December 9-re

Nem hívom többé Istent magamban semmilyen néven sem, mert ha Istent néven szólítom, megtagadom, hogy velünk, bennünk van és talán valahol máshol kalandozik, ahonnan hívni kellene. Nem hívom, nem imádkozom hozzá, mert így arról a hitemről tennék tanúságot, hogy messze van tőlem, s nem törődik velem. Isten és én egy vagyunk. Ha bárki előtt néven szólítom, azt csak azért az emberért teszem, hogy higgyen.

Nem kell, hogy kérjek Istentől bármit is, mert az ő akarata nekem a legkedvesebb, nekem nem kell semmi, legyen minden úgy, ahogy ő akarja. Isten akarata az én akaratom, én szó nélkül elfogadok mindent, ami bennem és körülöttem történik. A csend a legszebb szó, a "van" a legjobb történés.

Nem adok hálát neki, mert így figyelmen kívül hagynám, hogy szüntelenül kegyelmét adja nekem, s azt hinném, hogy külön személyként "ad", adott "nekem" épp most egy valamit. Mintha egyébként nem tenné mindig. Folyamatosan kegyelmét árasztja rám, így csak önmagamnak kell lennem, ez a legnagyobb hála, ha nem akarok más lenni, mint aki vagyok.

Nem akarok meggyógyulni semmiből többé, mert így nem hinnék abban, hogy Isten tudja, nekem mi a jó és mindent javamra formál és a vele való egység az egész-ség szünet nélküli.
Egész-ségben vagyok mindig, s ha mást látok e testben, az csak egy gondolat, nem én vagyok.

Nem "emelem" többé magam, nem olvasok lelki táplálékokat, nem éneklek, mantrázok, imádkozom, hogy emelkedett hangulatban legyek. Nem akarok többé lelki lenni, nem kell spiritualitás, nem törekszem a jóra, lemondok az örömről, a boldogságról, az üdvösségről, a bölcsességről, a megvilágosodásról, Istenről. Nem kellenek ezek kívülről, mert belül már megvannak bennem. Lemondok ezért mindenről, mint aki páratlan értékű igazgyöngyre talált. Csak magamat akarom megismerni, csak önmagam akarok lenni, csak az az egy, aki Istenben van és akiben Isten van. Csak az én rezgésemen rezgek, nem kell feljebb, nem kell fényesebb, nem kell különleges, nem kell más, csak én, mert énbennem van a Forrás, a Teremtő Isten, a Megváltó. Nem kell mással betöltekeznem, csak önmagammal.

Azért volt sok "lent", mert mindig csak "fent" akartam lenni, ahonnan pedig mindig csak lefelé vezet út. Pingpongozás jó és rossz, boldogság és szenvedés közt, pedig a kettő közt éppen félúton én vagyok. Mert mindig elmozdultam középről felfelé, így az egyensúly lefelé vitt. Nem igaz az eredendő bűn, az ember alapjában véve jó, így teremtettünk; ami rossz bennünk, az csak szokásainkban, emlékeinkben és gondolatainkban van. Jézus váltsága ezekből szabadított meg minket, ezért nem kell többé megmaradnunk bennük.

Ki vagyok én? "Én", ez honnan jön? Most én ki vagyok? Ki az, akié ez a test, ez az elme, ezek a gondolatok? Én vagyok. Ki ez az én? - Ez az igazi imádság, ahol igazán a forrásomra, a Teremtőmre figyelek. Azt kérem benne, hogy kapjak ismét tudást arról, ami most van, amit kegyelemből folyton, szüntelen kapok, hogy felfedezhessem az egész-ségem. Mert az illúziót, a nem-tudást csak a tudás szünteti meg. Innen jön az elfogadás, a saját igazi belső béke, hogy eggyé válok azzal, aki vagyok és mindig is voltam. Nem kell meggyógyulnom, megszabadulnom, eggyé válnom, jobbá lennem, törekednem valamire, szándékoznom valamit. Ki vagyok én? Én Az vagyok.