Jákob létrája, avagy az út benned van

Akit mi Istenként hívunk segítségül, arról a jóga írások Íshvara-ként beszélnek. Íshvara egy speciális fajtájú lény, Akit nem érint sem tudatlanság, sem annak termékei, nincs alávetve a karmának, sem a szamszkáráknak, sem a tettek következményeinek. A jóga állapotát az egyéni lélek, a dzsíva voltaképpen az Íshvarának való feltétel nélküli alárendelődése révén éri el, így jön létre az elme, a csitta csendje, amikor az már olyan kristálytiszta és nyugodt, hogy nem kavarja fel semmi, rendíthetetlen és jól látszik rajta keresztül az Önvaló, az Átman. De nem elég az elmét nyugodttá és rendíthetetlenné tenni, annak figyelmét is irányítani kell a megfelelő irányba, ez az a folyamat, amikor az elme irányultsága kifelé fordulóból (bahir mukha) befelé fordulóvá válik (antar mukha). Amikor az elme befelé fordulóvá válik és figyelmét a legelső gondolaton, az én-gondolatán át az Önvalóra irányítja, az Önvaló ragyogása figyelmét leköti és vele azonosul. Ez az azonosulás-képesség az elme páratlan képessége, melynek köszönhető a téves azonosulás is, amikor a lélek eltávolodik a jóga állapotától, mert kifelé forduló figyelművé lesz; de ennek köszönhető a helyes azonosulás is, amikor az elme befelé forduló figyelművé válik és az Önvalóval azonosul, mely azonosulás ha megfelelő ideig eltart, akkor véglegessé válik, a szamszkárák feloldódnak, a karma elég, az elme megszűnik, az egyéni lélek, a dzsívátman feloldódik a Felső Lélekben, a Paramátmanban.

A gondolatok, melyek lehetnek helyes megismerés, téves megismerés, képzeletműködés, alvás és emlékezés és a belőlük létrejött érzelmek minden kétséget kizáróan az elme termékei. Az elme, ha kifelé fordul, megteremti magának saját világát, annak határait és útvesztőit is. Ekkor az Önvaló megnyilvánulatlan, az egyéni léleknek úgy tűnik, hogy nem is létezik. Ezt az óriási hiányt hidalja át a lélekben a hit és Íshvara lénye, mert nem élhet a lélek az Önvaló nélkül, így, vagy úgy kapcsolódni akar Hozzá. Az elme, ha befelé fordul, figyelme az Önvalóval telik meg, a világ, melyet teremtett magának, egészen eltűnik. Ebben az állapotban eltűnik az "én"-ség tudata is, az elválasztottság érzése és minden gondolat és annak nyomán létrejött érzelem. Mivel az elme egyesült forrásával, egészét kitölti az Önvaló hármas természete, a létezés (vagyok), a tudatosság (én vagyok) és a boldogság (én én vagyok / én AZ vagyok / én a Brahman vagyok). Ez a boldogság azonban nem olyan múló érzet, vagy érzelem, mint amelyek a múló gondolatok nyomán ébrednek a lélekben, hanem folytonos, örök és ok nélküli, magában való.

Íshvara, mint önálló entitás, addig kell az egyéni lélek számára, amíg a kifelé fordult állapotban van, hiszen Ő a kapocs ebben a tudatállapotban az Önvalóval. De ha az elme befelé fordul és az Önvalóba belemerül, akkor ott és akkor nemcsak a világ szűnik meg, hanem az "én"-ség tudat és Íshvara is, vagyis minden, ami elválasztott, különállóként létező, minden, ami nem Az Egy. Itt nincs Isten, nincs én és nincs világ. Ezért nincs Istennek neve sem és formája sem, csakúgy mint ahogy semmi egyébnek nincs sem neve, sem formája.

Az igaz, hogy néhányunknak, sőt legtöbbünknek még tanulni kell, s ez a dzsíva, az egyéni lélek dharmája, életútja szerint történik, melynek nagy egyengetője és tanítómestere a karma, az ok-okozati összefüggések alapján kialakult sors. De ez a tanulási folyamat egyfelől végtelen és állandó, másfelől bármikor vége szakadhat, ha a dzsíva elérkezettnek látja az időt a teljes odaadásra. Mert ha feladja minden kötődését, "eladja minden vagyonát" és "követi a Mestert", akkor a karmái egykettőre felszámolódhatnak és elérkezhet a muktihoz, a megszabaduláshoz. Isten útjai addig kifürkészhetetlenek, amíg az elme kifelé fordul és saját maga próbálja meg magának megmagyarázni a maga által teremtett világot. Ez, mivel az elme lineáris és analitikus természetű és még a valóságot leképező teremtett világ sem illik bele ebbe a szögletes felfogásba, logikus következmény, így Isten a lélek számára mindvégig rejtélyes és kiismerhetetlen marad, mindaddig, amíg elméjével közelít felé.

A reakció, a valamire való reagálás az, ami fenntartja az elme útvesztőit és világát, mert amíg akcióra reakcióra következik, addig az elme uralja és foltozgatja virtuális világát, mert így, vagy úgy képes marad kiszámítani a kiszámíthatatlan következményeket, ha másként nem megy, hát teremt magának azokat. Az útvesztőből való kiút a reagálás teljes felszámolása, ahol a lélek lassan eljut annak megtanulásáig, hogy minden külső akció és entitás valójában belső tényező és nem reagálnia kell rájuk, hanem elnyelni őket, mint a víz. Ezt teszi lehetővé a hálaadás mindenért, az alázat, a szeretet szüntelen gyakorlása, az "aki arcul üt jobb felől, tartsd oda másik arcodat is". Totális kilépés ez az elme reakció-világából.

A jó és a rossz fogalma az elme teremtménye, ahogy megszületik az "én"-ség, a személyiség, úgy az elme automatikusan elkezdi a dolgokat osztályozni: ez támogatja az "én" létét, az nem támogatja az "én" létét, ha támogatja, jó, ha nem támogatja, rossz. A jóval azonosulni akar, a rosszat nem tűri meg maga körül, s így jut el az elme az "én" májáként, káprázatként épülő csodálatos palotájáig, ahol a betévedő vándor mindenhol csak ámul és eltéved, s néha beüti a fejét, mint Durjódhana. Ezért alapvető a lélek életében, hogy kérdést kapjon arra az egyszerű kérdésre, hogy "ki vagyok én?". Ezt a kérdést pedig más nem tudja megválaszolni, csak az én. Az énnek kell eljutnia addig, hogy egy nagy kalandba, felfedezésbe vág, útnak indul és megkeresi saját eredetét, önmagában. Ezt a választ nem fogja tudni megadni neki egyetlen guru, vallás, vagy szentírás sem, mert a válasz önmagában van. A kérés, keresés, kopogtatás eredményeképpen a lélek megleli magában Isten országát és az Ő valóságát és olyan örömre talál, mint a kereskedő, aki nagy értékű igazgyöngyre lelt. Ez a megtalálás az, amelyben a lélek átvágja magát a nemtudás, az avidjá ködös függönyén és fedetlen arccal szemlélheti saját Önvalójának fényét, ekkor kapja meg a tudást, a dzsnyánát. Ez kívül nem fellelhető sehol.

Ennek megfelelően, minden máshoz való ragaszkodás csak átmeneti és a tékozló fiúnak az Atyához való hazafelé útján csak visszavető tényező. Módszerek, mantrák, technológiák kellenek egy darabig az úton, amíg létraként szolgálnak az egyik szintről a másik szintre való feljebbjutáshoz. Utána el kell dobjuk őket, mert már csak teher. Az egyetlen igazi létra azonban, amelynek lába a földön van, a végén pedig Isten áll, az magában az emberben van: ő maga az. Ahhoz, hogy ezen a létrán fel-le járkálhassanak az angyalok menny és föld között, ahhoz előbb Istennel meg kell küzdeni, amelyben a csaló Jákob csípője megsérül, lesántul, de végül Izraellé, Isten harcosává lesz. Vagyis módszereket használunk és elengedünk, kis ideg megfogunk és elhagyunk, ezzé, azzá válunk, sok-sok küzdelembe belemegyünk, jó párban brutálisan megsérülünk csak azért, hogy felfogjuk végre: sem ez, sem az nem vagyok. Én AZ vagyok. Ide pedig az vezet, ha a lélek az elme figyelmét befelé fordítja és az "én"-gondolaton át az Önvalóra irányítja, ahol végül megszűnik a "kívül" és a "belül", "én" és "te", világ és Isten és csak Egy marad.