A nyögés akkor fordul elő, ha az ászana nehéz, és/vagy fáj és e hang önkéntelenül feltör, mintegy enyhítendő a kínlódást, vagy fájdalmat. De a nyögés nem könnyít semmin, csak az egó próbálja általa ábrázolni előttünk szenvedéseit; ezt ne hagyjuk, mert egyrészt ugyanúgy levegőt vesz el az erőkifejtéstől, mint a sóhajtozás, másrészt tényleg sajnálni kezdjük magunkat és nem fogjuk bírni annyi ideig az ászanát, mint tudnánk. Harmadrészt a többi ászana-gyakorló gyakorlását is megnehezítjük, hiszen vagy az ő egójuk is bekapcsolódik és ők is ráébrednek vélt szenvedéseikre, vagy egyszerűen plusz terhet teszünk rájuk, mert figyelmüket megpróbálják az ászanára irányítani ugyan, de ez a külső járulékos inger folyamatosan megpróbálja szétszórni az egyhegyűvé válni szándékozó koncentrációt.
A lihegés akkor fordul elő többnyire, ha dinamikus ászanákat gyakorlunk (pl. Surya Namaskar - Nap-üdvözlet), ekkor a megnövekvő oxigén-igényt próbálja a gyakorló a lihegéssel csillapítani, többnyire nem hatékonyan, hiszen a szájat kinyitva több levegőt, gyorsabban próbál venni, hogy ne lépjen fel komolyabb légszomj: vagyis átvált szájlégzésre.
A szájlégzés azért nem hatékony, mert a szervezet oxigén-tartalmát hirtelen megnövelve egyúttal a széndioxid-tartalmat lecsökkenti és a lecsökkent széndioxid-tartalom következtében az érfalak, a simaizmok és a tüdő hörgőcskék összehúzódnak, görcsösekké válnak és a légszállítás térfogata lecsökken, s ilyen módon kevesebb levegőt kapunk, mint addig. Beindul a savasodás, az anaerob folyamatok, megjelenhetnek a görcsök, később az tejsavas izomláz. A szájlégzés és a lihegés önmagát gerjesztő exponenciális folyamat, figyelnünk kell rá tudatosan, hogy ne tegyük jóga közben. Helyette tudatosítanunk kell az orrlégzést, mélyíteni-lefelé irányítani a levegőt a rekeszizom felé, figyelni a mellkasra, hogy ne mozogjon légzés közben és megfigyelni a keletkező légszomj-érzést, megismerni, megszokni és megszeretni. Akár lihegünk, akár orrlégzünk, végül így is, úgy is csak a mozgás intenzitásának csökkentésével (és/vagy a hozzáedződéssel, tudatos táplálkozással, pihenéssel, stb.) tudjuk tartósan a légszomjat megszüntetni. De az eddig vezető út nem mindegy, hogy egy gyorsan savasodó-görcsösödő-, vagy egy tudatos, kontrollált, ellazult testen keresztül vezet. A tudatos orrlégzés végül pedig egyre jobb állóképességet hoz létre bennünk.
A beszélgetés és a nevetgélés ászana-gyakorlás közben ugyanúgy levegőt vesz el az erőkifejtéstől, mint a sóhajtozás. Azért vesz el erőt, mert a természetes légzés által a rekeszizomban cserélődő-tartalékolt levegőt eltávolítja és gyengévé tesz, hisz így nincs támasz a rekeszben, nincs alap az erőhöz.
Összefoglalva, ászana-gyakorlás közben maradjunk csendben, a szánk végig csukva, figyeljünk az oktatóra, figyeljünk az ászanára, figyeljünk a légzésre, hogy orron keresztül lélegezve, a levegőt nem a mellkasba, nem a bordákhoz, hanem mélyen, le a rekeszbe lélegezzünk, s azt is lassan be és még lassabban ki. Kis mennyiségű levegőt mélyre és lassan, orron át, hangtalanul lélegezve az ászana-gyakorlás közben automatikusan létrejön az ellazultság, a módosult, meditatív tudat-állapot.
Megjegyzés: A leírtak személyes tapasztalatból származnak. Tudjuk, szinte ahány jóga-tradíció, annyiféle légzést tanítanak, van aki közben hangosan uddzsájizik, van, aki légzésvisszatartást gyakorol közben, van, aki rengeteg heves légzőgyakorlatot iktat be a tudat-módosulás érdekében. Mindet kipróbáltam, mindegyiket szerettem, mindegyikben találtam jót. De a meditatív ászanázás érdekében a fent leírt mód a célravezető, ami nem mellesleg - és talán meglepő módon - még a dinamikus ászanázásnál is jobban teljesít, mint például a hangos és erős uddzsáji-légzés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.