Megvilágosodás

A magányosság az ember örök féleleme, az egó utolsó/első érzelme. Hiszen a megvilágosodás az örök magány. Csak te vagy egyedül. Az egó ettől remeg. Ezért tart vissza a megvilágosodástól.

A megvilágosodás az örök magány, az élő halál, a mindent elvesztés. Egyfelől.
Másfelől az örök együttlét, az elpusztíthatatlan élet, a mindennel egyesülés.
Egó oldalról nézve egyik és Önvaló oldalról nézve másik. Így látja az ember és úgy Isten.

A megszűnés, a másikban való feloldódás, a szerelem ugyanezt a félelmet hozza fel az egóban: a szerelem, a megvilágosodás, a teljes azonosulás mind az egó halála.

"Én" vagyok a világ világossága

Te a mások szemüvegén át méred magad. És nem méred fel saját szemeddel Te magad, hogy ki vagy és mit tudsz Te. Ez szenvedéseid örök forrása.

Miért függsz másoktól? Miért kell mások véleménye, ajánlása, bármi másoktól? És miért nem keresed a szeretetet ott, ahol a forrása van?

Azt érzed, hogy adsz és nem úgy értékelik, mint azt megérdemled? És azt gondolod, ilyenkor nekik adsz? És ők nem figyelnek rá eléggé? Nekik kell értékelni? Gyerekként is nekik adtál? Szereted, ha látod, hogy tetszik, amit adsz? Mindig ebből méred le, mennyit érsz?

Ha igen, akkor a fény visszaverődéséből állapítod meg, milyen erős maga a fény.
Ha ide eljutottal, akkor viszont már tudod, min kell változtatni ahhoz, hogy ne kelljen vetítővászon a fény mögé Neked. Nem a vászonra kell nézned, fordítsd a fejed a fény felé. Ennyi. Akkor meglátod, mekkora a fény valójában, ha közvetlenül bele nézel.

Tudod ki szeret Téged egyedül és igazán? Te magadat. Tudod, kit engedsz ki a forgalomban magad előtt, átadva az elsőbbségedet neki? Magadat. Tudod kinek veszed a szép ajándékot, mikor másnak ajándékot veszel? Magadnak. És ki örül az ajándékodnak, ha másnak adsz? Te örülsz. Miért szereted mások gyerekét, amikor néha egyik-másik gyerekben gyönyörködsz? Mert a sajátodat látod bennük. És miért szereted annyira a gyerekedet? Mert a tiszta, romlatlan önmagadat látod benne meg.

Te vagy a fény forrása. Te vagy a szeretet forrása. Benned van a béke, a szeretet, az öröm. Minden máson csak tükröződik, csak rávetül. Ezért ha mástól várod, hogy értékeljen Téged, hogy örüljön az ajándékodnak, akkor épp a fal repedéseit kaparászod és ott keresgélsz, hogy honnan jött a fény...

Mert minden a benned levő fény kivetülése, visszaverődése. A kedvteléseid, az örömeid. A barátod, a szülőd, a kedvesed, a gyereked. Isten. Te vagy Az, akiből a fény, a szeretet, az öröm, a boldogság, a béke árad. Ha magadat szemléled, akkor tudod csak felmérni, mekkora maga a világosság. Ha magadat megérzed, soha többé nem lesz más, csak te mindenkiben.

"Én" vagyok a világ világossága. De ki vagyok "én"? Hol van az "én"? Kinek a gondolatait gondolom most? Az enyémeket. Kinek a tulajdonai ezek a gondolatok? Az én tulajdonom. Ki vagyok én? Ebben az irányban van a fény...

Utad

Nem számít, hogy befejezett,

nem számít, hogy elég-e(-dett)

vagy-e,

nem számít, hogy sikerül,

nem számít, majd kiderül,

vagy mégse,

nem számít, hogy fényes,

nem számít, hogy kényes,

vagy más,

nem számít, hogy fárasztó,

nem számít, hogy aggasztó,

vagy sem,

nem számít, hogy futsz,

nem számít, hogy jutsz

oda, s mikor,

nem számít, hogy akarod,

nem számít, ha vakarod,

az úton jársz,

nem számít, ha nem jársz,

nem számít, ha nem vársz,

mindig rajta

vagy - az úton,

benned van az út, OM,

te vagy az.

Gondolj mindig rám

"Bárki legyen is az, ha élete végén egyedül Rám emlékezve hagyja el testét, minden kétséget kizárva azonnal eléri az Én természetemet." (Bhagavad Gítá 8.5)

"Ez a vers a Kṛṣṇa-tudat fontosságát hangsúlyozza. Aki Kṛṣṇa-tudatban hagyja el testét, az azonnal a Legfelsőbb Úr transzcendentális hajlékára kerül. A Legfelsőbb Úr a tiszták legtisztábbja, ezért akik mindig Kṛṣṇa-tudatosak, azok szintén a legtisztábbak a tiszták között. A smaran („emlékezve”) szónak nagy jelentősége van. A tisztátalan lélek, aki élete során nem gyakorolta a Kṛṣṇa-tudatot, azaz nem végzett odaadó szolgálatot, nem tud Kṛṣṇára emlékezni. A Kṛṣṇa-tudat gyakorlását kora gyermekkorunkban kell elkezdenünk. Ha valaki élete végén sikert akar elérni, elengedhetetlen, hogy gyakorolja a Kṛṣṇára való emlékezés módszerét. Állandóan, szünet nélkül a mahā-mantrát kell énekelnie: Hare Kṛṣṇa, Hare Kṛṣṇa, Kṛṣṇa Kṛṣṇa, Hare Hare, Hare Rāma, Hare Rāma, Rāma Rāma, Hare Hare. Az Úr Caitanya azt tanácsolta, legyünk olyan béketűrőek, mint egy fa (taror iva sahiṣṇunā). Számtalan akadály állhat annak az útjában, aki a Hare Kṛṣṇát énekli, ám e nehézségeket eltűrve az embernek folytatnia kell a Hare Kṛṣṇa, Hare Kṛṣṇa, Kṛṣṇa Kṛṣṇa, Hare Hare, Hare Rāma, Hare Rāma, Rāma Rāma, Hare Hare éneklését, hogy élete végén a Kṛṣṇa-tudat teljes áldásában részesülhessen." (Magyarázat a Bhagavad Gítához)

"Ezért, Arjuna, gondolj mindig Rám Kṛṣṇa-formámban, s ezzel egy időben hajtsd végre előírt kötelességed, s harcolj! Tetteid Nekem ajánlva, elméd és értelmed Rám függesztve kétségtelenül elérsz majd Engem." (Bhagavad Gítá 8.7)

Az ember azt gondolja e versek alapján, hogy ó, akkor elég csak a halál pillanatában koncentráltan Istenre gondolni és hoppsz, máris hozzá kerül.

Vajon megalapozottan? Képes-e az ember csapongva élni, amikor könnyebb dolga van, mindenfelé szertelenül gondolkodni; majd végül a test halálához érve, ami egy elég nehéz pillanat, hirtelen összeszedni magát és kitartóan, egyetlen dologra koncentrálni? Vajon a figyelem nem erőfeszítés-e és nem olyan-e viselkedése, mint az izomé, melyet ha fejlesztünk, erősödik; ha pedig pihentetünk, gyengül, leépül?

Ha nem gyakorlod figyelmed összpontosítását Istenre a békés időkben, nem fog menni a nehéz pillanatban sem. Ha nem gyakorlod figyelmed összpontosítását Istenre most, akkor nem lesz róla emléked sem, amire emlékezhetnél később. És ha nem gyakorlod figyelmed összpontosítását Istenre most, akkor nem fogod őt megismerni sem. Mert amire figyelmet fordítunk, azt ismerjük meg. Amire hosszan figyelmet fordítunk, arról lesznek emlékeink.

Mindig csak a mostani pillanat áll rendelkezésedre, hogy elkezdd. A "majd elkezdem" nem opció. Az a soha. Cselekedj és közben mondd a Maha-mantrát. Így lassan eljutsz oda, hogy akármit cselekszel, mindegy, hogy sikerül-e, vagy sem; mindegy, mi a vége; a lényeg, hogy cselekedj és mondd a Maha-mantrát. Emlékezz Rá. Tetted célja pedig már nem annak gyümölcse, hanem a Legfelsőbb Én szolgálata. Így mindig csak a Maha-mantrát mondod és nem is cselekszel mást. Mert a mantra lesz az állandó "most"-od. Mindig úgy élj, mintha ez a pillanatod lenne az utolsó, s ha ezt teszed, életed végén egyedül Rá emlékezve hagyod el tested.

Amire nézel, azzá válsz

Amire nézel, azzá válsz.
Amit hallgatsz, az tanít.
Amit szagolsz, feltör benned.
Amit eszel, az leszel.
Amit megfogsz, hozzád tapad.
Amire gondolsz, létre jön.
Amire mondod, hogy "én", az vagy te.
Mind azonosulás.
Te az leszel, amire figyelsz.
De bármi más leszel, mint magad, fájni fog.
A hibás azonosulás szenvedés.
Ezért ha magaddá akarsz válni, figyelj magadra. Gondolj magadra. Tapintsd magadat. Ízleld magadat. Szagold magadat. Hallgasd magadat. Nézd magadat.
Ki az, aki benned lát?
Hol van, aki benned hall?
Merről szagol benned a szagló?
Hová ízlel benned az ízlelő?
Hol érzed a tapintást?
Hol vannak a gondolataid, honnan jönnek elő?
Hol van benned az, aki azt mondja, hogy "én"?
Ki vagy te?