Egymaga

Fenyeget, fenyeget, megbánt
Elégedetlen, szemrehány, okol
Hozzászoksz, fogy már a kezdeti meleg
Megtanulod: sosem vagy elég
Boldoggá nem teheted léteddel
Megtanulod: húzd meg magad
Mindent úgy tenni, így békén lenni
Hol van már a mosoly? Hol már a kedvesség?
Hol az összebújás? Hol a meghittség?
Minden nap arcul vág szavakkal
Néha gyomorba is
S van, hogy letaglóz, mint lovat
Megtanulsz kicsivé lenni
Istenhez fohászkodni
Remélni
Minta családnak látszani
Mindent feláldozni
A hajdani szerelemért
S mikor már te magad is elhiszed
Hogy ez így rendben
Valami benned fellázad ott benn
Nem hiszi, hogy ez helyed
Ez szerelmed
Ez Istened
Kihúzza magát, alakja megnő
Erős lesz, hatalmas
Embernél nagyobb
És kimondja: ELÉG
Nem uralsz engem
És szembenéz villogó szemmel
Félelem-üres szívvel
Kőoszlop lábbal
Roppant acél mellel
VÉGE
S ki eddig szóval minden nap csapott
Nem értve e napot
Nem érti miért nem szólt e kicsi
Óriássá lett nini
Magára húzott mentség:
Nem szóltál
Hogy fáj
Hogy naponta arcodon talpam
Miért csak most beszélsz
S tűrtél némán, szeretve
Hittel, hogy minden szép lesz, s kedves
Miért nem szóltál, hogy fáj szavam
Mivel átdöföm májadat
Át szívedet
Ó hát gonoszság ez, hogy ily hirtelen
Rázod le jármod
Mi lesz velem?
Ha eztán erőm nem vezethetem
Szavam acél kopjájával
Át homlokodon?
Nem szolgálsz többé látszatot?
Nem kényelmet? Nem gazdagságot?
ERIGGY
Te hűtlen hazug csaló
S az óriás elindult felszegett fejjel
Könnyű szívvel
Döngő lépttel
Sebei könnyezték vörösen
A hitet, a múltat, a szelídet
De:
Szabad!
Vándor...
Legény.
Szegény...
Gazdag!
Önmaga