2016. szeptember 29., csütörtök

Öröm-kutatás, az Önvaló elérése

A jóga célja az, hogy az ember ismét igazi valójaként érzékelje önmagát, s ne valamivel tévesen azonosuljon. Az “én a test vagyok” gondolattól eljusson az “én én vagyok” tudásig.

A karma jóga a figyelmét a fizikai testre és annak cselekedeteire fordítja, hogy elérje Isten kegyelmét.

A hatha jóga (és kezdetben a rádzsa jóga is) a figyelmét a fizikai és az energia-testre fordítja, hogy elérje az Önvalót. Felismerve, hogy a mostani sötét korban az ember az igazmondás kivételével minden erényét elvesztette és egészen az “én a test vagyok” gondolat áldozatává vált, figyelmét a testre fordítva éri el Azt, Ami a testen túl Van.

A bhakti jóga az érzelem-testre fordítja figyelmét, hogy elérje a Legfelsőbb Ént. A jóga-írások kijelentik, hogy a mostani sötét korban, amely még éppen zajlik, de már látszik a vége, az Önvaló felismerése a bhakti jóga elemei, a mantra jóga, s a tettek gyümölcseiről lemondó odaadó szolgálat révén érhető el, hiszen az intellektus, az elme-energia e korban már nem olyan erős, mint korábban, de a szív energiája, az érzelmek még mindig hatalmas erővel bírnak.

A dzsnyána jóga pedig az intellektuális testtel dolgozik, hogy felismerje az Ént. Az ember lemond mindenről és a gondolatok és az írások összevetése alapján, az Én kutatása révén jut el az Én felismeréséig.

Végül mindegyik megközelítés ugyanoda jut, s nem lehet azt mondani, hogy ez jobb, vagy az jobb, mert az ember ez életbeli karmája szabja meg, hogy melyik lesz számára a járható út.

A “Ki vagyok én?” kérdéssel végzett Én-kutatás egy nagyon közvetlen módja az Én elérésének, mert mindazt lehántja az emberről, ami nem ő, s a felbukkanó, szétszóró, szenvedést okozó gondolatokat nem semlegesíti, s nem gátolja, hanem követi őket azok forrásáig, mely az én-tudat, amelynek forrása maga az igazi Én, mely túl van a gondolatokon és az elmén, s ilyen módon a felbukkanó gondolatok pedig elenyésznek. Ebben a módszerben a gondolatok megfigyelése gyakorlatot igényel és mivel a gondolatok csapongók és megbízhatatlanok, ezért az ember figyelmét rajtuk tartani nagy energiába kerül és a szétszórt elmét ehhez össze kell szedni, figyelmét a gyakorlás folytán egy pontba gyűjtötté, “egyhegyűvé” kell tenni.

Ellenben a szív az érzetek, érzések nyelvét közvetlenül értelmezi, s az érzetek jóval állandóbbak és megfigyelhetőbbek a gondolatoknál. Ezért az ember hamarabb eljut önmaga forrásáig, az Önvalóig, ha a gondolatok helyett az örömöt, az érzeteket kezdi el kutatni önmagában, keresve azok igazi forrását.

Az öröm-kutatás példaképp így zajlik:

- Hol van az öröm?
- Mi az, ami örömöt okoz most?
- Hol kel fel bennem az öröm?
- Az éppen érzékelt tárgyban van az öröm, vagy bennem van az öröm?
- Mit aktivál bennem ez az érzékelt tárgy? Mi az, egy érzés, egy gondolat, egy gondolat nyomán feltörő érzés?
- Függ-e ez a bennem levő öröm ettől a tárgytól, vagy már másnál is éreztem ugyanezt?
- Mi az, ami bennem ragaszkodást, félelmet, haragot kelt? Minek a bekövetkezte kelti? Mi lenne annak az ellenkezője, ami az örömöt keltené?
- Hol van bennem az öröm? Mi a helye és forrása?
- Milyen az öröm bennem, pontszerű, akadozó, időnkénti, vagy folyamatos, állandó? Milyen a kiterjedése? Van-e határa bennem az örömnek, vagy határtalan, végtelen?
- Milyen érzetek társulnak bennem még az örömhöz, milyen szavakkal, milyen érzetekkel tudom leírni? Szabadság, bőség, siker, gazdagság, elfogadás, elismerés, tisztelet, szépség, jóság, béke? Melyik milyen örömöt vált ki? Különbözik-e az általuk keltett öröm, vagy ugyanaz? Ha eltérnek bennem a különféle örömök, van-e közös bennük, van-e gyökerük, mely egy?
- Hol van az öröm?


Az ember ezeken a kérdéseken nem végigrohan, nem mantraként ismételgeti őket, hanem figyelmét befelé fordítva felteszi a kérdéseket önmagának és megvárja, míg a válasz rájuk bentről megérkezik. Nem elméjével, belső párbeszédet játszva válaszolgat magának, hanem megvárja, hogy a benső megadja a maga válaszát. Ilyen módon az elme éberré válik és minden figyelmét az érzetek megfigyelése köti le és elméje kifelé fordulóból befelé fordulóvá válik. A vallások szüntelen hálaadásra, szüntelen imádságra való ösztönzése valójában ezt jelenti. A szüntelenül belül ismételgetett “Köszönöm” igazából szintén ezt jelenti. A hálaadás két fél - az adó és a kapó - közé kifeszített cselekvésében ott található az én egyéni, egyedül való örömének létezése. Az öröm az, ami az embert élteti, az öröm az egyetlen gyógyszere, az öröm a lelkiereje, az öröm a kincse, az öröm igazi önmagának érzékelése. De hogy örülne az ember, ha soha nem vizsgálja meg, hogy hogyan keletkezik, s hogy keletkezik-e egyáltalán, vagy esetleg mindig ott van, csak nem vesz róla tudomást, annyira lekötik csapongó gondolatai?

A “Hol van az öröm?”, a “Ki vagyok én?”, a “Hol keletkeznek a gondolatok?”, a “Hol a légzés forrása?”, a “Hol van a hang forrása?” vizsgálódások mind ugyanoda vezetnek. Az ember akár a tartását, akár a légzését, akár a hangját, akár a gondolatait, akár az örömöt, akár az én-ségét vizsgálja, a végeredmény Egy.

Az embernek vizsgálódása révén fel kell ismernie az örömöt a ragaszkodás mélyén, a félelem mélyén, a harag mélyén. A szenvedésen belül ott található az, aki örökké boldog. “Anandoham”, “I am bliss”, “A boldogság én vagyok”: ez mind ugyanazt jelenti, hogy nem én vagyok a boldogság, de én én vagyok és a boldogság, tudatosság, létezés eredeti, állandó tulajdonságaim, melyeket senki nem vehet el tőlem, kivéve én magam.

2016. szeptember 25., vasárnap

Az elme: betegség

Az ember elmebeteg csecsemőkorától agg koráig: az elme betege. Ezt vagy felismeri és elkezdi kezelni, vagy normálisnak hiszi magát és úgy él, mint egy sültbolond. A jóga az elme kezelésére kidolgozott hatékony módszer, ahol az ember leleplezi az elme illúzióját és átengedi magát a szív uralmának.

2016. szeptember 24., szombat

Óceán

Épp, mint egy óceán,
cseppjeim száma végtelen.
Vágyakozom mind után,
szorosan magamhoz ölelem.
Velem egész eggyé válnak,
őket folyvást keresem.
Vonzom,
egyre csak vonzom,
ők folynak hozzám szüntelen;
ömlenek, s eltűnnek énbennem.
El tűnnek Én bennem.

2016. szeptember 23., péntek

A boldogság mantrája

Én
Itt
Vagyok
Most

Ez a négy szó egymás után egy meditációs figyelem-összpontosítási pont, melyre az ember a gondolatait koncentrálva a legalapvetőbb jógát, az ádí jógát gyakorolja. Olyan, mint egy mantra, melynek négy szaván újra és újra végigvíve figyelmét, gondolatban, vagy hangosan e szavakat ismételve az elme minden téves azonosulástól visszahúzódik. Az ember korszakokon keresztül azonosult elméjében mindenfélével és várta attól a boldogulást és közben nem vette észre, hogy a boldogság, öröm, élet forrása ő maga, belőle származik. A téves azonosulás szétszórt elmét, hullámzó, csapongó gondolatokat, szenvedést okoz.

Én - a legelső objektum, mely az ember beszédében leggyakrabban előfordul, mely alapján döntéseit hozza, melyre életvitelét alapozza. Minden gondolat, szó és tett gyökere. Csak egy valaki van: én, nincs több. Számos nyelvben hasonló ejtése van, ilyenek az Om, Aum, Ong, I am, Én. Önmagában ismételve is használható, a másik három szó nélkül.
Itt - a tér kiindulási pontja, a mindig máshol kalandozó elmét visszairányítja a kiindulási ponthoz, ahol az Én van. Csak egy hely van: itt, nincs máshol.
Vagyok - az Én tevékenysége, melyhez semmi más cselekmény nem társul. Az elme örökké cselekedni akar - de csak gondolatban, fizikai fáradság nélkül -, változtatni, válni valamivé, megszerezni, elkerülni, elérni, megelőzni, szórakozni. A Vagyok a gondolatoktól hemzsegő elme halála, nincs mit hozzátenni, Te (már) Az Vagy. Csak egy cselekedet van: vagyok, nincs más tevékenység.
Most - az idő kiindulási pontja, a mindig máskor kalandozó elmét visszairányítja az egyetlen létező pillanathoz, ami most van. Csak egy pillanat van: most, nincs máskor. A "volt" már nem létezik, a "lesz" még nem jött létre.

Ami ezen kívül tapasztalható, azt az elme tapasztalja, nem a valóság, hanem illúzió, az elme világa. Az elme szereti az illúziót, saját teremtménye, létének feljogosítója. Szereti a "mások" (te, ő, mi, ti, ők) léteztetését, a másokkal foglalkozást, szeretni, utálni másokat, okolni másokat. Szereti a "máshol"-t, a célokat, ahova el kell jutni, de nem szereti az oda vezető utat. Szereti a cselekvést, a sürgés-forgást, de nem szeret fáradni érte. Az elme legkedvesebb teremtménye az én-gondolat, mely egy összetett szövődmény, egybefonva a testképből, légzés-tapasztalásból, érzékek érzeteiből, gondolatokból, névből, emlékekből, értékítéletből, sorsból. Az elme az én-gondolat segítségével üzemelteti önmagát, a test tevékenységét. Az én az elme szándéka szerint a valódi Én másolata akar lenni, de ugyanakkor eltakarja az igazi ént. Sorsának megfelelőnek azonban az én örökké keresi az igazi Ént, ezért mindennel azonosul, amivel érintkezésbe kerül, s ennek köszönhetően idővel eljut a felismerésre, hogy "sem ez, sem az nem vagyok".

Amikor az én nem az Én-ben nyugszik, mással azonosul, s akkor nem most van, hanem volt, vagy lesz. Törekszik a "most"-ra, de nem kell neki most. Ez nagyon fárasztó tevékenység, mert az ént nem az Énben tartani hatalmas energiát emészt fel. Ha az én végképp elfárad és elengedi magát és visszahull az Énbe, ereje végtelen, boldogsága szenvedés nélküli, most-ja örökké tart. Ennek egyik útja az Én-en, a valóságon való meditáció, melynek eszköze a fenti négy szó.

Én Itt Vagyok Most. :)

2016. szeptember 16., péntek

A valóságról

A valóság ott van mindenütt, minden mögött, mindenben. Minden pillanatban látod és minden pillanatban érzékeled. De annyira csak az illúzióval törődsz minden pillanatban, hogy nem veszed észre a mögötte rejlő valóságot.
A valóság - úgy gondolod - nem érdekes, nem színes, nem izgalmas, így nem törődsz vele; helyette az illúziót kergeted, légvárban élsz és halsz.
Szégyen és dicsőség közt pattogsz ide-oda, szenvedésből boldogságba vágyódsz, boldogságból szenvedésbe zuhansz.

A valóság nem ilyen változékony. A valóság folyamatos. A valóság állandó. A valóság békés. A valóság csendes. A csend valóság. A tiszta látás valóság. Nincs test. Nincs határ. Nincs halál. Nincs félelem. A valóságban ezek nem definiáltak.

Az elvek, tézisek, axiómák, elméletek, nézetek, hitek hasznos dolgok, mert a valóság egy-egy morzsája felbukkan bennük. Amint a valóság érdekelni kezd és elkezded látni a valóságot, az elvek, tézisek, axiómák, elméletek, nézetek, hitek érvényüket vesztik, mert a valóságot egyik sem képes leírni. Az elme számára szolgálnak mankóul, hogy az elme el tudjon vezetni a valósághoz vezető ajtóig. Ezen az ajtón belépve az elme eltűnik, s a mankók kint maradnak.

A valóságba nem vezet módszer. A meditáció (dhyana) hasonlít hozzá, de nem az, a fókuszpont (drisht), a pecsét (mudra), a zár (bandha) hasonlít hozzá, a mantra ismétlés (japa) hasonlít hozzá, a szent éneklés (kirtan) hasonlít hozzá, a koncentráció (dharana), a relaxáció és az érzékek visszavonása (pratyahara) hasonlít hozzá, a pránagyakorlás (pranayama), a testtartások (asana) hasonlít hozzá, de nem az. Amikor ezeket végzed, a valóság előízét érzékeled.

Amikor belépsz a valóságba, ezek egyszerre valósulnak meg benned, mind egyszerre lép fel, nem te végzed őket, hanem a valóság váltja ki őket azokban a burkokban (vagy testek, kósák), amelyeket magaddal azonosnak gondolsz. A valóságba nem gyakorlás révén jutsz el. Nem tökéletesíted magad és egyszer csak megvalósulsz hosszú erőfeszítés árán. A valóságban egyszerre csak benne vagy. Hirtelen felismered, hogy mindig is benne voltál.

Ennek a felismerésnek vannak akadályai, amíg a burkokkal azonosítod magad. A gyakorlás révén kifejtett erőfeszítés ezeket az akadályokat távolítja el. Gyakorolsz, gyakorolsz életeken keresztül és egyszerre csak elfogy az akadály, a lánc, ami odaköt egy-egy burokhoz, elszakad. És akkor elérkezik a felismerés pillanata, amihez akkor jutsz el, mikor már nem törekszel rá, akkor találod meg, amikor már nem keresed.

Te vagy AZ. Te AZ vagy. Én vagyok. Isten és én Egy vagyunk. A másik ember és én egy vagyok. Csak Isten van. Csak Egy Isten van, aki a mi igazi önazonosságunk, aki teremt, akiben nincs félelem, nincs harag, nincs megtorlás, túl a halálon, végtelen, szüntelen, világosság, szeretet, valóság.

2016. szeptember 15., csütörtök

Én vagyok egy edül

Nem szükséges szólnom,
nem kell kiáltanom,
nem hívok,
nem szólok,
nincs szükségem,
nincs hiányom,
nem fáj,
nem baj semmi sem,
nem vagyok e test,
sem ennek hiánya,
nem vagyok ez elme,
sem ennek folyománya,
nem vagyok e név,
e sors, e kapcsolatok,
e tettek, mik körbevesznek,
nem vagyok az idő,
nem vagyok a múlt,
s nem a jövő,
nem vagyok a meleg,
s a tűnő idő
járás,
léptek, helyváltoztatás
sem én vagyok,
sem gyönyör, sem pihenés,
sem jóllakott érzése gyomornak,
egónak,
nem én vagyok!
Én vagyok,
hiányom nincs,
sem gazdagságom,
tulajdonom,
csak vagyok,
egy edül,
én vagyok,
nincs más.

2016. szeptember 12., hétfő

Mi is az a Facebook, valójában?

Az emberi elme modellje, ahol a jelen pillanat felül egy sáv, melyre az a hívogató kérdés van felcímkézve, hogy "Mi jár a fejedben (elmédben)?". Ide hogyha beírod gondolatod, beteszed fényképed, videód, megjelölöd helyed, hangulatod és ráböksz a Küldés gombra, egy pillanat alatt múlttá teheted a mostot. Ha lejjebb görgetsz az oldalon, a múlt egyre mélyebb rétegeibe mélyedhetsz, minél lejjebb, annál régebbre. Az oldalon nem csak a te múltadat vizsgálhatod, hanem ott vannak a veled kapcsolatban állók emlékei is, egy nagy közös múlt. Egy-egy "másik ember"-hez egy-egy arc tartozik, amit most éppen a "külvilág" felé mutat, mondván: "Ez vagyok én!"; valamint egy név is, melyre szintén azt mondhatja: "Ez vagyok én!". A név megváltoztatható, az arc szintén, épp ami a jelen érzelmi hangulatnak legjobban megfelel. Tartozik még a névhez és archoz egy személyiség oldal is, ahova felírhatod munkahelyedet, iskoláidat, kapcsolataidat, mindenféle jellemző címkét, amiket ha kitöltesz, hátradőlve elégedetten szemlélheted: "Ez vagyok én!". Az első oldalon, ahol a mindennapi életed éled, nem csinálsz mást, mint emlékeket gyártasz és "mások" emlékeit nézegeted. Amivel azonosulni tudsz, nyomsz rajta egy "Lájkot", mert "Ezt kedvelem, ez én vagyok!". Amivel nem tudsz azonosulni, görgetsz tovább a múltba, próbálod elkerülni, kiiktatni. Néha kommentálsz ezt-azt, az olyan "másik ember" emlékeinél, amelyekkel még jobban tudsz azonosulni, vagy épp nem: "Ez én vagyok!", vagy "Ez nem én vagyok!". Valójában mindent kommentálsz egyébként, csak nem mindet teszed emlékké. És van olyan gomb is, amivel "mások" tudomására akarsz hozni valami nagyon fontosat, emelkedettet, letaglózót, vicceset, cukit, szörnyűt, felháborítót, amelyekkel nagyon tudsz azonosulni, vagy épp nem: "Ez én vagyok!", vagy "Ez nem én vagyok!". Így alakítod ki személyiséged, egyéniséged saját magad, a múlt emlékeinek egy-egy darabkájából, amelyre ha ránézel, öröm tölt el: "Ez én vagyok!". Egy halom arc, név, emlék, címke, kapcsolat, mely nagyjából mind onnan indult ki, hogy "Mi jár a fejedben?". Már a kiindulópont, az origó is csúsztatás, észrevetted? Nem az a kérdés, hogy "Mi van most?", vagy "Ki vagyok én?", mert ha ez lenne, soká kellene törnöd rajta a fejed. A "Mi jár a fejedben?" már nem a valóság, nem az "itt", nem a "most", nem az "én", hanem csak a valóság egy leképezése, azok a kavargó gondolatok, amik a valóság (most) és az emlékek (múlt) összevetéséből jöttek létre. A múlt, az emlékek nem valóság, hiszen az csak mind "volt", már nem létezik e pillanatban. A kettejük házasságából létrejött gondolatok sem valóság, hiszen a már nem létező múlt megmérgezte a jelent, s ebből pattant elő a gondolat. Vagyis, amikor a Facebookot használod, tudnod kell, hogy egy nem létező világból építesz éppen egy újabb nem létezőt, melynek közepén ott ül magát szórakoztatva a teremtő, a nem létező, kitalált "én", sok arcával, nevével, emlékével, jót szórakozva a többi, "másik ember"-rel. Eközben a valóság ezen a játékmezőn kívül esik és soha nem is lesz része ennek a káprázatnak. A valósághoz egy másik beviteli mezőt kell töltögetni, ami ezen a kékségen kívül található, s az van ráírva: "Mi van most, itt?" és az, hogy "Ki vagyok én?". Tedd fel magadnak "én" ezeket a kérdéseket és új valóságra találsz, nyomd meg a "Kilépés"-t!

2016. szeptember 9., péntek

Panchakshara

Om Namah Shivaya
Om Namah Shivaya
Om Namah Shivaya
Eljött és megjelent,
körötte tűz,
szélvész és vihar,
táncolt és úgy látszott,
őrjöng.
Pedig csak gyászolt
és fájt neki,
üvöltött, s azt hitték bolond.
Pedig csak kitépték szívét.
Hová tegye nagy erejét?
Hová vezesse féktelen tüzét?
És táncolt és táncolt
és becsukta tűz szemét,
felvonta befelé szép tekintetét,
s az erőt, mi szétvetette,
a fájdalmat, mi emésztette
mind befelé fordította,
az egészet mind
önmagára irányította,
s a tánc halkult,
az őrjöngés csitult,
a félelem elmúlt,
csend lett,
nagy csend,
végtelen békesség,
szétszórtságból egység,
irgalmatlanból lett kegyelmes,
vadból szelíd,
sikertelenből sikeres,
megvetettből szeretett,
így lett végül belőle:
A Jóga Ura!
Om Namah Shivaya
Om Namah Shivaya
Om Namah Shivaya

2016. szeptember 5., hétfő

Egy Isten

Ez a világ, amint érzékeled, úgy valójában nem létezik. Csak egy nagy álom, gondolatok halmaza, emlékek egymásutánja. Egyikből következik a másik, egyik okozza a másikat. Amint erre az érzékelhető világra figyelsz és elhiszed, amit érzékelsz, abban a pillanatban reagálsz a világra és a reakciód újra lejátssza az emlékeket és megerősíted a káprázat létét. Amint befelé fordítod figyelmed Istenre, abban a pillanatban az emléklejátszás, az álom álmodása leáll és elkezd minden kitisztulni. Amikor befelé figyelsz, a világ megszűnik létezni és nincs semmi Istenen kívül. Ez az egyetlen igazság, Ő az egyetlen igazság: egy vagyunk Istennel, ez a mi valódi azonosságunk, minden teremtője, a félelmen túl, a bosszún túl, a halálon túl, a végtelen megnyilvánulása, soha nem született, telve világossággal. Ezért ne higgy a fájdalomnak, a problémának, a szenvedésnek, mert nem létezik, csak Isten van egyedül, csak az Önvaló van szünet nélkül. Ez a legfelsőbb tudás. Ez vagy te. Isten kegyelme, ha ezen meditálsz, kezdettől igaz, igaz minden időben, igaz ebben a pillanatban, igaz mindörökké.