- Én is. - mondta a nagy.
- Álmomban bántanak engem. - mondta a kicsi.
- Álmomban én bántok másokat. - mondta amaz.
Aztán a nagy odaállt a tükör elé és nézte magát. Próbált rokonszenves képet vágni. Mosolyogni.
És a tükörben egyszerre csak egy arcot látott. Izzott. Gyűlölet itatta át. Homloka összeráncolva.
Orrát ráncolva felhúzta. Mint egy farkas. Csak nézte őt. Hideg gyűlölet izzott a szemében.
Olyan ismerős volt. Honnan ismerheti? Merre látta? Démon lehet... Ezen morfondírozott. Régről ismeri.
Félt tőle. Mint egy rémálom. És egyszerre rájött. Ez ő volt. Mindvégig ő, maga. Saját magától félt annyi időn át.
Mert ott volt benne mindvégig saját félelme. Hogy mi lesz, ha ilyenné válik. Hogy mi lesz, ha bánt másokat.
S aztán felderengett, hogy ő, aki nézi, nem az, akit lát. Hogy benne van a másik is, aki szelíd. Aki szeret.
Ez is az is benne van. De egyik sem ő. Ő ezen a kettőn túl van. És szívét elöntötte a béke, a remény és vigasztalás.
Már nem félt a farkastól a tükörben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.