Öröm-kutatás, az Önvaló elérése

A jóga célja az, hogy az ember ismét igazi valójaként érzékelje önmagát, s ne valamivel tévesen azonosuljon. Az “én a test vagyok” gondolattól eljusson az “én én vagyok” tudásig.

A karma jóga a figyelmét a fizikai testre és annak cselekedeteire fordítja, hogy elérje Isten kegyelmét.

A hatha jóga (és kezdetben a rádzsa jóga is) a figyelmét a fizikai és az energia-testre fordítja, hogy elérje az Önvalót. Felismerve, hogy a mostani sötét korban az ember az igazmondás kivételével minden erényét elvesztette és egészen az “én a test vagyok” gondolat áldozatává vált, figyelmét a testre fordítva éri el Azt, Ami a testen túl Van.

A bhakti jóga az érzelem-testre fordítja figyelmét, hogy elérje a Legfelsőbb Ént. A jóga-írások kijelentik, hogy a mostani sötét korban, amely még éppen zajlik, de már látszik a vége, az Önvaló felismerése a bhakti jóga elemei, a mantra jóga, s a tettek gyümölcseiről lemondó odaadó szolgálat révén érhető el, hiszen az intellektus, az elme-energia e korban már nem olyan erős, mint korábban, de a szív energiája, az érzelmek még mindig hatalmas erővel bírnak.

A dzsnyána jóga pedig az intellektuális testtel dolgozik, hogy felismerje az Ént. Az ember lemond mindenről és a gondolatok és az írások összevetése alapján, az Én kutatása révén jut el az Én felismeréséig.

Végül mindegyik megközelítés ugyanoda jut, s nem lehet azt mondani, hogy ez jobb, vagy az jobb, mert az ember ez életbeli karmája szabja meg, hogy melyik lesz számára a járható út.

A “Ki vagyok én?” kérdéssel végzett Én-kutatás egy nagyon közvetlen módja az Én elérésének, mert mindazt lehántja az emberről, ami nem ő, s a felbukkanó, szétszóró, szenvedést okozó gondolatokat nem semlegesíti, s nem gátolja, hanem követi őket azok forrásáig, mely az én-tudat, amelynek forrása maga az igazi Én, mely túl van a gondolatokon és az elmén, s ilyen módon a felbukkanó gondolatok pedig elenyésznek. Ebben a módszerben a gondolatok megfigyelése gyakorlatot igényel és mivel a gondolatok csapongók és megbízhatatlanok, ezért az ember figyelmét rajtuk tartani nagy energiába kerül és a szétszórt elmét ehhez össze kell szedni, figyelmét a gyakorlás folytán egy pontba gyűjtötté, “egyhegyűvé” kell tenni.

Ellenben a szív az érzetek, érzések nyelvét közvetlenül értelmezi, s az érzetek jóval állandóbbak és megfigyelhetőbbek a gondolatoknál. Ezért az ember hamarabb eljut önmaga forrásáig, az Önvalóig, ha a gondolatok helyett az örömöt, az érzeteket kezdi el kutatni önmagában, keresve azok igazi forrását.

Az öröm-kutatás példaképp így zajlik:

- Hol van az öröm?

- Mi az, ami örömöt okoz most?
- Hol kel fel bennem az öröm?
- Az éppen érzékelt tárgyban van az öröm, vagy bennem van az öröm?
- Mit aktivál bennem ez az érzékelt tárgy? Mi az, egy érzés, egy gondolat, egy gondolat nyomán feltörő érzés?
- Függ-e ez a bennem levő öröm ettől a tárgytól, vagy már másnál is éreztem ugyanezt?
- Mi az, ami bennem ragaszkodást, félelmet, haragot kelt? Minek a bekövetkezte kelti? Mi lenne annak az ellenkezője, ami az örömöt keltené?
- Hol van bennem az öröm? Mi a helye és forrása?
- Milyen az öröm bennem, pontszerű, akadozó, időnkénti, vagy folyamatos, állandó? Milyen a kiterjedése? Van-e határa bennem az örömnek, vagy határtalan, végtelen?
- Milyen érzetek társulnak bennem még az örömhöz, milyen szavakkal, milyen érzetekkel tudom leírni? Szabadság, bőség, siker, gazdagság, elfogadás, elismerés, tisztelet, szépség, jóság, béke? Melyik milyen örömöt vált ki? Különbözik-e az általuk keltett öröm, vagy ugyanaz? Ha eltérnek bennem a különféle örömök, van-e közös bennük, van-e gyökerük, mely egy?

- Hol van az öröm?

Az ember ezeken a kérdéseken nem végigrohan, nem mantraként ismételgeti őket, hanem figyelmét befelé fordítva felteszi a kérdéseket önmagának és megvárja, míg a válasz rájuk bentről megérkezik. Nem elméjével, belső párbeszédet játszva válaszolgat magának, hanem megvárja, hogy a benső megadja a maga válaszát. Ilyen módon az elme éberré válik és minden figyelmét az érzetek megfigyelése köti le és elméje kifelé fordulóból befelé fordulóvá válik. A vallások szüntelen hálaadásra, szüntelen imádságra való ösztönzése valójában ezt jelenti. A szüntelenül belül ismételgetett “Köszönöm” igazából szintén ezt jelenti. A hálaadás két fél - az adó és a kapó - közé kifeszített cselekvésében ott található az én egyéni, egyedül való örömének létezése. Az öröm az, ami az embert élteti, az öröm az egyetlen gyógyszere, az öröm a lelkiereje, az öröm a kincse, az öröm igazi önmagának érzékelése. De hogy örülne az ember, ha soha nem vizsgálja meg, hogy hogyan keletkezik, s hogy keletkezik-e egyáltalán, vagy esetleg mindig ott van, csak nem vesz róla tudomást, annyira lekötik csapongó gondolatai?

A “Hol van az öröm?”, a “Ki vagyok én?”, a “Hol keletkeznek a gondolatok?”, a “Hol a légzés forrása?”, a “Hol van a hang forrása?” vizsgálódások mind ugyanoda vezetnek. Az ember akár a tartását, akár a légzését, akár a hangját, akár a gondolatait, akár az örömöt, akár az én-ségét vizsgálja, a végeredmény Egy.

Az embernek vizsgálódása révén fel kell ismernie az örömöt a ragaszkodás mélyén, a félelem mélyén, a harag mélyén. A szenvedésen belül ott található az, aki örökké boldog. “Anandoham”, “I am bliss”, “A boldogság én vagyok”: ez mind ugyanazt jelenti, hogy nem én vagyok a boldogság, de én én vagyok és a boldogság, tudatosság, létezés eredeti, állandó tulajdonságaim, melyeket senki nem vehet el tőlem, kivéve én magam.