A belső gyermek

    Mindannyiunk belsejében van egy rész, egy egyéniség, aki úgy viselkedik, mint egy gyermek. Nem ismer felnőttes dolgokat, okos, tudós elméleteket, nem ismeri az értékítéletet sem, hogy mi a jó és mi a rossz. Érzelem alapon működik, érzi, hogy szeretik, vagy épp elnyomni akarják, ártani akarnak neki. Éppen ezért sokszor támad ellentét az értelem alapon élni szándékozó ember és a belső gyermeke között, hiszen eldönti kívül, hogy mi lenne a hasznos, mi a jó, az előrevivő, az értelmes, ugyanakkor, mikor a véghezvitelhez ér, valamiért mégsem képes megtenni, mert a belső gyermek csak annyit érzékel az egészből, hogy őt itt most el akarják nyomni.

    A belső gyermeket lehet tanítani, de még inkább éreztetni vele, hogy törődünk vele, szeretjük, figyelünk rá. Instruálni, parancsolgatni neki nem lehet, az üres szavakra, tanításokra fittyet hány. Viszont állandóan figyel minket, épp, mint a gyerekek. Ahogy a gyerekeknek is sokszor hiába tanítunk meg valamit akár ezerszer is, mégis nem azt fogják csinálni, hanem azt, ami viselkedésmintát tőlünk látnak. Ily módon, ha különbség adódik aközött, amit mondunk nekik és amit megélünk, biztos, hogy az utóbbit fogja magáévá tenni a gyermek. Ugyanez zajlik le a belső gyermekünk esetében is, mert arra tanítani őt, hogy mit cselekedjen, hogyan viselkedjen, nem a szép szavak teszik képessé, hanem az ismétlődő cselekvésünk, hogy mit teszünk a gyakorlatban.

    Belső gyermekünket azért érdemes tanítani, vezetni, mert ő sokkal erősebb tudatos énünknél. Tudatunkkal felismerjük az irányt, merre kellene mennünk, de a megcselekvéshez szükséges erőt, képességet csak a belső gyermekünktől tudunk meríteni. Éppúgy, ahogy a kisgyerekek megalázó módon, többszörös mértékben lekörözik a felnőtteket erő, energia, frissesség tekintetében. Állj oda egy pár éves gyerek mellé és próbáld azt csinálni, amit ő, talán egy óra sem kell hozzá, hogy hulla fáradt legyél tőle.

    Az automatizált cselekvéseink, amiket öntudatlanul vagyunk képesek hibátlanul végrehajtani, mind a belső gyermekünktől származnak. A szokásaink végrehajtója szintén ő. Ezért is mondják, hogy a bölcs ember törekszik jó szokásokat kialakítani az életében, így lesz az élete könnyebb. Az automatizált cselekvéseinket, szokásainkat pedig úgy tudjuk megtanítani neki, hogy ismétlünk. Megteszünk valamit egyszer. Még egyszer. Még egyszer. És amikor már sokadszorra végezzük, azt vesszük észre, hogy már nem is kell rá odafigyelnünk. Az ismétléses tanítás nem csak cselekvéssel megy, de szavakkal és gondolatokkal is. Mondj ki valamit legalább hússzor és megragad a belső gyermekedben. Gondold végig legalább ugyanennyiszer és a gondolat erőre kap. Az erőt a belső gyermeked adja neki, megtanulja, csinálja, mondja, gondolja, tudatos helyetted is.

    Mivel ilyen egyszerűen működik belső gyermekünk, ezért ha szeretettel, odafigyeléssel bánunk vele, segít kilábalni bajainkból. Mondjuk neki napjában többször: "Köszönöm." és hogy "Szeretlek." és ez rögzülni fog benne. És elkezd együttműködni velünk. És kezdjünk ismételni neki gondolatokat, szavakat, tetteket, nem ráerőszakolva, nem elnyomva őt, de kedvesen, türelemmel, hogy megtalálja benne az örömét. És ha örömöt talál benne, csinálni fogja, helyettünk is.

    A belső gyermekünk már így is egy sor dolgot végez, jót, rosszat egyaránt. Az emlékeink, a bennük letárolt programok irányítják, újra és újra lejátssza őket, egész addig, míg más programok felül nem írják őket. Az életünkben tapasztalható szenvedés, fájdalmak, betegségek, nem mások, mint emlékeink ismétlődő lejátszása. Mint egy számítógép, belső gyermekünk állandóan futtatja őket. Ha ki szeretnénk kerülni a fájdalmak tengeréből, nem tudjuk azt mondani a belső gyermeknek, hogy állj, ezt ne futtasd tovább! Csak azt tudjuk neki mondani, hogy sajnálom, beismerem, ezt az emléket én gyártottam beléd. Kérlek bocsásd meg, ami ezt bennem okozta és kérlek töröld ki ezt belőlem, úgy, ahogy van, alakítsd át fénnyé. És ha e mellé folyamatosan biztosítjuk számára a hála és a szeretet biztonságát, akkor ő fogja kérni Istentől, hogy ezt tegye meg. A törlést végül Isten fogja megtenni, s az emlék kitisztul.

    Nekünk, a tudatos énnek, nincs kapcsolatunk Istennel, nem is lehet, hiszen Ő az értelem felett áll. Nekünk a hit jutott feladatul, a "boldogok, akik nem látnak és hisznek", a bizalom. De a belső gyermekünk folyamatos kapcsolatban áll Vele, mert ő a szeretet nyelvét beszéli, nem az értelemét; s az értelem, az ismeret felfuvalkodottá teszi, a szeretet pedig épít. Mi, akik a nevelő szülők vagyunk, a tudatos, az értelemmel bíró rész, egyet tehetünk, hogy megalázzuk magunkat, meghajtjuk magunkat az előtt a belső gyermek előtt, aki képes bennünket tovább lendíteni, felemelni és Istennel kapcsolatba hozni és türelemmel, hálával, szeretni, tanítani belső önmagunkat.
 
    Milyen változás áll hát be bennünk ezek hatására? Ha először önmagunkat szeretjük, másokat is fogunk szeretni. Ha másokat is fogunk szeretni, Istent is fogjuk szeretni. Mert először sosem másnak ártunk, hanem magunknak. Magunkon átgázolva rohanunk le ugyanis mindig másokat, ha nincs meg a befelé irányuló figyelem, értékelés és szeretet. Ha figyelmen kívül hagyjuk és sínylődni hagyjuk belső gyermekünket, ő fellázad és rakoncátlan gyerek lesz, az életünk pedig egy fájdalmas, szenvedésteli csődtömeg.
 
    Nem kell tehát kétségbeesnünk a bennünket övező fájdalmak, szenvedés láttán, még ha azok egészen belénk is ivódtak és mintha a testünk részét képeznék, mint egy különálló fájdalom-test, melyet le sem tudunk magunkról hámozni. Számolnunk kell ezzel a vaskos, páncélos fájdalomtömeggel. Szembe kell vele néznünk. Vállalnunk kell. De nem kell őt naphosszat megfigyelnünk, mert akkor a figyelmünk révén eggyé válunk vele. Ahogy észrevesszük, vigyük inkább a belső gyermekhez és mondjuk neki, hogy sajnálom, beismerem, ezt az emléket én gyártottam beléd. Kérlek bocsásd meg, ami ezt bennem okozta! Köszönöm! Szeretlek! Ilyen gyermekien egyszerű, ahogy a sötét emlékekből világosság lesz. Az emlék-programok lejátszása megáll. Hogyan is lehetséges ez? Isten tudja. Megígérte. És a gyermekeket szívesen fogadja, mert aki megalázza magát, mint egy gyermek, az nagy Isten országában; mert ha vissza nem térünk belső gyermek önmagunkhoz és olyanok nem leszünk megint, mint a gyermek, Isten országát belülről meg nem ismerhetjük. Az Ő országa pedig a szívünkben található.