A drishti

A drishti egy figyelem-összpontosítási pont a jógában, ahová koncentrálva gyakorlás közben az elme a szétszórtságból az összeszedettség állapotába kerül, úgy mondják: "egyhegyű" lesz. Ez többnyire a szemmel egy pontra való folyamatos nézés, mint pl. a trátaká (hagyományosan ez gyertyaláng-nézés) gyakorlatban. Ha a tekintetet egy helyre fókuszáljuk és nem engedjük vándorolni, úgy az elme is alábbhagy kalandozó tevékenységével és elkezd fókuszálttá válni. Több ilyen fókuszpont is létezik, jógaiskolánként változó mennyiségben és helyen, de a szahaszrára (korona csakra), az bhrúmadje (ádzsnyá/trikuti - harmadik szem csakra), a názágre/názikágra (orrhegy), a hridájam (anáhata - szív csakra) és a nábhicsakre (manipura - napfonat csakra) többnyire köztük található. Ha ezek közül csak a szemtartásra vonatkozó drishtiket nézzük, van olyan, ahol jobbra nézünk, balra nézünk, leeresztett szemhéjjal a semmibe nézünk, összenézünk (kancsalítás), összenézünk az orrhegyre, felfelé összenézünk a harmadik szemre.

De mi ezek eredete? Hogyan jönnek létre maguktól, ha nem úgy akaratlagosan hozzuk létre őket? Valóban a bekönnyezésig erőltetjük-e a szemet ilyenkor valamerre?
Ha a jóga nyolc tagja közül a pratjahárát (az érzékek visszavonását) gyakoroljuk és elkezdjük az érzékeket visszahúzni a tárgyaikról, majd az elmét visszahúzzuk az érzékekről, majd az elmét visszahúzzuk az egész testből és visszahúzzuk egészen a szívbe és teljes figyelmét a szívre irányítjuk, akkor az egész test, az érzékszervekkel együtt ellazul (bőr, izmok, szem, orrnyálkahártya, fül/dobhártya, nyelv, stb.). Ha nyitva volt közben a szemünk, akkor a tekintetünk elveszíti fókuszáltságát, a szemizmok elernyednek és állapotunktól, helyzetünktől függően a szemgolyó valamilyen ellazult állapotban rögzül. Lehet, hogy a szemek "összeakadnak", lehet, hogy az orr felé, kicsit távolabbra nézve "akadnak össze", lehet, hogy "felakadnak", lehet, hogy kicsit lefelé nézve maradnak, s a szemhéj résnyire nyitva maradásig összecsukódik. Tehát, ha jobban megnézzük, a drishti közben a szemet a legkevésbé sem irányítottuk, koncentráltuk, erőltettük sehová, hanem éppen ellazultsága következtében ért el valamilyen helyzetet. A kérdés az, hogy ebben az esetben a drishti voltaképpen hova irányult? Az érzékeket, az elmét úgy visszahúzni, mint ahogy a teknősbéka visszahúzza magát a páncéljába, csak a szívbe lehet, ami a forrása. Ilyen módon ha meggondoljuk, egyetlen egy drishti létezik csak és ez a szív. Tehát a drishti a szem szemszögéből nézve nem erősítő, erőltető gyakorlat, hanem ellazító.

Itt következik a jógatradíciók közti kérdés, hogy ászana-gyakorlás, vagy általában jóga-gyakorlás közben csukjuk be a szemünket, tartsuk nyitva a szemünket, orrhegyet nézzünk, szabadon nézzünk valahová, vagy mi legyen? Ahány tradíció, szinte annyi válasz érkezik rá, s mindegyikre van ésszerű magyarázat. Ha a drishti, a pratjahára fentebbi folyamatát végiggondoljuk, a válasz erre a kérdésre is adódik: a szem jóga-gyakorlás közben olyan helyzetben fog rögzülni, ahová a pratjahára során eljutott (ez arra a gyakorlóra vonatkozik, aki a gyakorlásában már eljutott a pratjahára szintjére). Tehát gyakorlótól függően vagy zárva lesz, vagy résnyire nyitva, "összeakadva", "felakadva", stb., hiszen valójában nem "kifelé" figyel, a durvatest felé, hanem "befelé", a lelki központra, a szívre. Ez pedig azt jelenti, hogy kezdő feletti gyakorlónál nem lehet kimondani ökölszabályszerűen, hogyan legyen a szeme gyakorlás alatt.