Mi az egó? A rólunk mondott vélemények, gondolatok, tanítások téves én-azonossága, akinek hisszük magunkat; lényege, hogy kiválasztás, elválasztás útján megkülönböztetjük magunkat a másik embertől, Istentől (Edging God Out), mindentől elhatárolódunk, gondolatainkba záródunk. Az érzések, a szív, az intuíció, az inspiráció, a kreativitás, az öröm világától biztos képzelet-börtön.
Itt Magyarországon igen sokan lehetünk azok, akiket iskolai éveiben a "porosz módszer" szerint oktattak. Ez a módszer egészen meghatározza a tanuláshoz és a tanításhoz való viszonyunkat, ugye? Bevallhatjuk, hogy van ugyan egy pár ember, akinek megmaradt a kedve a tanuláshoz, de a többségnek az iskola szó nem feltétlenül jelent felhőtlen emlékeket. Bezzeg a játék!
Milyen is az ilyen rendszerben történő tanulás/tanítás? Bejön az osztályba a tanár, azzal az ellentmondást nem tűrő módon, hogy "na most én leadom az anyagot". Ellentmondást nem tűrő - ízlelgessük csak egy kicsit! Már olyan magatartási minta, amelyben a tanulótól jövő, de nem a tanár által irányított bemenő információ (input) nem talál megértésre, türelemre, tűrésre, bármi, ami ellent mondani látszik azzal, amit a tanár tanítani akar, vagy amit a tanár helyesnek vél, vagy ami a tanár maga. Még két kulcsszó: "irányított", "input". A tanár irányít, a tanuló engedelmeskedik, a tanár adja a kommunikáció alap irányát, ő az input oldal, aki a tudás forrása, a tanuló pedig a tudás befogadója, az output oldal. A tanár a tudó, a tanuló a tudatlan. A tanár viselkedését az "én biztosítok mindent, én adok mindent, a tanuló pedig csendben hallgat, befogad" viselkedés határozza meg. Emlékezzünk csak vissza, nem így van? A tanár a tanulótól nem tűri el, ha az megfordítja a kommunikáció irányát, ha kérdezget, ha véleményt alkot, ha megpróbál bekapcsolódni a közös vizsgálódásba. Ez az irányítás ellen lenne, hiszen megzavarná a tanítás tervezett rendjét. "Tervezett", mert előírt tanterv van, aminek meg kell felelni, a tanulónak adott időegység alatt megadott mennyiségű információt kell magába szívnia. Ez a tervezettség ellene van a vizsgálódó, szemlélődő, játékos, kreatív viselkedésnek, ahol a tanuló a tananyaggal együtt felnő és észrevétlen eggyé válik. A tanterv mennyisége és sebessége pedig uniformizál, csak egyféle képességű tanulót feltételez, a többivel szemben a tanterv nem más, mint szellemi erőszak. Ezt a szinte katonai jellegű uniformizálást segítette elő régebben az egyforma iskolaköpeny, vagy az iskolai uniformis. Az idősebbek még emlékeznek, a fiatalabbak pedig láthatják a tévében.
E rendszerben a tanár jellemzően nagy elméleti anyagot ad le, nagy lexikális tudással bír és annak megszerzését is követeli a tanulótól. Ha leegyszerűsítjük, a tanár olyan, mint egy lexikon, csak felütjük egy fejezetnél és már ömlik is belőle az információ. A tanártól ugyanezt követelték meg, a tanulónak pedig ugyanilyenné kell válnia, ezt követeli meg tőle a tanár. Nem kérésről, nem a tanulás folyamatába való bevonásról van itt szó, hanem követelésről. Az ilyen módon létrehozott erőszakos "csak befogadás" mellett a tanulóban nincs helye a próbálkozásnak, az ötletelésnek, a kreativitásnak. Az agyát nem használhatja vizsgálódásra, megfigyelésre, kérdések, döntések megfogalmazására, csakis egy nagy adattárolónak; a szívnek nincs lehetősége érzelmeket kiadni a tanultak nyomán, a tudás nem válik személyessé.
Ez a tanítás alapvetően tisztelet központú, alá-fölé rendeltségi viszonyt feltételez, a fegyelem és a rend csak így maradhat fenn. A tiszteleten alapul a tanuló és a tanár viszonya, hiszen ellentmondani nem szabad, ha nincs tisztelet, zavar keletkezik a tanításban. A tiszteletet a tanár több eszközzel tartja fenn, a magabiztos fellépésével és tudásával, az értelmi fölényével, a dicséretek, érdemjegyek adásával és régebben a testi fenyítéssel is. Itt látszott meg az egész lényege, az erőszakos alap, melyet azóta többségében megszüntettek, de az érdemjegyek és a szóbeli erőszak még mindig elég nagy fegyelmező, tiszteletet parancsoló tényező. "Tiszteletet parancsoló": a tiszteletet parancsolja, elvárja, kiköveteli magának. Pedig a tisztelet mű dolog, nem igazi, csak ha hiányzik valahol a szeretet, ott próbálják meg pótolni vele. A szeretet mindig jóval többet tesz annál, ami kötelesség, míg a tisztelet - ha a tisztelendő hátat fordít - csak a minimumra törekszik, amennyi még épp elég.
A nagy erény nem jótékonykodik,
ezért jó.
A kis erény jótékonykodik,
ezért nem jó.
A nagy erény cselekszik,
nem-cselekvéssel cselekszik.
A kis erény sürög,
erővel cselekszik.
A szeretet cselekszik,
eredményes, ha nem cselekszik.
Az erkölcs sürög,
erővel cselekszik.
A tisztelet cselekszik,
s mert nem viszonozzák,
kényszerít a tiszteletre.
Ezért:
az út ha elvész, itt az erény
az erény ha elvész, itt a szeretet,
a szeretet ha elvész, itt az erkölcs,
az erkölcs ha elvész, itt a tisztelet.
A tisztelet
a hűség és bizalom hiánya,
a zűrzavar kezdete.
A külső tudás
az út virága,
a belső tudatlanság kezdete.
Ezért az igaz ember
a valódit akarja és nem a látszót,
a gyümölcsöt akarja és nem a virágot,
a közelit akarja és nem a távolit.
(Lao Ce: Tao Te King 38.)
Érdekes módon, a rendszerben benne lenne a lehetőség, hogy érzelmileg is teltebbé váljon, a tanulóhoz szívén át is szóljon, de az ilyen rendszerű tanítás mégis alapértelmezésnek veszi, hogy a dicsérettel csínján bánni, mert még a tanuló fejébe száll, meg egyébként is, az érdemjegy sokkal erősebb motiváló (és demotiváló) erő. Nincs bevonva a tanuló a tanulás folyamatába, személyességnek, kedvelésnek, szeretetnek kevés helye van, a tanuló inkább egy számítógép, egy megfaragandó fa, mint egy élő létező. A tanár kezdettől fogva egónak tekinti a tanulót, a tanuló teljesítményében alapvető motívum a siker helyett a hibák keresése, a "ledöngölés"; az egó elleni küzdelem. A rendelkezésre álló összes eszközzel be kell törni a tanulót, a lustaságát, az ellenállását, az önállóságát megsemmisíteni és teljes egészében egyformává kell gyúrni a többivel, aki a tanár minden újabb kijelentésére gondolkodás nélkül lelkesen bólogat, akadály nélkül befogad. Emiatt a megsemmisítő törekvés miatt jut alig hely a dicséretnek és nyer széles teret a fegyelmezés, a büntetés.
A dicséretet kiválthatja még pozitív fegyelmező-erőként a versenyeztetés is, melyben ismét az uniformizálva egyesítés jelentkezik, ahol a szempont az egyén kiemelése a közösség elé. Uniformizálja a tanulókat, eléjük állít egy közös célt, amit a többféle egyéniségű adottságú tanuló nyilvánvalóan nem fog tudni egyenlően teljesíteni. De a közös cél, a közös verseny azt az illúziót táplálja a tanuló fejébe, hogy ő egyforma, ugyanolyan, mint a többi, de lehet jobb és kiválhat közülük, ha erőfeszítéseket fog tenni érte. Sikeres lesz majd egyszer, ha keményen megdolgozik érte. Boldog lesz majd egyszer, ha szörnyen megszenved érte. Egyéniség lesz majd egyszer, ha sokat tanul és ő is olyanná válik mint az ő tanítója. Az egész nem más, mint egy egó-gyár. Hogyan gyártsunk valódi, kreatív, érző egyénekből (akik belül tökéletesen egyek egymással és Istennel) sablonos, egyediségét vesztett, szürke, érzéketlen, engedelmes, meghunyászkodó (de belül gondolatvilágukban tökéletesen elszeparált hős mártír) robotokat.
Ezen alapul az igazságszolgáltatásunk, az egyházaink, a közoktatásunk, a szülői nevelés és bárminemű oktatói-hallgatói tevékenységünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.