Elnézem sokszor megállva
a zajos körforgást,
s gubbasztok guggolva,
szárnyam rám simulva.
Idegen és mocskos,
nehéz itt és lucskos,
sötét hely, nem, nem,
nem otthonom ez nekem.
Vágyom már kibontani hatalmas,
erős szárnyam
és a port felkavarva
nagyokat csapva
sebesen felemelkedni, fel, fel,
felszállni
elszállni
el, innen el,
oda, messzire fel
tisztaság, világosság honába
honnan jöttem
lelkem otthonába
hol ősi alakom visszanyerhetem.
És mikor felnézek,
fel, vágyva,
ez ősi hazába,
szívem szól nekem:
van még itt dolgod,
gyermekem.
S kibontott rezgő szárnyam
ismét összerendezem,
finoman magamra helyezem
ruhám alá,
hol nem látják.
Engedelmeskedem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.