A boldogság mantrája

Én
Itt
Vagyok
Most

Ez a négy szó egymás után egy meditációs figyelem-összpontosítási pont, melyre az ember a gondolatait koncentrálva a legalapvetőbb jógát, az ádí jógát gyakorolja. Olyan, mint egy mantra, melynek négy szaván újra és újra végigvíve figyelmét, gondolatban, vagy hangosan e szavakat ismételve az elme minden téves azonosulástól visszahúzódik. Az ember korszakokon keresztül azonosult elméjében mindenfélével és várta attól a boldogulást és közben nem vette észre, hogy a boldogság, öröm, élet forrása ő maga, belőle származik. A téves azonosulás szétszórt elmét, hullámzó, csapongó gondolatokat, szenvedést okoz.

Én - a legelső objektum, mely az ember beszédében leggyakrabban előfordul, mely alapján döntéseit hozza, melyre életvitelét alapozza. Minden gondolat, szó és tett gyökere. Csak egy valaki van: én, nincs több. Számos nyelvben hasonló ejtése van, ilyenek az Om, Aum, Ong, I am, Én. Önmagában ismételve is használható, a másik három szó nélkül.
Itt - a tér kiindulási pontja, a mindig máshol kalandozó elmét visszairányítja a kiindulási ponthoz, ahol az Én van. Csak egy hely van: itt, nincs máshol.
Vagyok - az Én tevékenysége, melyhez semmi más cselekmény nem társul. Az elme örökké cselekedni akar - de csak gondolatban, fizikai fáradság nélkül -, változtatni, válni valamivé, megszerezni, elkerülni, elérni, megelőzni, szórakozni. A Vagyok a gondolatoktól hemzsegő elme halála, nincs mit hozzátenni, Te (már) Az Vagy. Csak egy cselekedet van: vagyok, nincs más tevékenység.
Most - az idő kiindulási pontja, a mindig máskor kalandozó elmét visszairányítja az egyetlen létező pillanathoz, ami most van. Csak egy pillanat van: most, nincs máskor. A "volt" már nem létezik, a "lesz" még nem jött létre.

Ami ezen kívül tapasztalható, azt az elme tapasztalja, nem a valóság, hanem illúzió, az elme világa. Az elme szereti az illúziót, saját teremtménye, létének feljogosítója. Szereti a "mások" (te, ő, mi, ti, ők) léteztetését, a másokkal foglalkozást, szeretni, utálni másokat, okolni másokat. Szereti a "máshol"-t, a célokat, ahova el kell jutni, de nem szereti az oda vezető utat. Szereti a cselekvést, a sürgés-forgást, de nem szeret fáradni érte. Az elme legkedvesebb teremtménye az én-gondolat, mely egy összetett szövődmény, egybefonva a testképből, légzés-tapasztalásból, érzékek érzeteiből, gondolatokból, névből, emlékekből, értékítéletből, sorsból. Az elme az én-gondolat segítségével üzemelteti önmagát, a test tevékenységét. Az én az elme szándéka szerint a valódi Én másolata akar lenni, de ugyanakkor eltakarja az igazi ént. Sorsának megfelelőnek azonban az én örökké keresi az igazi Ént, ezért mindennel azonosul, amivel érintkezésbe kerül, s ennek köszönhetően idővel eljut a felismerésre, hogy "sem ez, sem az nem vagyok".

Amikor az én nem az Én-ben nyugszik, mással azonosul, s akkor nem most van, hanem volt, vagy lesz. Törekszik a "most"-ra, de nem kell neki most. Ez nagyon fárasztó tevékenység, mert az ént nem az Énben tartani hatalmas energiát emészt fel. Ha az én végképp elfárad és elengedi magát és visszahull az Énbe, ereje végtelen, boldogsága szenvedés nélküli, most-ja örökké tart. Ennek egyik útja az Én-en, a valóságon való meditáció, melynek eszköze a fenti négy szó.

Én Itt Vagyok Most. :)