Világosság

"El kell döntened, hogy az avidjá, a tudatlanság kötelékében leszel-e, vagy a megszabadulást fogod keresni. Ez nem valaki másnak a döntése. Azért vagy olyan amilyen vagy, mert ilyen akartál lenni. Senki sem tervez helyetted, ez a te saját terved! És ez így megy az örökkévalóságig, ha nem tűzöl ki egy célt magad elé, és nem irányítod az összes energiádat a megértésre." (Szvámi Ráma)

Az avidjá, vagy adzsnyána néven ismert tudatlanság a cselekedeteid terméke. Májáként, káprázatként vesz körül, ami olyan, mintha folyamatosan kábítószereznéd magad. Te tartod az egészet életben, te csinálod, te is vagy az, aki abba tudja hagyni. Észre kell venned, hogy minden tett, amit az egó, az elme indított, kötöttséget hoz létre, ami tudatlanságot eredményez. Minden tett, amit a Szív, az Önvaló forrásánál lakva végzett szolgaként az elme, a test cselekedett - kötetlen, nem építi a tudatlanságot. A vidját, a dzsnyánát, a tudást építeni pedig cselekedet nem képes, csak a nem-cselekvő cselekedet: a visszatérés a Forráshoz, a benne lakozás a Forrásban, ami az Önvaló. Ez a tudás az a fény, amely minden sötétséget eloszlat.

Jóga

„Az Istenség Legfelsőbb Személyisége így szólt: Aki nem ragaszkodik munkája gyümölcséhez, s kötelessége szerint cselekszik, az az élet lemondott rendjében él. Ő az igazi misztikus, nem a tüzet nem gyújtó és munkáját nem végző.”
Bhagavad Gítá 6.1

S ez pedig az az ember, aki lemondott jóról, rosszról, félelemről, kedvtelésről, szenvedésről, boldogságról, örömről, bánatról, kötöttségről, felszabadulásról, ember mivoltáról, Isten-képéről, világ zajáról, tudásáról, eszméiről, véleményéről, gondolatairól, érzelmeiről, énjéről, elméjéről, testéről, mindenről és csak befelé figyel, Önvalójára. Kifelé csak a test cselekszik, gépiesen, de ő maga nem cselekszik, csak a Belsőt látja, a Valóságot. Ez a jóga.

December 9-re

Nem hívom többé Istent magamban semmilyen néven sem, mert ha Istent néven szólítom, megtagadom, hogy velünk, bennünk van és talán valahol máshol kalandozik, ahonnan hívni kellene. Nem hívom, nem imádkozom hozzá, mert így arról a hitemről tennék tanúságot, hogy messze van tőlem, s nem törődik velem. Isten és én egy vagyunk. Ha bárki előtt néven szólítom, azt csak azért az emberért teszem, hogy higgyen.

Nem kell, hogy kérjek Istentől bármit is, mert az ő akarata nekem a legkedvesebb, nekem nem kell semmi, legyen minden úgy, ahogy ő akarja. Isten akarata az én akaratom, én szó nélkül elfogadok mindent, ami bennem és körülöttem történik. A csend a legszebb szó, a "van" a legjobb történés.

Nem adok hálát neki, mert így figyelmen kívül hagynám, hogy szüntelenül kegyelmét adja nekem, s azt hinném, hogy külön személyként "ad", adott "nekem" épp most egy valamit. Mintha egyébként nem tenné mindig. Folyamatosan kegyelmét árasztja rám, így csak önmagamnak kell lennem, ez a legnagyobb hála, ha nem akarok más lenni, mint aki vagyok.

Nem akarok meggyógyulni semmiből többé, mert így nem hinnék abban, hogy Isten tudja, nekem mi a jó és mindent javamra formál és a vele való egység az egész-ség szünet nélküli.
Egész-ségben vagyok mindig, s ha mást látok e testben, az csak egy gondolat, nem én vagyok.

Nem "emelem" többé magam, nem olvasok lelki táplálékokat, nem éneklek, mantrázok, imádkozom, hogy emelkedett hangulatban legyek. Nem akarok többé lelki lenni, nem kell spiritualitás, nem törekszem a jóra, lemondok az örömről, a boldogságról, az üdvösségről, a bölcsességről, a megvilágosodásról, Istenről. Nem kellenek ezek kívülről, mert belül már megvannak bennem. Lemondok ezért mindenről, mint aki páratlan értékű igazgyöngyre talált. Csak magamat akarom megismerni, csak önmagam akarok lenni, csak az az egy, aki Istenben van és akiben Isten van. Csak az én rezgésemen rezgek, nem kell feljebb, nem kell fényesebb, nem kell különleges, nem kell más, csak én, mert énbennem van a Forrás, a Teremtő Isten, a Megváltó. Nem kell mással betöltekeznem, csak önmagammal.

Azért volt sok "lent", mert mindig csak "fent" akartam lenni, ahonnan pedig mindig csak lefelé vezet út. Pingpongozás jó és rossz, boldogság és szenvedés közt, pedig a kettő közt éppen félúton én vagyok. Mert mindig elmozdultam középről felfelé, így az egyensúly lefelé vitt. Nem igaz az eredendő bűn, az ember alapjában véve jó, így teremtettünk; ami rossz bennünk, az csak szokásainkban, emlékeinkben és gondolatainkban van. Jézus váltsága ezekből szabadított meg minket, ezért nem kell többé megmaradnunk bennük.

Ki vagyok én? "Én", ez honnan jön? Most én ki vagyok? Ki az, akié ez a test, ez az elme, ezek a gondolatok? Én vagyok. Ki ez az én? - Ez az igazi imádság, ahol igazán a forrásomra, a Teremtőmre figyelek. Azt kérem benne, hogy kapjak ismét tudást arról, ami most van, amit kegyelemből folyton, szüntelen kapok, hogy felfedezhessem az egész-ségem. Mert az illúziót, a nem-tudást csak a tudás szünteti meg. Innen jön az elfogadás, a saját igazi belső béke, hogy eggyé válok azzal, aki vagyok és mindig is voltam. Nem kell meggyógyulnom, megszabadulnom, eggyé válnom, jobbá lennem, törekednem valamire, szándékoznom valamit. Ki vagyok én? Én Az vagyok.

A tea

Volt egyszer egy ember, aki kis korától szerette a teát. Kezdetben üresen adták neki, íze elvarázsolta. Később, hogy kedvezzenek neki, raktak bele még cukrot, citromot is. Ez még jobban ízlett. Mikor már maga készítette a teát, egyre több cukrot, citromot tett bele, hogy még finomabb legyen. A tea íze egyre kevésbé érződött. Aztán volt, hogy az ember megbetegedett. Ekkor a teába cukor, citrom helyett keserű gyógyszert kevertek bele neki. Ilyenkor úgy érezte, ki nem állhatja a teát. Sokszor azt gondolta, hogy egész életében csak keserű teát ivott. Idővel egyre többször betegedett meg, s a tea egyre keserűbb lett.

Mit kell tenned ember, hogy megint érezd a tea eredeti ízét? Mondj le a cukorról, citromról, s kezdd el a teát megint üresen inni! Kezdetben ízetlennek találod, de később ismét megtalálod benne azt az ízt, amit hajdan úgy szerettél. S akkor nem kell bele mindig több és több, és többé nem lesz benne keserű gyógyszer sohasem.

A drishti

A drishti egy figyelem-összpontosítási pont a jógában, ahová koncentrálva gyakorlás közben az elme a szétszórtságból az összeszedettség állapotába kerül, úgy mondják: "egyhegyű" lesz. Ez többnyire a szemmel egy pontra való folyamatos nézés, mint pl. a trátaká (hagyományosan ez gyertyaláng-nézés) gyakorlatban. Ha a tekintetet egy helyre fókuszáljuk és nem engedjük vándorolni, úgy az elme is alábbhagy kalandozó tevékenységével és elkezd fókuszálttá válni. Több ilyen fókuszpont is létezik, jógaiskolánként változó mennyiségben és helyen, de a szahaszrára (korona csakra), az bhrúmadje (ádzsnyá/trikuti - harmadik szem csakra), a názágre/názikágra (orrhegy), a hridájam (anáhata - szív csakra) és a nábhicsakre (manipura - napfonat csakra) többnyire köztük található. Ha ezek közül csak a szemtartásra vonatkozó drishtiket nézzük, van olyan, ahol jobbra nézünk, balra nézünk, leeresztett szemhéjjal a semmibe nézünk, összenézünk (kancsalítás), összenézünk az orrhegyre, felfelé összenézünk a harmadik szemre.

De mi ezek eredete? Hogyan jönnek létre maguktól, ha nem úgy akaratlagosan hozzuk létre őket? Valóban a bekönnyezésig erőltetjük-e a szemet ilyenkor valamerre?
Ha a jóga nyolc tagja közül a pratjahárát (az érzékek visszavonását) gyakoroljuk és elkezdjük az érzékeket visszahúzni a tárgyaikról, majd az elmét visszahúzzuk az érzékekről, majd az elmét visszahúzzuk az egész testből és visszahúzzuk egészen a szívbe és teljes figyelmét a szívre irányítjuk, akkor az egész test, az érzékszervekkel együtt ellazul (bőr, izmok, szem, orrnyálkahártya, fül/dobhártya, nyelv, stb.). Ha nyitva volt közben a szemünk, akkor a tekintetünk elveszíti fókuszáltságát, a szemizmok elernyednek és állapotunktól, helyzetünktől függően a szemgolyó valamilyen ellazult állapotban rögzül. Lehet, hogy a szemek "összeakadnak", lehet, hogy az orr felé, kicsit távolabbra nézve "akadnak össze", lehet, hogy "felakadnak", lehet, hogy kicsit lefelé nézve maradnak, s a szemhéj résnyire nyitva maradásig összecsukódik. Tehát, ha jobban megnézzük, a drishti közben a szemet a legkevésbé sem irányítottuk, koncentráltuk, erőltettük sehová, hanem éppen ellazultsága következtében ért el valamilyen helyzetet. A kérdés az, hogy ebben az esetben a drishti voltaképpen hova irányult? Az érzékeket, az elmét úgy visszahúzni, mint ahogy a teknősbéka visszahúzza magát a páncéljába, csak a szívbe lehet, ami a forrása. Ilyen módon ha meggondoljuk, egyetlen egy drishti létezik csak és ez a szív. Tehát a drishti a szem szemszögéből nézve nem erősítő, erőltető gyakorlat, hanem ellazító.

Itt következik a jógatradíciók közti kérdés, hogy ászana-gyakorlás, vagy általában jóga-gyakorlás közben csukjuk be a szemünket, tartsuk nyitva a szemünket, orrhegyet nézzünk, szabadon nézzünk valahová, vagy mi legyen? Ahány tradíció, szinte annyi válasz érkezik rá, s mindegyikre van ésszerű magyarázat. Ha a drishti, a pratjahára fentebbi folyamatát végiggondoljuk, a válasz erre a kérdésre is adódik: a szem jóga-gyakorlás közben olyan helyzetben fog rögzülni, ahová a pratjahára során eljutott (ez arra a gyakorlóra vonatkozik, aki a gyakorlásában már eljutott a pratjahára szintjére). Tehát gyakorlótól függően vagy zárva lesz, vagy résnyire nyitva, "összeakadva", "felakadva", stb., hiszen valójában nem "kifelé" figyel, a durvatest felé, hanem "befelé", a lelki központra, a szívre. Ez pedig azt jelenti, hogy kezdő feletti gyakorlónál nem lehet kimondani ökölszabályszerűen, hogyan legyen a szeme gyakorlás alatt.

Ki vagyok én? - 2.

Élt egyszer egy ifjú, aki egy szép napon rádöbbent, hogy az anyagi világ átmeneti és szenvedéssel teli, és fellobbant benne a vágy, hogy elérje a megvilágosodást, és felfedezze az Önvalóját. Fel is keresett egy bölcs tanítót, és alázatosan így szólt hozzá: “Mester, kérlek segíts nekem, tárd fel előttem az Önvalóm, magyarázd el, hogy mi a valós és mi a hamis, mi vagyok Én, és mi nem vagyok?” A bölcs így válaszolt: “A kérdéseid fontosak és értékesek, de a válaszra magadtól kell rájönnöd, én nem segíthetek. Vonulj el az erdőbe magányosan, meditálj a “ki vagyok én?” kérdésen, és tizenkét év múlva térj vissza a válaszoddal.” Az ifjú leborult guruja lábához, és pontosan követte az utasításait.

Kunyhót épített egy magányos helyen az erdőben, és a napjait azzal töltötte, hogy ült, és meditált a kapott kérdésen. Azt vette azonban észre, hogy a lába hamarosan zsibbadni kezdett, a bőrét égette a nap, a gyomra pedig minduntalan megkordult. Évekig tartott a testét megzaboláznia, ezért mikor letelt a tizenkét év, visszatért a gurujához, és a következő választ adta neki: “Mesterem, most már értem; ez a test vagyok, hiszen még gondolkozni sem tudok, ha nincs kényelemben, ráadásul ha nem táplálom élelemmel és vízzel, akkor rövidesen meghalok, és nem létezem többé.” “Hm, látom hasznosan telt ez a tizenkét év, és elkezdted felfedezni önmagad. A válaszod azonban nem helyes, nem ez a test vagy. Térj vissza az erdőbe további tizenkét évre, majd jöjj vissza egy újabb válasszal.”

A fiatalember ismét felkereste kunyhóját, és immár kényelmesen tudott hosszú órákig ülni, a teste nem jelentett akadályt. Elkezdett tehát meditálni a kérdésen, és azt vette észre, hogy a légzése befolyásolta a gondolatait és a hangulatát. Ha nyugodtan, mélyen lélegzett, higgadtnak érezte magát, de ha gyorsult a légzése, ő is zaklatottá vált. Néha, még ha pillanatokra is csupán, ha természetesen leállt a légzése, akkor a gondolatai is megszűntek. Örömmel tért hát vissza mesterhez, aki érdeklődött, hogy milyen új válasza van számára. “Kedves Gurum, értem már, hogy nem ez a test vagyok, hiszem létezésem nem ételeken, hanem a légzésemen múlik. A légzés irányít mindent, én tehát az életlevegő vagyok, nem más.” “Tanítványom, szépen haladsz az úton, és elégedett vagyok a megfigyeléseiddel. Viszont még mindig nem a helyes választ adtad. Térj vissza az erdőbe további tizenkét évre, és gyere vissza egy újabb válasszal.”

A férfi újra kunyhója előtt meditált, stabil ülőhelyzetben, nyugodt, mély légzéssel. Igyekezett a “ki vagyok én?” kérdésre koncentrálni, de valami folyton elvonta a figyelmét: a madarak édesen csicseregtek, ami eszébe juttatta szülőfaluját, és régi játszótársait, akikkel együtt járták az erdőt, és figyelték az állatokat. Tréfás emlékek elevenedtek fel benne a sok csínytevésről, amelyeket együtt követtek el, ezután pedig azon merengett, vajon hogy vannak unokaöccsei, akiket oly rég nem látott. Nehéz volt a kérdésre koncentrálnia, majomként ugráló elméje folyton másfelé járt. Tizenkét év után tehát ismét új válasszal állt elő. “Óh, mesterem, a testem és a légzésem fegyelmezett immár, így végre megértettem, hogy az elmém az, ahol az Önvalóm lakozik. Benne van a múltam és a jövőm, érzékszerveim kötnek össze a világgal és mindenki mással, így hát csakis ez lehetek én.” “Kedves tanítványom, ennél mélyebbre kell még jutnod, ha valóban meg akarod kapni a helyes választ. Térj vissza az erdőbe további tizenkét évre, és ha letelt az idő újabb választ várok tőled.”

A férfi tehát visszatért ásramájába, és immár fegyelmezett elmével kutatott válasz után. “Nem ez a test vagyok, nem a légzés vagyok, nem a gondolataim vagyok. Akkor mi vagyok? Mi marad, ha ezeken is túljutok?” Bölcs megértéssel próbált rábukkanni a válaszra, kizárta a helytelen lehetőségeket, és kutatott az igazság után. Tizenkét év után visszatért gurujához, és így válaszolt neki: “Mesterem, sokkal nehezebb a kérdésre választ adni, mint valaha gondoltam volna. A bölcsesség az, amire szükség van az igazság megpillantásához, helyes tudás kell, semmi más. Így hát arra jutottam, hogy ez a bölcsesség képezi a lényegünket, ez alkotja az Önvalót.” “Kedvesem, örvendek szavaid hallatán, látom valóban sokat haladtál az utóbbi években. Közel jársz már az igazsághoz, de kérlek, térj még vissza az erdőbe további tizenkét évre, és utána látogass meg ismét újabb választ hozva.”

Az idősödő jógi leült hát újra meditálni, nem próbált már megérteni semmit, csak örvendett, hogy milyen szerencsés is, hogy ilyen csodálatos guruja van, aki évtizedek óta türelemmel és szeretettel segíti őt. Átjárta egész lényét a boldogság, nem értékelt többé semmit, nem kalandoztak a gondolatai, légzése megállt, teste mozdulatlan volt. Áldás és eksztázis: Önvalója fényesen ragyogott, és ezt a ragyogást már semmi nem takarta el előtte. Gyorsan elrepült ez a tizenkét év is, és amikor guruja megpillantotta kedves tanítványát, tudta, hogy többé már nem kellenek köztük szavak, de játékosan azért megkérdezte: “Tanítványom, van-e esetleg új válaszod számomra?” A jógi könnyekkel teli szemmel borult tanára lábaihoz: “Mesterem, guruk guruja! Áldás és örök, tudással teli boldogság, ez vagyok Én. A Te kegyedből értettem ezt meg, hálám határtalan irányodban.” “Fiam, igazság az, amit mondtál. Valóban Ez vagy Te!”

Forrás: http://bandhaworks.hu/jogikus-eletszakaszok-avagy-mikor-erem-mar-el-vegre-a-megvilagosodast/

Első rész: http://gaborimolai.blogspot.hu/2013/01/ki-vagyok-en.html

Elrejtett kincs

„Hasonló a mennyek országa a szántóföldben elrejtett kincshez, amelyet az ember, miután megtalált, elrejt, örömében elmegy, eladja mindenét, amije van, és megveszi azt a szántóföldet.” „Hasonló a mennyek országa a kereskedőhöz is, aki szép gyöngyöket keres. Amikor egy nagy értékű gyöngyre talál, elmegy, eladja mindenét, amije van, és megvásárolja azt.”
Máté evangéliuma 13,44-46

A szántóföld a többszintű test (pl. fizikai test, energetikai test, érzelem test, intellektuális test, boldogság test). A mennyek országa a "lelki" szív (nem a fizikai), amit Önvalónak is hívnak. Ez el van rejtve a testeken belül, a káprázat függönye mögé. Ha valaki elkezd keresni a többféle testén át befelé haladva, eljuthat a szívhez. Közben amiket talál, mind sorban félredobálja, sem ez nem az, sem az nem az. Ha megtalálta, semmi sem kell már neki "kintről", "mindenét eladja", semmi más nem fontos neki ezen kívül többé, csak itt akar tartózkodni. "Megvásárolni" csak így lehet, ha "eladja mindenét, amije van". Többféle eszközzel lehet ásni a földben, ilyenek a "Mi az, ami az enyém?", a "Ki vagyok én?", a "Hol van az enyém?", a "Hol van az én?" kérdések.

Elfogadni

Minden olyan út, módszer, amivel mássá akarod tenni magad, mint ami épp vagy, végeredményben haszontalan. Énekelj, imádkozz, mantrázz, jógázz, tornázz minden nap és ha vele mész, elemeled magad attól, aki vagy. Keseregj, sopánkodj, tépelődj, gyűlölködj, gondolkozz, tétlenkedj minden nap és elsüllyedsz attól, aki vagy.
Olvass szent írásokat, bölcs írókat és megteremted azokat a magaslatokat, melyek szenvedést okoznak neked. Ne olvass semmit, tévézz, kocsmázz, engedd magad elbutulni és megteremted magadnak azokat a mélységeket, melyek szenvedést okoznak neked.

Hívd Istent segítségül a szükség idején és megteremted az örök szükségben-levés állapotát és az illúziót, hogy Isten távol van tőled. Ne hívd Istent segítségül a szükség idején, csak aggódj, küszködj és próbáld megoldani egyedül, s megteremted az örök büszke mártírt magadban.

Próbálj meggyógyulni minden erőddel betegség idején, és kimondod, hogy a betegség rossz és még jobban belemész, mert ellenállsz. Ne próbálj meggyógyulni betegség idején, csak hagyd el magad és érezd magad nyomorultul, hogy veled mindig ez történik és benne ragadsz, mert nincs, mi kivigyen belőle.

Ha emelni akarod magad, ha elhagyod magad, ha bölcs és tudós akarsz lenni, ha tudatlan akarsz lenni, ha segítségül hívod Istent, ha nem hívod segítségül Istent, ha meg akarsz gyógyulni, ha nem akarsz meggyógyulni: ez mind egy; kifelé figyelsz, mástól vársz segítséget, más állapotra vágysz, más személyre vársz.

Ha Istent néven szólítod, megtagadod, hogy velünk, bennünk van Isten és valahol máshol kalandozik, ahonnan hívni kell. Ha hívod, ha imádkozol hozzá, arról a hitedről teszel tanúságot, hogy messze van tőled, s nem törődik veled. Ha hálát adsz neki, figyelmen kívül hagyod, hogy szüntelenül kegyelmét adja neked, s azt hiszed, hogy külön személyként "ad", adott "neked" épp most egy valamit. Ha meg akarsz gyógyulni, nem hiszel abban, hogy Isten tudja, neked mi a jó és mindent javadra formál és a vele való egység az egész-ség szünet nélküli.

Ki vagyok én? "Én", ez honnan jön? Most én ki vagyok? Ki az, akié ez a test, ez az elme, ezek a gondolatok? Én vagyok. Ki ez az én? - Ez az igazi imádság, ahol igazán a forrásodra, a Teremtődre figyelsz. Azt kéred benne, hogy kapj tudást arról, ami most van, amit folyton, szüntelen kapsz, hogy felfedezhesd az egész-séged. Innen jön az elfogadás, a belső béke, hogy eggyé válsz azzal, aki vagy és mindig is voltál. Nem kell meggyógyulni, megszabadulni, eggyé válni, jobbá lenni. Ki vagyok én? Te Az vagy.

Béke

A totális elfogadás. Amikor semmi sem kell, hogy jobb legyen, semmi nem rossz. Amikor nem kell, hogy imádkozz Istenhez, mert nincs miért, mert ő tudja jól; valamint mert annyira benned van és annyira egy veled, hogy nem tudod, hol a határ, hol kezdődik ő és hol ér véget én. Nem kell ima, nincs szándék, nincs mit megjobbítani, nincs mire vágyni, minden történik a maga idejében, épp most, épp így, épp jól. Csak elengeded magad és áramlasz, csak ringatózol, csak engeded, hogy tegyék a kezek dolgukat, csak engeded, hogy fussák a lábak útjukat, te közben nem teszel semmit, csak hagyod, hogy megtörténjen az Ő akarata, ami a te akaratod, mert nincs különbség. Béke.

Az Én éneke

Ki vagyok én?

Nem én vagyok az elme, sem az értelem, sem az én, sem a gondolat. Nem én vagyok az öt érzék sem. Nem vagyok sem az éter, sem a víz, sem a föld, sem a tűz, sem a szél.

Ki vagyok én?

Nem vagyok nevezhető energiának sem, sem levegőnek, sem anyagi kivonatnak, sem buroknak. És nem vagyok a megszüntetés, a nemzés, a mozgás, a megragadás és a beszéd egyike sem.

Ki vagyok én?

Nincs bennem gyűlölet, sem ellenszenv, sem vonzódás, sem kedvelés, sem kapzsiság, sem káprázat, sem büszkeség, sem gőg, sem irigység, sem féltékenység. Nincs kötelességem, sem pénzem, sem vágyam, de még felszabadulásom sincs.

Ki vagyok én?

Nincs erényem, sem vétkem. Nem követek el bűnöket, sem jó cselekedeteket, és nincs boldogságom, sem bánatom, fájdalmam, sem örömöm. Nincs szükségem mantrákra, sem szent helyekre, szent írásokra, rituálékra, vagy áldozatokra. Nem vagyok a megfigyelés hármasa; sem a tapasztaló, sem a tapasztalás folyamata, sem bármelyik tapasztalt tárgy.

Ki vagyok én?

Nincs halálfélelmem, mint ahogy nincsen halálom sem. Nem vagyok elválasztva valódi Énemtől, nincs kétségem létem felől, és nem számít születésem sem: nincsen apám, se anyám, s nem volt születésem sem. Nem vagyok se rokon, se barát, se mester, se tanítvány.

Ki vagyok én?

Mindent átható vagyok. Minden tulajdonság és forma nélküli vagyok. Nincs kötődésem sem a világhoz, sem a felszabaduláshoz.

Ki vagyok én?

Nem kívánok semmit, mert Én vagyok minden, mindenhol, mindig, Aki mindig egyensúlyban vagyok.

Valójában az örök tudás és boldogság, a Vagyok, a szeretet és a tiszta tudatosság vagyok.

(Adi Shankara: Atma shatkam nyomán)

Miért?

Miért hiszel? Ha hiszel. Miért nem hiszel? Ha nem hiszel. Bármelyiket teszed, valaki beszédének hittél. Tapasztaltál-e te bármit is közvetlenül, utánajártál-e te közvetlenül?

Hol van a menny? Ahova mindenki törekszik. Fent? Hol van a fent egy többdimenziós térben, ami féregjáratokkal, görbült terekkel tele? Lent? Jobbra? Balra? Egy másik bolygón? Egy másik dimenzióban? Itt bent a szívben?

Mi az igaz vallás? Az ateizmus? A tudomány? A katolicizmus? A protestantizmus? Az iszlám? A buddhizmus? A hinduizmus? Ki dönti el? Ki jogosult rá eldönteni? Csakis te. Mert a te sorsod dől el rajta, hogy gondolkodsz, beszélsz, teszel.

Mi Isten neve? Atya? Jézus? Jehova? Allah? Krisna? Visnu? Siva? Professzor Úr? Semmi? Van neve? Ha a szívben van és egy velünk, kell-e hogy neve legyen? Vagy csak "vagyok"?

Mi a Szentírás? Tóra, Biblia, Korán, Védák, Dammapada? Vagy a tankönyvek, tudományos értekezések, a professzor szava, a tévé, a rádió, az újság, a pletykalap, a Facebook, a Twitter? Miért szent? Miért olvasod, nézed, hallgatod minden nap? Mert amelyikkel a legtöbbet foglalkozol, az a szent. Melyiknek van igaza és miért?

S ha nem érdekel a vallás és Isten, azt hiszed, hogy nem hiszel valamiben? Független lennél a hittől? Tudománynak is hívhatják, vagy amit Anya beléd nevelt, vagy horoszkóp, vagy babona, vagy sors, vagy káosz, az, ami meghatározza viselkedésedet.

Ki vagy te? Ki az, aki benned birtokol? Ki az, aki irányít? Miben hiszel? Miért? Mikor fogsz utána járni?

Csendben lenni

Az ember mindig tenni akar valamit az üdvösségéért/örök életéért/megvilágosodásáért/szamádhijáért/stb.. Imádkozik, tanulmányoz, hisz, mantrázik, jógázik, vallást gyakorol, áldoz, fogadalmakat tesz, folyton sürög-forog, munkálkodik az ügyön.
Pedig csak Rá kellene hagyatkozni, csak el kell engedni magát, csak abba kellene hagyni a gondolkodást és csendben lenni.

Az

Nem szavak vezetnek hozzá, nem gondolatok és nem tettek. A szándék, ami mögöttük van, az érzet, az elhatározás, ami jóval a gondolat előtt már megvan.
Nincsenek módszerek, nincsenek utak, nincs tanítás, nincs filozófia, nincs vallás, nincs tudomány, nincs hagyomány, ami odavezetne hozzá. Csak közelítés, másolat mind. Nincs eszköz, vándorbot, úti leírás, ami odasegítene. Miért kellene? Hogyan érnénk oda, amikor el sem ment tőlünk?
Hányszor eljövünk ide, folyton úton vagyunk és mégsem leljük meg, pedig nincs messze tőlünk. De miért keressük, amikor el sem veszett? Mert nem vagyunk csendben.
Nincs bűn, nincs erény, nincs jó és nincs rossz sem. Nincs világosság, sem sötétség. Nincs kettő, nincs három, nincs több. Csak egy van.
Csak én vagyok. Mindben ott vagyok, de egyik sem én vagyok. De még nincs én sem. Csak elengedem magam. Csak rábízom magam. De ki és kire? Nincs ki és nincs kire.
Itt vagyok bennem. De nincs bennem sem. Nincs itt sem.
Nem én vagyok ez a test, nem én vagyok ez a születés, nem én vagyok ez a név, nem én vagyok ez az elme, nem én vagyok ez a lélek. Nincs én, nincs én, nincs én!
Az. Vagyok. Nincs rá szó, csak közelítés.

A belső gyermek

    Mindannyiunk belsejében van egy rész, egy egyéniség, aki úgy viselkedik, mint egy gyermek. Nem ismer felnőttes dolgokat, okos, tudós elméleteket, nem ismeri az értékítéletet sem, hogy mi a jó és mi a rossz. Érzelem alapon működik, érzi, hogy szeretik, vagy épp elnyomni akarják, ártani akarnak neki. Éppen ezért sokszor támad ellentét az értelem alapon élni szándékozó ember és a belső gyermeke között, hiszen eldönti kívül, hogy mi lenne a hasznos, mi a jó, az előrevivő, az értelmes, ugyanakkor, mikor a véghezvitelhez ér, valamiért mégsem képes megtenni, mert a belső gyermek csak annyit érzékel az egészből, hogy őt itt most el akarják nyomni.

    A belső gyermeket lehet tanítani, de még inkább éreztetni vele, hogy törődünk vele, szeretjük, figyelünk rá. Instruálni, parancsolgatni neki nem lehet, az üres szavakra, tanításokra fittyet hány. Viszont állandóan figyel minket, épp, mint a gyerekek. Ahogy a gyerekeknek is sokszor hiába tanítunk meg valamit akár ezerszer is, mégis nem azt fogják csinálni, hanem azt, ami viselkedésmintát tőlünk látnak. Ily módon, ha különbség adódik aközött, amit mondunk nekik és amit megélünk, biztos, hogy az utóbbit fogja magáévá tenni a gyermek. Ugyanez zajlik le a belső gyermekünk esetében is, mert arra tanítani őt, hogy mit cselekedjen, hogyan viselkedjen, nem a szép szavak teszik képessé, hanem az ismétlődő cselekvésünk, hogy mit teszünk a gyakorlatban.

    Belső gyermekünket azért érdemes tanítani, vezetni, mert ő sokkal erősebb tudatos énünknél. Tudatunkkal felismerjük az irányt, merre kellene mennünk, de a megcselekvéshez szükséges erőt, képességet csak a belső gyermekünktől tudunk meríteni. Éppúgy, ahogy a kisgyerekek megalázó módon, többszörös mértékben lekörözik a felnőtteket erő, energia, frissesség tekintetében. Állj oda egy pár éves gyerek mellé és próbáld azt csinálni, amit ő, talán egy óra sem kell hozzá, hogy hulla fáradt legyél tőle.

    Az automatizált cselekvéseink, amiket öntudatlanul vagyunk képesek hibátlanul végrehajtani, mind a belső gyermekünktől származnak. A szokásaink végrehajtója szintén ő. Ezért is mondják, hogy a bölcs ember törekszik jó szokásokat kialakítani az életében, így lesz az élete könnyebb. Az automatizált cselekvéseinket, szokásainkat pedig úgy tudjuk megtanítani neki, hogy ismétlünk. Megteszünk valamit egyszer. Még egyszer. Még egyszer. És amikor már sokadszorra végezzük, azt vesszük észre, hogy már nem is kell rá odafigyelnünk. Az ismétléses tanítás nem csak cselekvéssel megy, de szavakkal és gondolatokkal is. Mondj ki valamit legalább hússzor és megragad a belső gyermekedben. Gondold végig legalább ugyanennyiszer és a gondolat erőre kap. Az erőt a belső gyermeked adja neki, megtanulja, csinálja, mondja, gondolja, tudatos helyetted is.

    Mivel ilyen egyszerűen működik belső gyermekünk, ezért ha szeretettel, odafigyeléssel bánunk vele, segít kilábalni bajainkból. Mondjuk neki napjában többször: "Köszönöm." és hogy "Szeretlek." és ez rögzülni fog benne. És elkezd együttműködni velünk. És kezdjünk ismételni neki gondolatokat, szavakat, tetteket, nem ráerőszakolva, nem elnyomva őt, de kedvesen, türelemmel, hogy megtalálja benne az örömét. És ha örömöt talál benne, csinálni fogja, helyettünk is.

    A belső gyermekünk már így is egy sor dolgot végez, jót, rosszat egyaránt. Az emlékeink, a bennük letárolt programok irányítják, újra és újra lejátssza őket, egész addig, míg más programok felül nem írják őket. Az életünkben tapasztalható szenvedés, fájdalmak, betegségek, nem mások, mint emlékeink ismétlődő lejátszása. Mint egy számítógép, belső gyermekünk állandóan futtatja őket. Ha ki szeretnénk kerülni a fájdalmak tengeréből, nem tudjuk azt mondani a belső gyermeknek, hogy állj, ezt ne futtasd tovább! Csak azt tudjuk neki mondani, hogy sajnálom, beismerem, ezt az emléket én gyártottam beléd. Kérlek bocsásd meg, ami ezt bennem okozta és kérlek töröld ki ezt belőlem, úgy, ahogy van, alakítsd át fénnyé. És ha e mellé folyamatosan biztosítjuk számára a hála és a szeretet biztonságát, akkor ő fogja kérni Istentől, hogy ezt tegye meg. A törlést végül Isten fogja megtenni, s az emlék kitisztul.

    Nekünk, a tudatos énnek, nincs kapcsolatunk Istennel, nem is lehet, hiszen Ő az értelem felett áll. Nekünk a hit jutott feladatul, a "boldogok, akik nem látnak és hisznek", a bizalom. De a belső gyermekünk folyamatos kapcsolatban áll Vele, mert ő a szeretet nyelvét beszéli, nem az értelemét; s az értelem, az ismeret felfuvalkodottá teszi, a szeretet pedig épít. Mi, akik a nevelő szülők vagyunk, a tudatos, az értelemmel bíró rész, egyet tehetünk, hogy megalázzuk magunkat, meghajtjuk magunkat az előtt a belső gyermek előtt, aki képes bennünket tovább lendíteni, felemelni és Istennel kapcsolatba hozni és türelemmel, hálával, szeretni, tanítani belső önmagunkat.
 
    Milyen változás áll hát be bennünk ezek hatására? Ha először önmagunkat szeretjük, másokat is fogunk szeretni. Ha másokat is fogunk szeretni, Istent is fogjuk szeretni. Mert először sosem másnak ártunk, hanem magunknak. Magunkon átgázolva rohanunk le ugyanis mindig másokat, ha nincs meg a befelé irányuló figyelem, értékelés és szeretet. Ha figyelmen kívül hagyjuk és sínylődni hagyjuk belső gyermekünket, ő fellázad és rakoncátlan gyerek lesz, az életünk pedig egy fájdalmas, szenvedésteli csődtömeg.
 
    Nem kell tehát kétségbeesnünk a bennünket övező fájdalmak, szenvedés láttán, még ha azok egészen belénk is ivódtak és mintha a testünk részét képeznék, mint egy különálló fájdalom-test, melyet le sem tudunk magunkról hámozni. Számolnunk kell ezzel a vaskos, páncélos fájdalomtömeggel. Szembe kell vele néznünk. Vállalnunk kell. De nem kell őt naphosszat megfigyelnünk, mert akkor a figyelmünk révén eggyé válunk vele. Ahogy észrevesszük, vigyük inkább a belső gyermekhez és mondjuk neki, hogy sajnálom, beismerem, ezt az emléket én gyártottam beléd. Kérlek bocsásd meg, ami ezt bennem okozta! Köszönöm! Szeretlek! Ilyen gyermekien egyszerű, ahogy a sötét emlékekből világosság lesz. Az emlék-programok lejátszása megáll. Hogyan is lehetséges ez? Isten tudja. Megígérte. És a gyermekeket szívesen fogadja, mert aki megalázza magát, mint egy gyermek, az nagy Isten országában; mert ha vissza nem térünk belső gyermek önmagunkhoz és olyanok nem leszünk megint, mint a gyermek, Isten országát belülről meg nem ismerhetjük. Az Ő országa pedig a szívünkben található.