Amikor Isten hazudik helyetted

"Ardzsuna érezte, hogy egyszerűen képtelen teljes erejéből harcolni. Csak ímmel-ámmal verte vissza Bhísma támadásait. Krisna is észrevette ezt, és aggódni kezdett. Ha Bhísmát nem állítják meg, egytől egyig mindenkit lemészárol a csatatéren. Valamiféle démoni harag szállta meg. Mennyei fegyvereket vetett be, melyek segítségével ezrével lőtte ki halálhozó nyilait. Vadul száguldottak át a csatamezőn, s válogatás nélkül mindenkit letaroltak, aki az útjukba került, egy másik részük pedig Ardzsunára záporozott. Krisna elgondolkodott. Egyértelmű volt, hogy Ardzsuna képtelen felülkerekedni Bhísma iránti szeretetén és tiszteletén. A Kuru harcos kíméletlenül támadta, Ardzsuna azonban csak gyengén védekezett, kihíva ezzel maga ellen a sorsot. Krisna belátta, neki kell tennie valamit, ha meg akarja állítani Bhísmát.
Eldobta a gyeplőt, s leugrott a szekérről. Felkapott egy közelben heverő szekérkereket, s a feje fölé emelte, mintha kedvenc fegyvere, a Szudarsana-csakra lenne. Bhísma felé rohant, mint egy elefántra támadó oroszlán. Sárga selyemruhája viharfelhőn táncoló villámként cikázott a poros levegőben. A Krisna testéből áradó ragyogás a keréknek is fényességet kölcsönzött, mely így úgy ragyogott, mint az őseredeti lótusz, amelyből Brahmá született. Sötét karja volt a lótusz szára, izzadságcseppektől csillogó gyönyörű arca pedig, ahogy feltűnt a kerék mögött, a lótusz harmatos porzószála.
E csodálatos látvány, s a lényén eluralkodó transzcendentális érzések hatására, Bhísma leeresztette fegyverét. Teste minden ízében remegett, s könnyek csorogtak a szeméből. A világok Ura megszegte ígéretét, hogy megoltalmazza szeretett barátját!
— Ó, Legfelsőbb, leborulok előtted! — kiáltotta. — Sújts le rám menten! Ha te ölsz meg, a legnagyobb szerencse lesz osztályrészem, ami csak halandónak juthat, s nevemet csodálattal emlegeti majd az utókor.
Ardzsuna megrémült. Az ő hibája volt, hogy Krisna megtagadta fogadalmát. Az Úr nem fogott fegyvert, mégis bekapcsolódott a küzdelembe. Az ostobák minden bizonnyal elítélik majd látszólagos szószegéséért, s Ardzsuna ezt nem vette volna a lelkére. Jóvá kell tennie mulasztását, azt, hogy nem adott bele mindent a Bhísma elleni harcba. Leugrott a szekérről, és Krisna után vetette magát.
Krisna, amikor Bhísma közelébe ért, dühösen rárivallt:
— Te vagy a hibás e nagy vérfürdőért! Egy bölcs miniszternek minden eszközt meg kell ragadnia, hogy féken tartsa gonosz királyát. Ha a szó nem használ, erőt kell alkalmazni! Miközben Krisna Bhísmát korholta, Ardzsuna beérte. Utána vetette magát, s a lábánál fogva megragadta. Mit sem törődve a belé-kapaszkodó Ardzsunával, Krisna tovább futott.
— Ó, Uram, te mindig igazat szólsz. Mit mondhatnék? Bizony, a végzet mindenható — válaszolta Bhísma, még mindig elmerülve a Krisna iránti csodálat és szeretet tengerében.
A Krisnába kapaszkodó Ardzsuna a földet szántotta a lábával. Krisna egyre lassabban futott, de még tíz lépést megtett Ardzsunával.
— Ó, Uram, állj meg! — kérlelte a Pándava. — Ne szegd meg az ígéreted! Fiaim és fivéreim életére esküszöm, hogy teljes erőmből folytatom a harcot. Meglásd, olyan csatát vívok, amilyet még soha!
Krisna leeresztette a kereket, de még mindig haragos pillantásokat lövellt Bhísma felé. Földre dobta rögtönzött fegyverét, s Ardzsunával együtt visszament a szekérhez. Ebben a pillanatban a nap elérte a nyugati horizontot — aznapra véget ért az öldöklés. A harcosok mindkét oldalon visszavonultak, s csodálattal gondoltak a Krisna és Bhísma között lejátszódott jelenetre. Bhísma egyfolytában Krisnára gondolt. Az a kép, ahogy dühösen rohan felé a feje fölé tartott kerékkel, örökre bevésődött a szívébe." (Mahábhárata)

Itt olvashatóan a világok Ura megszegte ígéretét, hogy megoltalmazza szeretett barátját, mert az nem adott bele mindent a harcba. Isten megtagadta fogadalmát, s hazugságba keveredett, csak hogy akit annyira szeretett, megmenekülhessen. Látta, hogy épp a Törvény-követés, a szeretet és a tisztelet az, ami a harctól visszafogja Ardzsunát, látta, hogy e pillanatban itt nem lesz alkalma elmagyarázni neki az Örök Törvényt, így egy pillanatig sem habozva önmagát adta harcba helyette.

Gyönyörű példája ez annak, ahogyan Isten szeret bennünket! Előképe annak a később történt eseménynek, ahol az ismét emberré vált Isten önmagát adja oda, már nem csak egy emberért, hanem mindenkiért, megmentve ezzel mindannyiunkat, akik nem adtunk bele mindent a harcba. Ha így szeret Isten bennünket, mi is tartozunk Neki, hogy önmagunkat adjuk oda. Nincs semmi tulajdonunk e világban, ami valójában a miénk lenne, nincs semmi, aminek megcselekvéséért a dicsőség minket illetne, mert nem mi vagyunk, aki cselekszik és nincs semmi, amire biztonsággal rámondhatnánk örök igazsággal, hogy ez én vagyok.

Éppen ezért, mert ilyen nincstelenek vagyunk és a semmivel vagyunk egyenlőek, az egyetlen, amit tehetünk, hogy ezt a vélt önmagunkat, ezt az átmenetileg ránk bízott javunkat mind odaadjuk Neki, érte. Az Istennek való odaadás minden pillanat adóssága, minden pillanat tevékenysége, amikor még testi életünkben mindent visszaadunk Neki, önként és most, s nem csak későn, a test halálakor, amikor kénytelenek vagyunk, amikor elveszik tőlünk azt, ami sosem volt a miénk. Ez az egy, amit meg kell tanulnunk Tőle, mert kevésre van szükség, valójában csak erre az egyre. Teljes odaadás.