2017. szeptember 2., szombat

A lelki és isteni élet útja

"Az Istenség Legfelsőbb Személyisége így szólt: Óh, Pártha! Amikor az ember lemond az érzékkielégítésre irányuló valamennyi vágyról, melyet az elme kitalációja hoz létre, s ekképpen megtisztult elméje egyedül az Önvalóban talál elégedettségre, akkor azt mondhatjuk róla, hogy tiszta, transzcendentális tudata van."

Minden vágy az elme terméke. Ezért a szenvedés is az elméből fakad. Lemondani az ember csak úgy tud, ha valami mást ragad meg, különben a lemondás valótlan.

"Aki a háromfajta szenvedés ellenére háborítatlan marad, akit a boldogság nem mámorít, s aki mentes a ragaszkodástól, a félelemtől és a dühtől, azt rendíthetetlen elméjű bölcsnek hívják."

A ragaszkodás, félelem, düh okozta szenvedés és a boldogság háborít, vagy mámorít, de eltűrhető.

"Akit nem ingat meg semmi, érje bár jó vagy rossz, s nem ujjong és nem panaszkodik miattuk, az szilárdan gyökerezik a tökéletes tudásban."

A tökéletes tudás Én Vagyok. Ebben meggyökerezni és benne kitartani eredményezi a megingathatatlanságot.

"Aki képes úgy visszavonni érzékeit az érzékszervek tárgyairól, mint ahogyan a teknősbéka húzza be páncéljába végtagjait, az rendíthetetlenül megállapodott a tökéletes tudatban."

Az érzékelés folytonos, de a figyelem iránya kívülről befelé fordítható. A tökéletes tudat itt benn található, aki örökké kifelé figyel, annak értelme háborog.

"A megtestesült lélek elállhat az érzéki örömöktől, ám az érzékek tárgyai utáni vágy megmarad. Ha azonban egy felsőbbrendű ízt tapasztalva hagy fel az érzéki élvezettel, tudata rendíthetetlenné válik."

Lemondani az ember csak úgy tud, ha valami mást ragad meg, különben a lemondás valótlan, a vágy a tárgyak után ottmarad. A felsőbbrendű íz forrása az Én forrása, a belső forrás, melyre rálelve a kifelé keresés megszüntethető.

"Óh, Ardzsuna, az érzékek olyan erősek és fékezhetetlenek, hogy még a rajtuk uralkodni próbáló, józan ítélőképességű ember elméjét is erőnek erejével elragadják."

A valótlan lemondás eredménye az elfojtás, mikor az ember saját vágyaival ellentétbe kerül. Az ember keresse meg vágyai igazi, legfelső, legbelső forrását és vágyai az érzékek felé nem irányulnak többé.

"Aki az érzékeit megzabolázva, azokat teljesen irányítása alatt tartva tudatát Rám szögezi, azt rendíthetetlen értelműnek ismerik."

Az érékeket csak a figyelmet befelé fordítva lehet megzabolázni. Ha a tudat fókusza Én Vagyok, az értelem elcsendesedik.

"Az emberben az érzékek tárgyain elmélkedve ragaszkodás ébred azok iránt. E ragaszkodásból vágy támad, a vágy pedig dühöt szül. A dühből teljes illúzió ered, az illúzióból pedig emlékezetzavar. Ha zavart az emlékezet, elvész az értelem, s az értelem elvesztésével az ember ismét visszasüllyed az anyagi lét mocsarába."

Érzékeléskor a figyelem irányulhat a tárgy felé (kifelé) és befelé (az Én felé). A kifelé irányuló tudat nemtudást szül.

"De aki mentes minden ragaszkodástól és ellenszenvtől, és képes a szabadság szabályozó elveinek gyakorlása révén uralkodni az érzékein, az elnyerheti az Úr teljes kegyét."

A befelé irányuló tudatban felragyog a tudás.

"Aki ily módon elégedett a Krisna-tudatban, annak számára megszűnik az anyagi lét háromféle szenvedése, s ebben az elégedett tudatban értelme hamarosan megszilárdul."

Vágyának eredeti tárgyát, a valódi Ént megtalálva az ember végső megelégedést, békét talál, megszűnik a szenvedés.

"Aki nem áll kapcsolatban a Legfelsőbbel a Krisna-tudatban, annak értelme nem transzcendentális, elméje nem szilárd, s enélkül lehetetlen a béke is. És hogyan volna boldogság béke nélkül?"

Aki még mindig kívül keresi vágyainak tárgyát, még mindig valaki, vagy valami mástól hiszi, hogy majd egyszer boldoggá teszi, az nincs kapcsolatban valódi Énjével, még alszik.

"Ahogyan az erős szél sodorja el a csónakot a vízen, úgy képes elragadni az ember értelmét még egyetlen csapongó érzék is, ha az elme arra összpontosít."

Minden érzéket, gondolatot, érzelmet, az egész elmét befelé kell irányítani az Én forrására, különben az értelem megrendül.

"Ezért, óh, erős karú, aki visszatartja érzékeit azok tárgyaitól, annak értelme valóban rendíthetetlen."

De ha ez sikerül, az értelem rendíthetetlenné válik.

"Ami minden lény számára éjjel, ébredés az a fegyelmezett embernek, míg az élőlények ébrenléte a bensőt látó bölcsnek éjszaka."

A benső sötét, cselekvéstelenség, csend a lényeknek halálosan unalmas, félelmetes, a bölcs tudja, hogy ez vágyainak tárgya.

"A békét nem az éri el, aki igyekszik vágyait beteljesíteni, hanem egyedül az, akit nem zavar a kívánságok szakadatlan özöne, melyek úgy ömlenek bele, mint folyók az állandóan töltődő, ám mindig mozdulatlan óceánba."

A kívánságok, gondolatok megszűnését várni, a békét a vágyak beteljesítésétől remélni hiábavalóság. A béke itt és most van, a kívánságokon, gondolatokon, érzéseken túl, bent, a csendben.

"Egyedül az éri el az igazi békét, aki feladott minden érzékkielégítésre irányuló vágyat, kívánságok nélkül él, megvált minden birtoklásérzettől, s mentes a hamis egótól."

A békét nem fogadkozással, önsanyargatással, vezekléssel lehet elérni. A vágyat az Énre, a kívánságot bentre, a birtoklást a valóságra irányítva, az egó forrását megkeresve éri el az igazi békét a kereső.

"Ez a lelki és isteni élet útja, melyet elérve az ember megtéveszthetetlenné válik. Még ha a halál órájában lépett is rá, képes eljutni Isten birodalmába."

Ez az igazi béke, az Én békéje, Isten birodalma, a Szív országa. Ide tartunk mindannyian, együtt. ❤️

-- Bhagavad Gítá 2.55-72

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.