Én mindig itt vagyok

A múlt viharos árnya elcsitult,
a jövő hajnala még nem hasadt,
csak a jelen mécsese pislákol itt.
Elszálltak már tőlem a múlt árnyai,
nem vágtattak még hozzám a jövő lényei,
csak én ülök itt, most.
Nem kellek már a voltaknak,
holtaknak,
nem kellek még a leszeknek,
csecsemőknek,
csak a jelen-levőnek.
Elengedem a múlt csontos, biztos kezét,
nem siettetem a jövő pillangó ígéretét,
kitöltöm a jelent - én-magammal.
Valakinek már nem kívánatos,
valakinek még túl kockázatos
jelen-létem.
Így maradtam múlt vésett emléke nélkül,
így nézem a jövő ígért reménye nélkül
a jelent, levőt,
egyes-egyedül, ön-magam,
nem magányosan,
csak egy-magam,
én,
itt,
most.
Nem vagyok
sem vándor,
sem remete,
nem keresek,
nem bujkálok,
semerre,
csak jelen vagyok,
létezem,
nyilván-való vagyok,
s figyelek, figyelem,
hogy suhan el mellettem
a múlt sötétje,
hogy válik árnyékommá
a jövő fénye,
hogy tűnik el mindenki,
s maradok itt
egyedül,
én, egy-magam,
s bennem
minden
és mindenki
él.