A választás szabadsága

A választás szabadsága az, ami zavarba ejt.
Hogy odaállhatsz elé és nem tudod,
a pillanatban melyik a jó.
És abban a pillanatban világok teremtő ura lehetsz -
Isten, aki álmában teremt univerzumokat.
E pillanatban elfoghat a félelem, a tehetetlenség,
de meg is részegülhetsz, megízlelve a lehetőség borát.
Milyen ember vagy? A döntés pillanata mutatja meg neked.
Mindig szaladnál előle?
Vagy halogatod?
Nem csinálsz semmit, csak ne kelljen választanod?
Utólag százszor átrágod, helyes volt-e? Tépelődsz kicsit? Vagy nagyon?
Vagy gyorsan nekiesel? Csak legyél már túl ezen...
Másokkal összefogsz, s másolod - titokban - azokat?
Vagy előtte tanulmányozod az okosságokat?
Bízol-e csak magadban? Egyedül tudsz-e dönteni?
Felnőttként, bátran? Rosszul netán?
Tényleg, mersz-e rosszul dönteni? Jól mindenki mer és szeretne... De rosszul? És viselni annak minden okozatát? És nem bánni, hogy mi lett volna, ha?
Mersz-e határozottan, megfontoltan, csak magadban bízva választani?
Jó és jobb között?
Rossz és rosszabb között?
És mi verte beléd döntéseid okát?
Félelem? Gyönyörűség? Hatalom? Keserűség? Szabadság? Bölcsesség? Milyen ...-ség?
A sok kérdés, nézd, itt rajzik, ni! Mint fénynél a bogárkák. Szépek, vagy rondák. Ó, még ez is döntés...
Ez az, amitől nem tudod biztosan.
Mert dönteni kell.
A cselekvés nem a tiéd.
A cselekvés tárgya sem.
A tudás a legkevésbé. Ami alapján döntesz.
Nem te vagy a cselekvő. Aki cselekszik.
És nem a cselekedet. Az sem.
Semmi sem tied.
Csupán a választás. Annak szabadsága.
Világteremtő vagy... De sosem tudod meg, hogy mi lett volna... Ha a másik ajtón mész be. Ha meg is tudod, az már nem ugyanaz a választás.
Nem kerülheted el a cselekvést.
Sem a változást.
De megtanulhatsz dönteni.
Választani.
Emelt fővel szembenézni.
Belemenni.
Végigélni.
Meghajlani.
Elhordozni.
Vállalni.
Így válsz lassan, hosszú korokon át felnőtt, ragyogó lélekké.
Aki szabad. Választani.
Aki sosem áldozat.
A bizonytalanság, a nem-tudás miatt a döntés szenvedés. S a "mi lett volna, ha" miatt. Szenvedések szenvedése.
Minden pillanatban választasz. Kell. Rabság.
De ez is döntés. Hogy a szenvedés meddig szenvedés. Szabadság. Akár...
Tetszik? Vagy nem?
Szamszára? Nirvána?
Választhatsz...

Csésze, koponyából

"A feneketlen koldulócsésze

Egy verőfényes reggelen a császár kikocsizott palotájából. Kiszállt díszes hintójából, és épp indult volna egy könnyed reggeli sétára, amikor találkozott egy koldussal. Megkérdezte a koldust:

– Mit kívánsz?
A koldus nevetni kezdett és így válaszolt:
– Úgy kérdezed ezt, mintha teljesíteni tudnád a kívánságom.
Az uralkodót módfelett sértette a válasz, és így szólt:
– Hát persze hogy teljesíteni tudom a kívánságod! Mi légyen az? Mondd csak el!
– Gondold végig, mielőtt bármit is megígérnél! – válaszolta neki a koldus.
A koldus a császár tanítómestere volt egyik előző életében, és bár az uralkodó akkor nem érte el a megvilágosodást, mestere megígérte neki, hogy újra találkozni fognak és megpróbálja felébreszteni őt. Az uralkodó azonban teljesen megfeledkezett tanítója ígéretéről, meg hát ugyan ki emlékszik az előző életeire? Így a császár továbbra is kötötte az ebet a karóhoz:
– Bármit teljesítek, amit csak kívánsz, én egy nagyhatalmú császár vagyok, mi olyat kívánhatnál hát, amit ne tudnék megadni neked?
A koldus így válaszolt:
– Ám legyen. Ez egy nagyon egyszerű kívánság. Látja felséged ezt a kolduló csészét? Meg tudná tölteni valamivel?
A császár azt mondta:
– Természetesen.
Azzal hívatta is a császár egyik vezérét, és meghagyta neki, hogy töltse tele a koldulócsészét pénzzel. A vezér térült-fordult, hozott egy zsák pénzt, és beletöltötte a koldulócsészébe. Igen ám, de ahogy belekerült a pénz a csészébe, azon nyomban el is tűnt. A vezér csak öntötte és öntötte a pénzt, amely a csészében azonnal eltűnt, így a csésze mindig üres maradt. A hír hallatán odagyűlt az egész császári udvartartás, ezt követően pedig futótűzként terjedt a pletyka a fővárosban, és csakhamar óriási tömeg tolongott a császári palota körül. Most már az uralkodói tekintély forgott kockán. A császár így szólt a vezéreihez:
– Legyen bár az egész birodalmam a tét, készen állok, de nem szenvedhetek vereséget egy koldustól!
Nem tartott soká’, míg a császár kincstárai kiürültek és eltűnt a sok gyémánt, igazgyöngy és smaragd. A koldulócsésze feneketlennek látszott. Minden, de szó szerint minden semmivé foszlott abban a pillanatban, ahogy beletették. Végül eljött az este, s a tömeg csak némán állt, hogy még a légy zümmögését is meg lehetett hallani. A király leroskadt a koldus lábai elé, és elismerte vereségét.
– Tiéd a győzelem, de mielőtt elmennél, kérlek, csillapítsd a kíváncsiságom és árulj el nekem valamit! – szólt a császár. – Miből van ez a koldulócsésze?
A koldus nevetett egyet és így szólt:
– Nem titok, a koldulócsésze az emberi tudatból készült, egyszerűen az emberi vágyakból áll.
/ismeretlen szerzőtől/"

https://karmaguru.hu/?route=simple_blog/article/view&simple_blog_article_id=114

Mindannyiunk nyakán ül egy ilyen koldulócsésze. A vágy az, ami késztet minket, hogy még töltsünk bele. De a csésze feneketlen. Az elme nem ismer megelégedést. Tűz emészt el benne mindent. Ha nem tölt bele többet a király, csak leül és nézi, a csésze sem követel többet magának. Aztán feláll a koldus és elviszi csészéjét magával. Ekkor szűnik meg a szenvedés.

Szenvedés

Szenvedés a szenvedés, mert a fájdalom elviselhetetlenné lesz.
Szenvedés a változás, mert ami megjelenik, el is fog tűnni biztosan.
Szenvedés a nem-tudás, mert nem tudjuk, mi történik.
Szenvedés a születés, mert halálos betegek vagyunk csecsemő korunktól fogva.
Szenvedés az öregség, mert közel jött az elmúlás.
Szenvedés a betegség, mert a tökéletesnek hitt esendővé válik.
Szenvedés a halál, mert mindenünk elvész, amit örökre magunkénak hittünk.
Szenvedés a fájdalom, mert el vagyunk választva attól, akit/amit szeretünk.
Szenvedés a frusztráció, mert azzal kell együtt lennünk, akit/amit nem szeretünk.
Szenvedés a szenvedés, mert nem kapjuk meg azt, amit szeretnénk.
Szenvedés az aggodalom, mert vigyáznunk kell arra, amink van.

De ki az, aki szenved? Kinek fáj? Ki érez? Tudod-e?
Ki hiszi az elmúlót állandónak? Ismered-e?
Ki nem tud? És mit tud egyáltalán? Te?
Ki az, aki születik? Vajon te lennél?
Ki öregedik? Nem csak a tested?
Ki betegszik meg? Nem az elméd?
Ki az, aki meghal? Ha végig szemléled és utána is látod tested elmúlását?
Ki hiszi, hogy el van választva másoktól? Ha nem ez a test vagy, ami bezár, elválaszt?
Ki szeret és ki nem szeret benned? Nem elméd-e?
Mit szeretnél? Mi nincs meg neked?
Mid van? Van-e valamid? Hogyan birtokolsz?
Ki vagy te? Rájöttél-e már, hogy nincs semmid? S hogy nem ismered magadat? Hogy egy csomó gondolat, emlék amit "én"-nek és "enyémnek" veszel? Ezért szenvedsz.
Keresd meg és engedd el az "enyém" és az "én" gondolatát és nézd meg, marad-e szenvedés...

Segíts, ha kell

segíts annak, aki kéri és méltó rá
ne segíts annak, aki kéri, de nem méltó rá
semmiképp se segíts annak, aki nem kéri
hagyj mindenkit süllyedni, aki süllyedni akar
épp erőt gyűjt a szárnyaláshoz
te csak törődj a saját emelkedéseddel
ha nem teszed, már épp süllyedsz

Mindentudó guruk és az egyéni - akár helytelen - gyakorlás

"Két buddhista szerzetes találkozott egy idős emberrel, egy folyónál, amelyen utuk során át kellett kelniük. Az öreg egy mantrát mormolt magában és a folyó felé tartott, amikor összetalálkozott a szerzetesekkel. Nagyon ritkán jártak szerzetesek a folyón át vezető vándorúton és ezért az öreg kihasználta ezt a ritka pillanatot arra, hogy megkérdezze a szerzeteseket, hogy vajon jól gyakorolja e a hitét, és hogy helyesen mondja e a mantrákat.
Amikor elmesélte, hogy ő melyik mantrát szokta a leggyakrabban elismételni, a szerzetesek helyeseltek ugyanis az a legszentebb volt mind között, de ki kellett javítsák az öreget, mert az utolsó szótagot rosszul tudta és így a mantra nem a helyes jelentést hordozta.
Az öreg elbeszélte, hogy ő szinte nem is használt más mantrákat csak ezt az egyet egész életében. A szerzetesek pedig sajnálatukat fejezték ki amiatt, hogy az öreg élete nagy részét eredménytelen imádkozással töltötte, és hogy lelki fejlődése ennyi időn át korlátozva volt azért mert nem a szent szótagokat ismételgette.
Az öregember mindazonáltal örült annak, hogy nagy tudású szerzetesekkel találkozhatott, és beszélgetésük végén, jó szerencsét kívánva köszönt el majd továbbhaladt a folyó felé. Most már a helyes szótaggal ejtve a mantrát, elmélyülve, még nagyobb imádságban folytatta útját, de a két szerzetes még mindig nem tudott napirendre térni afelett, hogy az öreg ennyi évet pazarolt el a helytelenül ejtett mantra miatt.
Ahogy sajnálkozva nézték az egyre távolodó alakot amaz mélyen elmerülve az imádkozásban a lassan áramló, szélesen vonuló folyóvíz felszínére siklott és végül puhán lépdelve ért át a túlpartra."

/ismeretlen szerző/

https://karmaguru.hu/?route=simple_blog/article/view&simple_blog_article_id=101

Ma nagyon sokan authentikus (indiai, keleti, megvilágosodott, felemelkedett, stb.) mestereket keresnek, követnek. Sokszor eszetlenül, nem gondolkodva, önmagukat feladva. Nem nézve azt, hogy ez az ő utuk-e. Nem a mester számít, hanem a tanítás. És nem a tanítás számít, hanem a gyakorlás. Hogy be tudod-e illeszteni az utadba, hogy önmagadhoz közel kerülsz-e. Ha csak tudod, ha csak beszélsz róla, ha van papírod, amit a falra kitehetsz, az semmi. Egyedül jöttél e világra és egyedül mész is el. Ha jössz, mész és nem vagy végig itt... Csak az számít, hogy a te mantrádat te mennyit gyakorlod és mennyire kerülsz közel te magadhoz általa...

A fiú, akinek béke volt a szívében

"A fiú, akinek béke volt a szívében egy nagyvárosban élt. Egy szép nyári nap, ahogy lassan bandukolt az utcán, egy keservesen zokogó kisfiúra lett figyelmes.
- Hát te miért sírsz?- kérdezte tőle.
- Kilökték a kezemből a fagyimat. - szipogta a kisfiú, és a lába elé mutatott, ahol az aszfalton egy nagy gombóc csokoládéfagylalt olvadozott a napsütésben.
- Ne sírj! - mondta a fiú, akinek béke volt a szívében, és megsimogatta a gyerek fejét - Gyere, veszünk másikat!
Később a fiú, akinek béke volt a szívében, egy másik kisfiút is megvigasztalt, akit társai azért csúfoltak, mert szemüveget viselt.
Este moziba szeretett volna menni, de ehelyett egész éjjel egy fiatal lánnyal beszélgetett, akivel épp akkor szakított a barátja.
Másnap a fiú, akinek béke volt a szívében, megvigasztalt egy asszonyt, akinek meghalt a férje, valamint egy kislányt, akinek a cicáját elütötte egy autó. Harmadnap a munkahelyéről húsz év után elbocsátott középkorú férfit derítette jobb kedvre, meg a nagymamát, akiről megfeledkeztek az unokái.
És ez így ment tovább: jött az elsős kisfiú, aki rosszpontot vitt haza, mert beszélgetett az órán, a lány, akit nem vettek fel az egyetemre, a férfi, aki megtudta, hogy a feleségének szeretője van, a kamasz, akit gátlásossá tettek a pattanásai, az öregedő nő, akit elhagyott a férje egy fiatal lányért - mind-mind a fiúnak öntötték ki a szívüket.
Aztán egy nap a fiú, akinek béke volt a szívében, elment, ki a városból. Ment, ment, egészen addig, amíg el nem ért egy nagy hegyig. Nekirugaszkodott, felmászott egészen a tetejéig. Amikor felért, megállt, szétterpesztette a lábait, felnézett az égre, és üvölteni kezdett.
És üvöltött, és üvöltött, és üvöltött, és üvöltésétől leomlottak a sziklák, és kidőltek a fák, és megnyílt a föld. Az ég elsötétült, jégeső hullt, villámok cikáztak sisteregve, szélvihar tombolt.
És akkor a fiú abbahagyta az üvöltést. Megfordult, leereszkedett a hegyről, és elindult vissza, a városba."
/ismeretlen/

https://karmaguru.hu/?route=simple_blog/article/view&simple_blog_article_id=87

Te már az vagy

Azt hiszed, mindenért tenned kell valamit, hogy elérd.
Azt hiszed, hogy akkor következik be, mikor megteszed.
Azt hiszed, csak akkor érzed, mikor már ott vagy.
De hát hiszen te mindvégig az vagy!
Az elejétől a végéig.
Csak nem arra figyelsz.
Annyira erőlködsz, hogy elérd, hogy észre sem veszed, hogy végig benned van.
Az öröm.
A beteljesülés.
Az egyesülés.
Az egység.
Az egészség.
A jóllakás.
A kielégülés.
Az uralkodás.
A szerelem.
A szabadság.
A megértés.
Az önazonosság.

A tudatosság, a meditáció nem egy gondolati, értelmi, koncentrációs tevékenység. Hanem érzés, folyamatos érzés. Érzed, érzékeled az örömöd, a jó érzés forrását, amit minduntalan érzel, mikor valami számodra kedves dolgot teszel. Ha ennek a jó érzésnek a mélyére mész magadban, akkor rájössz, hogy ez a jó érzés, öröm mindig ott van benned, akár teszel érte valamit, akár nem. Figyelj a folytonos érzékelésére és megmaradsz az örömödben. Ha megmaradsz az örömödben, megmaradsz önmagadban. És ha megtanulod mindenben észrevenni, érezni az örömödet, akkor senki és semmi nem veheti el tőled örömödet. És ha mindig örömödben maradsz, békédben maradsz, önmagadban leszel és senki nem billenthet ki önmagadból.

Öröm-kutatás, az Önvaló elérése

Főnixmadárként újjászületett...

Szeretett reggel mantrázni... Felébredt az órára és reflexből visszaaludt. Majd a csendre ébredt fel és még mindig aludni akart. Ezt többször eljátszva kezdett tudatára térni,  amikor már végig volt képes gondolni, hogy olyan jó volt test nélkül lenni. És félálomban semmi nem motiválta, hogy a testi létnek nekivágjon ma is.

Annyiszor született és halt már, mint más felkel és lefekszik egy életben. Nem élet ez a test, inkább csak szenvedés - gondolta. És akkor hirtelen - kis önbecsapással ("alszom tovább ülve") - a továbbalvás helyett hirtelen felült és ellazultan, csukott szemmel elkezdett mantrázni. Először halkabban, rekedtesen, majd egyre zengőbb hangon. Egymás után... Gayatri... Maha Mrityunjaya... Kartikeya... Hanuman... Csak a hangra figyelt, a zengésre... És mire befejezte, elmúlt a testben-létezés okozta depresszió és megjelent a fény, az energia és a cselekvésvágy.

Minden reggel meg kellett küzdenie azzal, hogy fénylény, de testbe született és fáj benne lennie minden egyes nap. Nem voltak itt sem a szárnyai, sem a több karja, sem a fegyverei, csak ez a gyenge, bosszantó, fájó, büdösödő, fáradó emberi test. Érezte, tudta, hogy ez nem ő, de a testbe-születés miatt még mindig homályos volt tudata, hogy mit keres ő itt.

A test a szenvedés forrása és színtere - megélte minden nap. Azt tapasztalta, hogy a gondolatok az energia víznyelői. Végtelen erejét szétforgácsolta a sok kis gondolat-teremtés. Az érzések pedig az erő diffúziója: látta, érezte, hogy szinte szétrobbant világteremtő ereje egy-egy impulzív érzést létrehozva.

Mikor nem vagy a testben és nem gondolsz semmire és nem érzel semmit, akkor vagy tökéletesen boldog, békés, egy és erős - írta egy fecnire az ágya mellett. Az erő maximumát éled meg. Ha ilyenkor gyújtasz meg egy gondolatot, érzést, azzal világokat teremthetsz, vagy pusztíthatsz el, azzal az eggyel. Mesélte kis cetlije.

Sok ilyen papírkát írogatott. Miért is kell leírnia... Nem is emlékezett. Csak kellett. Nem emlékezett, hogy ezek egykor széttépett könyvének lapjai... Igen, akkor, mikor vége lett mindennek, azon a sötét napon...

Az öröm végtelen forrása

Ha a szenvedésre figyelsz, szenvedést találsz.
Ha az örömre figyelsz, végül ott is szenvedést találsz.
Ha önmagadra figyelsz, az öröm végtelen forrását találod meg.
Semmilyen szenvedés nem méltó hosszantartó figyelmedre.
És semmilyen öröm nem elég nagy ahhoz, hogy ragaszkodj hozzá.
Csak önmagadban lelsz teljességre.

Farkas a tükörben

- Rosszakat álmodok. - mondta a kicsi.
- Én is. - mondta a nagy.
- Álmomban bántanak engem. - mondta a kicsi.
- Álmomban én bántok másokat. - mondta amaz.
Aztán a nagy odaállt a tükör elé és nézte magát. Próbált rokonszenves képet vágni. Mosolyogni.
És a tükörben egyszerre csak egy arcot látott. Izzott. Gyűlölet itatta át. Homloka összeráncolva.
Orrát ráncolva felhúzta. Mint egy farkas. Csak nézte őt. Hideg gyűlölet izzott a szemében.
Olyan ismerős volt. Honnan ismerheti? Merre látta? Démon lehet... Ezen morfondírozott. Régről ismeri.
Félt tőle. Mint egy rémálom. És egyszerre rájött. Ez ő volt. Mindvégig ő, maga. Saját magától félt annyi időn át.
Mert ott volt benne mindvégig saját félelme. Hogy mi lesz, ha ilyenné válik. Hogy mi lesz, ha bánt másokat.
S aztán felderengett, hogy ő, aki nézi, nem az, akit lát. Hogy benne van a másik is, aki szelíd. Aki szeret.
Ez is az is benne van. De egyik sem ő. Ő ezen a kettőn túl van. És szívét elöntötte a béke, a remény és vigasztalás.
Már nem félt a farkastól a tükörben.

Maga tapasztalatán tanul a bölcs...

Egyedül maradni. Sötétben, csendben, magányban, éhségben, kétségbeesésben. Figyelni, hogy mi ez az egész. Miért van így. Átélni, átérezni. Nem várni másra, hogy megrágja helyetted. Hogy elmagyarázza. Megérteni magadnak. Megszerezni magadnak. Kibontani magadnak. Hallgatni a sugallatra. A megérzésre. Menni előre a szellővel, a kis patakkal, a Nap sugarával. Tanulni a nincstelentől. A kivetettől. Megalázott önmagadtól. Attól a pillanattól, amit a legkevésbé szerettél volna. Ezt én sokkal többre tartom, mint nagy tanítókat vadászni magadnak és kifüggeszteni a képüket díszes helyre, hogy milyen jó már, hogy tőle is tanulhattál.