrását, az Önvalót, vagyis mikor az én megtapasztalja Istent, akkor magától szertefoszlik.
Épp ezért nem szabad harcos katonának képzelnünk magunkat, aki amikor csak tud egót gyilkol magában és másokban. Valóban csatamezőn élünk spirituálisan, valóban a sötétség ellen, a világosság mellett harcolunk, valóban harcosok vagyunk. De ne képzeljük magunkat annak, amikor azok vagyunk. Légy az, ne csak képzeld. Harcolj, de ne az egód ellen. És egy pillanatra se feledd el, hogy ez az egész véres csata körülötted - csak játék. Lílá. Ne vedd komolyan. Ne vedd magad komolyan. Csak játssz. Légy gyerek megint.
Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani?
A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.