Megérteni, vagy felismerni

"Az emberben az érzékek tárgyain elmélkedve ragaszkodás ébred azok iránt. E ragaszkodásból vágy támad, a vágy pedig dühöt szül. A dühből teljes illúzió ered, az illúzióból pedig emlékezetzavar. Ha zavart az emlékezet, elvész az értelem, s az értelem elvesztésével az ember ismét visszasüllyed az anyagi lét mocsarába." -  írja a Bhagavad Gítá a 2.62-63. részben.

Így keletkezik az emberben a tudatlanság, mely befedi a tudást. A tudatlanság az emberben azonban nem egységesen takarja a tudást, hanem foltokban. Épp ezért van, hogy egyszer olyan normális egy ember, máskor pedig elviselhetetlen. Az éppen tudás alapján cselekvő emberrel egy nyelvet beszélsz, az éppen tudatlanság alapján cselekvő ember pedig érthetetlen.

Bár jó dolog megérteni a világot, mégsem a megértésre való eljutás kell, hogy vezesse értelmünket, hanem a figyelem, a felismerésre törekvés. Az emlékek alapján, tudatlanságból cselekvő ember tetteire nem reagálnunk kell, hanem szeretettel elfogadni. Amíg igazságérzetünk alapján azt akarjuk, hogy igazunk legyen és így reagálunk a történésekre, szenvedni fogunk. Amint lemondunk az igazságvágyunkról, a megérteni akarásunkról és hogy mindenre azonnal, a legjobban reagálni akarunk, a szenvedés megszűnik.

A Miatyánk néven közismert imát ha lefordítjuk mai nyelvre, s elhagyjuk a "bibliai szakzsargont", akkor így hangzik:

Szívbeli Atyánk!
Neved igazság.
Országod itt van.
Akaratod a miénk.
Napi szükségünket töltsd be ma!
Engedd el emlékeinket,
Mi is elengedjük őket.
Ne engedj emlékezni,
Tisztíts meg az emléktől!
Tiéd a szív, a tett, a fény!
Így van.

Az emlék az, amely lepelként, tudatlanságot eredményezve borul tudatunk egyes részeire. Ha vállaljuk a felelősséget tetteinkért és kérjük Istent, hogy tisztítsa ki emlékeinket, ő megteszi.

Az Írások azt mondják, hogy semmi felől ne aggódjunk, de szüntelenül adjunk hálát mindig mindenért. Vagyis ismételjük magunkban: "köszönöm". A másik pedig, hogy szeressük Istent teljes szívünkkel, teljes elménkkel, teljes lelkünkkel, minden erőnkkel és hogy szeressük egymást és magunkat. Vagyis ismételjük magunkban: "szeretlek". Így az az ima, amit szüntelenül ismételjünk szívünkben, így hangzik: "Köszönöm! Szeretlek!". Ezzel vállaljuk a felelősséget tetteinkért és kérjük Istent, hogy tisztítsa ki emlékeinket, s ő megteszi.

Ha eltűnik az emlék, eloszlik a nemtudás és felragyog a tudás. Ekkor megszűnik a szenvedés és előbukkan a boldogság, ami mindvégig ott volt. Az értelem visszanyerésével az ember felemelkedik a lelki lét magasságába.