Ki vagyok én? - 2.

Élt egyszer egy ifjú, aki egy szép napon rádöbbent, hogy az anyagi világ átmeneti és szenvedéssel teli, és fellobbant benne a vágy, hogy elérje a megvilágosodást, és felfedezze az Önvalóját. Fel is keresett egy bölcs tanítót, és alázatosan így szólt hozzá: “Mester, kérlek segíts nekem, tárd fel előttem az Önvalóm, magyarázd el, hogy mi a valós és mi a hamis, mi vagyok Én, és mi nem vagyok?” A bölcs így válaszolt: “A kérdéseid fontosak és értékesek, de a válaszra magadtól kell rájönnöd, én nem segíthetek. Vonulj el az erdőbe magányosan, meditálj a “ki vagyok én?” kérdésen, és tizenkét év múlva térj vissza a válaszoddal.” Az ifjú leborult guruja lábához, és pontosan követte az utasításait.

Kunyhót épített egy magányos helyen az erdőben, és a napjait azzal töltötte, hogy ült, és meditált a kapott kérdésen. Azt vette azonban észre, hogy a lába hamarosan zsibbadni kezdett, a bőrét égette a nap, a gyomra pedig minduntalan megkordult. Évekig tartott a testét megzaboláznia, ezért mikor letelt a tizenkét év, visszatért a gurujához, és a következő választ adta neki: “Mesterem, most már értem; ez a test vagyok, hiszen még gondolkozni sem tudok, ha nincs kényelemben, ráadásul ha nem táplálom élelemmel és vízzel, akkor rövidesen meghalok, és nem létezem többé.” “Hm, látom hasznosan telt ez a tizenkét év, és elkezdted felfedezni önmagad. A válaszod azonban nem helyes, nem ez a test vagy. Térj vissza az erdőbe további tizenkét évre, majd jöjj vissza egy újabb válasszal.”

A fiatalember ismét felkereste kunyhóját, és immár kényelmesen tudott hosszú órákig ülni, a teste nem jelentett akadályt. Elkezdett tehát meditálni a kérdésen, és azt vette észre, hogy a légzése befolyásolta a gondolatait és a hangulatát. Ha nyugodtan, mélyen lélegzett, higgadtnak érezte magát, de ha gyorsult a légzése, ő is zaklatottá vált. Néha, még ha pillanatokra is csupán, ha természetesen leállt a légzése, akkor a gondolatai is megszűntek. Örömmel tért hát vissza mesterhez, aki érdeklődött, hogy milyen új válasza van számára. “Kedves Gurum, értem már, hogy nem ez a test vagyok, hiszem létezésem nem ételeken, hanem a légzésemen múlik. A légzés irányít mindent, én tehát az életlevegő vagyok, nem más.” “Tanítványom, szépen haladsz az úton, és elégedett vagyok a megfigyeléseiddel. Viszont még mindig nem a helyes választ adtad. Térj vissza az erdőbe további tizenkét évre, és gyere vissza egy újabb válasszal.”

A férfi újra kunyhója előtt meditált, stabil ülőhelyzetben, nyugodt, mély légzéssel. Igyekezett a “ki vagyok én?” kérdésre koncentrálni, de valami folyton elvonta a figyelmét: a madarak édesen csicseregtek, ami eszébe juttatta szülőfaluját, és régi játszótársait, akikkel együtt járták az erdőt, és figyelték az állatokat. Tréfás emlékek elevenedtek fel benne a sok csínytevésről, amelyeket együtt követtek el, ezután pedig azon merengett, vajon hogy vannak unokaöccsei, akiket oly rég nem látott. Nehéz volt a kérdésre koncentrálnia, majomként ugráló elméje folyton másfelé járt. Tizenkét év után tehát ismét új válasszal állt elő. “Óh, mesterem, a testem és a légzésem fegyelmezett immár, így végre megértettem, hogy az elmém az, ahol az Önvalóm lakozik. Benne van a múltam és a jövőm, érzékszerveim kötnek össze a világgal és mindenki mással, így hát csakis ez lehetek én.” “Kedves tanítványom, ennél mélyebbre kell még jutnod, ha valóban meg akarod kapni a helyes választ. Térj vissza az erdőbe további tizenkét évre, és ha letelt az idő újabb választ várok tőled.”

A férfi tehát visszatért ásramájába, és immár fegyelmezett elmével kutatott válasz után. “Nem ez a test vagyok, nem a légzés vagyok, nem a gondolataim vagyok. Akkor mi vagyok? Mi marad, ha ezeken is túljutok?” Bölcs megértéssel próbált rábukkanni a válaszra, kizárta a helytelen lehetőségeket, és kutatott az igazság után. Tizenkét év után visszatért gurujához, és így válaszolt neki: “Mesterem, sokkal nehezebb a kérdésre választ adni, mint valaha gondoltam volna. A bölcsesség az, amire szükség van az igazság megpillantásához, helyes tudás kell, semmi más. Így hát arra jutottam, hogy ez a bölcsesség képezi a lényegünket, ez alkotja az Önvalót.” “Kedvesem, örvendek szavaid hallatán, látom valóban sokat haladtál az utóbbi években. Közel jársz már az igazsághoz, de kérlek, térj még vissza az erdőbe további tizenkét évre, és utána látogass meg ismét újabb választ hozva.”

Az idősödő jógi leült hát újra meditálni, nem próbált már megérteni semmit, csak örvendett, hogy milyen szerencsés is, hogy ilyen csodálatos guruja van, aki évtizedek óta türelemmel és szeretettel segíti őt. Átjárta egész lényét a boldogság, nem értékelt többé semmit, nem kalandoztak a gondolatai, légzése megállt, teste mozdulatlan volt. Áldás és eksztázis: Önvalója fényesen ragyogott, és ezt a ragyogást már semmi nem takarta el előtte. Gyorsan elrepült ez a tizenkét év is, és amikor guruja megpillantotta kedves tanítványát, tudta, hogy többé már nem kellenek köztük szavak, de játékosan azért megkérdezte: “Tanítványom, van-e esetleg új válaszod számomra?” A jógi könnyekkel teli szemmel borult tanára lábaihoz: “Mesterem, guruk guruja! Áldás és örök, tudással teli boldogság, ez vagyok Én. A Te kegyedből értettem ezt meg, hálám határtalan irányodban.” “Fiam, igazság az, amit mondtál. Valóban Ez vagy Te!”

Forrás: http://bandhaworks.hu/jogikus-eletszakaszok-avagy-mikor-erem-mar-el-vegre-a-megvilagosodast/

Első rész: http://gaborimolai.blogspot.hu/2013/01/ki-vagyok-en.html