Te milyen vagy?

A privát szférát te tiszteled-e? Teheti-e azt a másik, amit akar? Hagyod-e, hogy nélküled éljen? Észreveszed ha mindig csak te közeledsz hozzá, de ő sosem keres téged? Ha te adsz neki, akkor vehetsz is tőle figyelmet, szeretetet, energiát? Kérte-e ő, hogy adj neki? És milyen neki, ha ráakaszkodsz? Észreveszed, ha pióca vagy? És ha megmondóember?

Facebook-világban emberek mutatnak arcképet más embereknek, egész könyvre való van. Sok szép és jó arc, csúnya nincs egy sem. Barátok. Aki gyakran oszt, talán még jobban a barátod. Azt hiszed, ha lájkolod, kommenteled, vagy megosztod, hogy bariban vagytok. Hogy azt írhatsz a posztjai alá, amit akarsz. Pedig vendégségben vagy. Hogy rátörhetsz szabad idejében és feltarthatod. Pedig nem is ismered. Szoktál keresni embereket a gondjaiddal? S ők szoktak viszont keresni téged az övékkel? Figyelsz-e másra? Vagy szelíden erőszakos vagy?

Sokat figyeltem az erőszakos embereket.  Sosem a durva, neveletlen, vagy egyszerű ember volt az igazán erőszakos. A vallásos emberek az igazán erőszakosak. A nem vallásosak lehetnek erőszakmentesek. A vallásos a "nem teheted meg, amit akarsz" világában él és ezt másra is ráerőlteti. A nem vallásos a "tedd azt, amit akarsz" világában él és ezt másra nem erőlteti (hisz a másik is azt teheti, amit ő akar).

Aki vallásos, az nem teheti azt, amit akar. Egy Isten nevű alakra ken mindent, hogy az ő akaratát kéne teljesíteni. Viselkedésminta sablont tart a zsebében, amiről másolatot készít saját személyében. Ez mindig szent írás, amit nem szabad senkinek megkérdőjelezni.

A vallásos ember nem tiszteletre méltó azért, mert lemond saját akaratáról. Ezért inkább bolondnak tekinthető. Aki azt teszi, amit akar, az méltó a tiszteletre, mert önmagát éli meg és nem egy másolattá alacsonyodik.

Aki másnak dirigál, hogy mit kellene annak tennie, az belül valahol mind vallásos. Senki más emberfia nem veszi ugyanis azt a pimasz bátorságot, hogy kimondja, ő jobban tudja, mit kéne a másiknak tennie.

S ugyanígy, aki megszokta, hogy mások oldják meg a dolgait, az is mind vallásos. Mert egyetlen szent szöveg se hagyja, hogy magad állj a probléma elé és megoldd, te magad. Helyette tégy úgy, ahogy meg van írva. De a felelős mindig te maradsz...

Nőj fel, ha nem akarsz mindig másolat, vagy gyerek maradni. Nézz szembe a gonddal egymagad és tedd azt, amit akarsz - ha erőszakmentességet szeretnél. S ha a célod spiritualitás, vagy egyszerűen érzékenyebb lettél, gyakorolhatod azzal, hogy beleképzeled magad a másik helyébe. Amit te nem szeretnél, vele se tedd. Vagy tedd, de tudd, hogy mi vagy. Tedd azt, amit akarsz.

Én igazából...

Én igazából...

Nem vagyok boldog,
se bánatos,
nincs fájdalmam,
se örömöm,
nincs erényem,
se vétkem,
nem teszek jót
és rosszat sem.

Nincs bennem gyűlölet,
se vonzódás,
se ellenszenv,
se kedvelés,
se kapzsiság,
se nagylelkűség,
se gőg,
se alázat.

Nincs kötelességem,
se jogom,
se pénzem,
se adósságom,
se vágyam,
se megelégedésem,
nem vagyok hálátlan,
s nem adok hálát sem.

Nem mantrázom,
s nem imádkozom,
szent helyekre nem járok,
szentírást nem olvasok,
nem félek a haláltól,
se pedig az élettől,
nincsen halálom,
s nem volt születésem sem.

Nem vagyok se szülő,
se gyerek,
se társ,
se szerelmes,
se rokon, hozzátartozó,
se barát, bizalmas,
se főnök, mester,
se beosztott, tanítvány.

Nem vagyok e test,
sem ez elme,
sem a gondolat,
sem az érzés,
sem a beszéd,
sem a tett,
sem a név,
sem a sors.

Én igazából...

Ki vagyok én?
Ki vagyok én?
Ki vagyok én?
Ki vagyok én?
Ki vagyok én?
Ki vagyok én?
Ki vagyok én?
Ki vagyok én?

(Adi Shankara: Atma shatkam nyomán - Imolai Gábor)

Az Én éneke

Dalol a csend

Nincs oly szó, mi leírhatná
az érzést, mikor a szó elhagyná
szádat, de félúton elhal,
mert nincs amott fül, mely meghall.
Mikor szádon mosoly húzódna szét,
de felénél remegve célt vét,
mert nincs amott szem, mely meglát.
Mikor szíved tágra nyílna olykor,
mint friss rózsabimbó kikeletkor,
s befogadna mindent,
megmutatna mi bent
rejtezik,
de a kelő Nap elveszik,
mert nincs amott szív, mely befogad, szeret.
S a rózsabimbó csak vár, majd halkan bezárul,
fejét lassan lehajtva többé már nem kitárul.
Dalol a csend, mert nincs itt szó,
mi leírhatná, nem, nincs jó.

Ne szaladgálj

Nincs bölcsesség, nincs szép gondolat,
nincs áhítatos magaslat, magasztos szépség,
bármiféle öröm, melyet meg kellene fontolni, át kellene élni,
hogy a lelket kiragadd abból, amiben épp van.
Nem kell keresni idézetet, viccet, aha-élményt, bölcs tanítót, csodás mantrát, szép zenét, hogy felvidítson, elvigyen onnan, ahol épp vagy.
Meditálni, légzést figyelni, gondolatokat kergetni, -szabályozni is felesleges.
Csak épp ülj le és légy jelen, figyelj, éld át ami van, ami vagy, épp úgy, ahogy most vagy és fogadd el.
Nincs benned negatív, "rossz", amitől menekülnöd kellene, ha menekülsz előle, belőle, előle, épp azzal teszed azzá.
Csak ülj le és figyelj, ne használj mesterkélt testtartást, kéztartást, légzést, mantrát, imát, szót, hangot. Épp ez az, ami kell neked, ahogy, ami éppen vagy.
Itt vagyok, mindig itt voltam és itt is leszek. Hová is mennék máshova? Maradj itt és ne szaladgálj. Én vagyok. Itt vagyok. Ez vagyok.

A függőség természete

Az alkoloholista függő? A drogos függő? A dohányos? A szerencsejátékos? A szexmániás? A zugevő? Ki a függő és ki nem? Aki nem tud káros szenvedélyétől szabadulni? Mit hívunk károsnak? És mit szenvedélynek? Megannyi sztereotípia, előítélet...

A függő az, aki nem azt teszi bármely pillanatban, amit kell, vagy akar, hanem azt, ami kedvét szolgálja, vagy amit nem akar. A függőnek van valamije, vagy valakije, amivel, vagy akivel több időt tölt, mint amennyi a dolgai, kötelessége mellett szabadon marad.

Függőség lehet az alkohol, a kábítószer, a cigaretta, a szerencsejáték, a szex, az étel. De az lehet a shoppingolás, a hatalom, a szerelem, a pénzszerzés, a munka, a számítógépes játék, a közösségi hálózatok, a tévé, a hobbi, az olvasás, a művészetek, az edzés, a jóga, a vallás és Isten is. Szinte mindentől képes az ember függő lenni. Amint nem tudod határok közt csinálni és bármikor dolgod, kötelességed után látni, függő vagy.

A függőség mindig szokássá válik. Program, amit újra és újra lefuttatsz, mikor ismét megteszed és ezáltal megerősíted, magadat pedig szolgájává teszed egyre inkább. Az ember függőnek született. Minden ember függő. Csak a függőségek "káros", elítélt volta és a függőséggel eltöltött idő változik személyenként. Ez így van minden egyes emberrel, amíg nem szabadul. Éppen ezért senki sem méltó arra, hogy elítélje a másik embert. Nincs jobb és rosszabb ember. Csak függő ember van. És az a néhány kivétel, megszabadult.

Azt teszed, amit szoktál? Függő vagy. Szokásaid rabja. Azt teszed, amihez kedved van? Függő vagy. Érzéseid rabja, a "kedv" szolgája. Azt teszed, ami eszedbe jut? Függő vagy. A gondolataid, a gondolkozás csatlósa. Azt teszed, amivel azonoulni tudsz? Függő vagy. Az "én" láncravetettje.

Azt hiszed, megszabadulhatsz függőségedtől, úgy, hogy befejezed, lemondasz róla, abbahagyod? Egy ideig békén hagy, igen. Míg ki nem tisztul fejed és azt nem érzed, szabad vagy. És mikor ide eljutsz, beindul a program, amit te magad írtál és úgy érzed, most már megteheted, mert bebizonyítottad, hogy szabad vagy tőle. És az előzőnél még mélyebb verembe esel, mert függőséged (a "süti") még édesebb, mint valaha. Sohasem szabadulsz meg tőle így.

A függőségtől úgy szabadulhatsz meg, ha eggyel nagyobbra cseréled. A stop, törlés nem működik, csak a csere egyedül. Mert függőnek születtél. A sütizést edzésre cserélheted. A tévét olvasásra. A számítógépet természetjárásra. A hatalmat jótékonykodásra. Az önzést szerelemre. Az edzést jógára. Az alkoholt, drogot vallásra. A materializmust spiritualizmusra. Isten az utolsó előtti függőség. A legjobb "anyag", mert nem látható, "nem káros", "helyrejössz", "felépülsz", mindenki fel fog rád nézni ("megtalálta Istent", "megtért", "mint akit kicseréltek"). De káros. Az egész személyiséged elveszted tőle. Lassan, de biztosan átalakulsz. Lecseréled önmagad egy mintára. Aki nem ember. Aki nem te vagy. Parancsolatok, szabályok rabja leszel. A legnagyobb függő.

Az utolsó függőség csak az, amitől valóban megszabadulsz. Nincs sehol leírva, nincs hozzá szentkönyv, vallás, módszertan, út, mantra. Nem találod sehol sem. Amíg kívül keresed. "Belül" keresd. Te magad vagy. Nem akinek gondolod magad. Nem akinek érzed magad. Nem a neved, nem a sorsod, nem a családod, nem a hivatásod, nem a szerepeid egyike.

A jógában úgy nevezik: Önvaló, valódi Én. Van is a megtalálásához egy nagyon eredeti módszer (nem ez az egyetlen), az, hogy sorban leveted magadról szerepeidet (ez sem én vagyok, az sem én vagyok) és miután a végére jutottál e vetkőzésnek, elkezdesz keresni: "ki vagyok én?". Honnan jön az én-tudatom, hol van bennem az "én", ez az újabb gondolat, érzés honnan jött bennem? Ha kitartasz a keresésben, mintha azt ismételgetnéd, hogy "én", "én", "én", ..., a gondolataid, érzéseid elcsitulnak és megtalálod valódi önmagad.

Ez az utolsó függőség. De miért megszabadulás mégis? Mert a gondolatok, érzések, gondolkodás, emlékek, a gondolkodó ember elmúlik benned és innentől azt és akkor teszel, amit és amikor akarsz. S miért függőség mégis? Mert soha nem akarod tartósan máson pihentetni figyelmedet. Önző, egoista emberré válnál ettől? Dehogy, az a gondolatok és érzések terméke. Figyelmed Önmagadon pihen, mégis mindenkire figyelsz. Ezért az utolsó függőség, mert Önmagad rabja vagy, aki mindenre szabad. Ide igyekszünk mindannyian.

A hála virága

Nem vagy hálás érte, míg nem tudod az értékét.
Nem tudod az értékét, míg meg nem fizetted.
Nem fizetheted meg, míg meg nem dolgoztál érte.
Nem dolgozhatsz meg érte, míg kész nem leszel rá.
Nem lehetsz kész rá, míg hiányában nem leszel.
Nem lehetsz hiányában, míg el nem veszíted.
Nem veszítheted el, csak ha megvan neked.
S az út, amit bejársz:
kezdetben mindened megvan,
de hálás értük csak végül leszel.

Sarvam khalvidam Brahma - ez itt mind Isten

Minden, amit látsz, történik Veled, tapasztalsz, érzel, beleértve magadat is, mind Isten. Az Upanisadok utolsó nagy mondata (maha vakya) összefoglalja a Védák, a tudások tudását.

1. Isten a valóság, a világ nem az.
2. Isten folyamatos egy, egész.
3. Isten a legfelső tudás.
4. Te AZ vagy.
5. Isten "bent" és "kint" ugyanaz.
6. Isten és én egy vagyunk.
7. (Ez itt) mind Isten.

https://youtu.be/MC5Pr3UE9oU

"Négy nemes ..."

1. A világban van szenvedés. Kilégzés.
    De van boldogság is. Belégzés.
2. A szenvedés oka a vágy. Kilégzés.
    A boldogság oka a beteljesülés. Belégzés.
3. A szenvedésnek van vége. Kilégzés.
    A boldogságnak is. Belégzés.
4. A szenvedés megszüntetésére van mód. Kilégzés.
    A boldogságéra is. Belégzés.
    Ez a tudatosság: a cselekedetekben, a beszédben, a gondolatokban, a testben, a légzésben, az érzékekben, a figyelemben, az elmében. Légzésfigyelés.
    Nem terem magától, gyakorlással fejlődik ki. Levegőt benn tart.
    A rendíthetetlen elméjű bölcs látja a szenvedés és boldogság váltakozó természetét és megtanulja eltűrni, átélni azokat. Levegőt kinn tart.

A szenvedés, boldogság úgy követi egymást, mint a belégzés, kilégzés. A szenvedés elengedhető, mint a kilégzés, a boldogság átélhető, mint a belégzés. A múlt elengedhető, mint a kilégzés, a jövő befogadható, mint a belégzés. Hiába tartja bent, vagy kint az ember a levegőt, a boldogság, s a szenvedés nem tartható egy bizonyos időn túl. Mindkettő elmúlik. A múlt elmúlt, s a jövő már múlóban van. Aki be- és kilélegzik, az tudatára ébred, hogy nincs sem be-, sem kilégzés, csak lélegző van; nincs sem boldogság, sem szenvedés, csak tapasztaló van; nincs sem jövő, sem múlt, csak most van; nincs változás, csak változatlan van. Az Anatta az Atman, a szamszára a nirvána.

Gyakorlás, edzés

A gépek, a szoftverek, a barátok, a szerelem, a szülő, a gyerek, a tanulás, tudás, mind magában rejti a csalódás kockázatát. Egyvalamiben nem fogsz csalódni, az az edzés, a gyakorlás. Az mindig visszaadja azt, amit belefektettél, kamatostul.

Adj bármit, de egy valamit sose adj: ne várj. Ne várj sose másra, míg elhatározza magát. Kezdj neki a dolgodnak idejében és majd a másik is döntésre jut a maga idejében. Te csak tedd a dolgodat és sose várj másra.

A fiú, akinek felhő volt a szívében

A fiú, akinek felhő volt a szívében, egy nagyvárosban élt. Fiatal volt, bár több ezer éve élt az emberekkel. Tette a dolgát, kedves, segítőkész volt mindenkihez. Apró mosolyféle bujkált szeme és szája szögletében és bölcsen válaszolt, mikor kérdezték. Segített, ha kellett. Semmi különös. Rejtegette azt, ami ő maga volt. Volt valami könnyű és ugyanakkor nehéz a megjelenésében.

Nem látták, hogy a szívében egy mélységesen sötét felhőt hordoz és minden nap azzal kezdi a reggelt, hogy odabent felkeltse a Napot. Legutolsó jövetele is ilyen volt, kétségesnek látszott, képes-e ez árnyvilágra megérkezni egyáltalán: nem látta senki, milyen nehéz döntés volt ez. Burokban született – mondták, pedig ez egyáltalán nem a szerencse jele. Megint megtenni - immár ki tudja hány ezredszer. Kisgyerekként megint kétségei voltak, biztos, hogy ide kellett-e jönnie, biztos, hogy el kellett-e jönnie. Tüdőgyulladás, kórház, majdnem belehalt. Aztán kezdett hozzászokni és már nem akart ennyire elmenni. Ahogy cseperedett, megismerte, hogy az emberek különbséget tesznek egymáshoz való szeretetükben, nem egyformán szeretik egymást. Látta, hogy kisgyerekkorban milyen kegyetlenek és kirekesztik egymást, azt, aki másképp él, gondolkodik, érez, mint ők. Nehezen fogadta el a külvilág erőszakos betörni akarását belső érző, csendes életébe. Meg akarták szerezni: hol érzéseit, hol gondolatait, hol erejét, hol őt magát. Ez a világ ilyen – szűrte le – nincs saját erejük, értékük és a másikét akarják erővel elvenni. Nem látják, hogy bennük magukban ugyanaz megvan. Megtanulta hát a rejtőzés megannyi formáját, a pajzsok, álarcok végtelen kombinációjának használatát, éles eszének bonyolult hurkai mögé rejteni virágzó, illatos szívének virágát. Végül elszakadt többször és többféleképp minden régitől és elkezdett egy üstököshöz hasonló életet élni, melyben egy esztendő alatt megélt tízet, százat. Ami másnak pár éve volt csak, számára emberöltőkkel ezelőttinek tűnt. Végül öntudatra ébredt.

Meglátta szíve virágzó kertje fölött a sűrű, sötét, gomoly felleget, amely minden reggel eltakarja a Napot előle. A felhő nehéz volt és meglepően vaskos, átjárhatatlan. Korokat és életeket talált benne. Milliónyi nehéz érzést. Gombócot a torokban. Követ a szíven. El nem mondott vallomásokat. Ki nem mondott érzéseket. Fel nem szállt imákat. Meg nem tett dolgokat. El nem sírt bánatokat. Tele volt vérrel és könnyel. Eszébe jutottak az üldöztetések, mikor segített, de szörnyű kinézete miatt elüldözték és a vadonban élt, mint egy majom. Üvölteni akart magánya fájdalmában és nem tette meg, vagy nem eléggé. Aztán mikor a nagy háborúban harcolt a Nagy seregében a Gonosz ellen és látta a ma már elképzelhetetlen kegyetlenséget, kínzást, vért. Üvöltött és sírt, de nem eléggé. Látta, mikor tanító lett és tudását mindenki meg akarta szerezni. Magányosan, üldöztetve halt meg és megesküdött, soha többé nem használja tudását. Utazott a fiú a nehéz, hideg, nyomasztó felhőben. Látta, hogy eztán egyszerű életet élt, a szerelemért. Látta, mikor elvették szerelmét és eszét vette a fájdalommal teli őrület. Volt megmentő, félisten, harcos, mágus, pap, uraság, szolga, remete, szerető és mindegyikben látta a fájdalmat, a szenvedést. Amit érzett és nem sírt ki. Azt hitte, hogy el kell nyomni. Bennmaradt. Felhő lett belőle.

Aznap a fiú, akinek felhő volt a szívében, elment, ki az emberek közül. Talált a felhőn egy csapot, jó rozsdásat. Kinyitotta, de most nem csak kicsit, mint régen. Sírt a fiú, üvöltött és kiabált. Rázkódott a felhő és hatalmas villámokat szórt. És sírt és sírt. A korokat, a szerelmeket, a kegyetlenséget, kisírta mind a szívéből a múltat, a sötétet, a vért, a könnyeket. S bár úgy tűnt, sohase ér véget, lassan csendesedni kezdett és a felhő fehér bárányfelhővé változott, a Nap pedig kisütött. A fiú visszament az emberek közé. Tette a dolgát, kedves, segítőkész volt mindenkihez. Apró mosolyféle bujkált szeme és szája szögletében és bölcsen válaszolt, mikor kérdezték. Segített, ha kellett. Semmi különös.

Hogy lesz a jövő?

A jövőre vonatkozó számítgatás, az extrapoláció, az elme egy olyan tevékenysége, amikor az ismert adatok alapján megpróbálja kiszámítani az ismeretlent. Mivel az ismeretlen előre nem ismert viselkedéssel rendelkezik, ezért ez a tevékenység csak arra jó, hogy az elme elengedje az ismeretlennel szemben érzett félelmet és úgy vágjon neki a jövő felfedezésének, mint aki ismert tajon jár. Út közben aztán megtapasztalja, hogy sem erre, sem arra nem gondolt induláskor, de a felfedezés folyamatának izgalma, cselekvése miatt már - pillanatokra - megszűnik létezni és ekkor a lélek eljut a "vagyok" állapotba. Ekkor már nem számít sem a múlt, sem a jövő, csak a "most" és az "itt".

Én, most, itt, vagyok: a nyugalom mantrái.

Mit tehettem volna másként

Nem szoktam a múlton merengeni.
A "volna" csak kínomra szolgál.
Ha okulásunkra visszatekintek,
ím azt látom, jó volt így.
Így kellett lennie.
Sárba léptünk lábunkkal,
hogy megismerjük hintónk puha suhanását.
Elválasztódtunk,
hogy meglássuk, nem választhatnak el.
A hála a szívben úgy terem,
hogy elveszted kicsit - azt, amid van.
Majd visszakapod.
Ha még mindig nem tiéd,
azt vetíti eléd:
nem értékeled még.
Elengeded, érte ajkadon hála rezdül:
és újra megtalál.

Te vagy önmagad lámpása

Kényelmes dolog egy vezetőre, egy terapeutára, egy orvosra, egy mesterre, egy angyalra, Istenre várni.
Ész és szív nélkül követni az utasítást, járni kezelésre, követni a tradíciót, szentírást.
Mikor vállalod a felelősséget az életedért, tetteidért, szavaidért, érzéseidért, gondolataidért?
Mikor hiszed el végre, hogy ha elrontottad, helyre is tudod hozni, ha megbetegítetted magad, meg is tudsz gyógyulni?
Nem a tanító a lényeg, hanem a tanítás, ami visszaadja önmagadba vetett hitedet, mert te vagy önmagad lámpása!
A felelősség a tiéd, s vele a megoldás, gyógyulás is.
Ébredj fel és kezdj el hinni magadban!

A bambusz-akrobata páros

"Volt egyszer régen egy utcai mutatványos páros, egy özvegyember, meg a lánya. Minden nap dolgozniuk kellett  a piactéren a betevő falatért.

Az volt a produkciójuk, hogy az ember egy hosszú bambuszrudat állított fel, egyensúlyozott szép lassan felmászott a rúdra, óvatosan felállt a tetejére utána a kislány is felmászott a rúdra, majd az ő vállán megállt.

A páros mindkét tagjától ez a mutatvány nagy erőt, koncentrációt, figyelmet kívánt meg, hogy elkerülhessék a sérüléseket.

Egyszer, egy kemény nap után az ember így szólt: nézd lányom, az a lényeg, hogy egymásra figyeljünk a legjobban, mert csak akkor lesz jó a mutatvány, és akkor kapunk annyit, amennyiből enni tudunk.

A kislány bölcs volt és így szólt: Szerintem jobb az, ha mindegyikünk teljes szívvel csak magára figyel, mert ha magadra figyelsz, akkor mindkettőnkre figyelsz. Ez az igazi egyensúly. ezzel keresünk annyit, hogy mind a ketten eleget ehessünk."

"Egyesek úgy tartják, hogy Buddha maga is elmondta ezt a példát. A történet arra szolgál, hogy illusztrálja, hogy a legfontosabb dolog, amit megtehetsz, hogy vigyázz másokra.

De azáltal, hogy megtanulod, hogyan tápláld az elmédet és a testedet, egy idő után természetesen elkezdesz törődni a körülötted lévőkkel, és pozitívabb hatással leszel a környezetedre. Nincs szétválasztás, tudatosan gondoskodni magadról (szellemi értelemben, nem anyagi "vásárolni magamnak" típusú értelemben), egyenlő azzal, hogy gondoskodsz másokról."

https://karmaguru.hu/bambuszakrobata

Másokra nem tudsz hatással lenni. Magadat tudod megváltoztatni. Amíg azt gondolod, másokat kell megváltoztatnod, addig erőszaktevő vagy, még a legjobb szándékkal is. Mert ezzel azt mondod, benned így minden jó, változzon mindenki más. Te az áldozat, ők meg a hibások.

Amint lemondasz az áldozat-szerepről, teremtő/cselekvő szerepbe lépsz át. Nem megtörténnek veled a dolgok, hanem te formálod a sorsodat. Felelősséget vállalsz a tetteidért és hajlandó leszel áldozatot vállalni az újabbakért.

"Legyetek önmagatok fénye, a menedéket leljétek fel önmagatokban, idegen menedék nélkül." - mondta Buddha, vagyis, ahogy a kislány mondta, figyelj oda magadra és akkor mindenki másra is figyelni fogsz és megtalálod az egyensúlyt.

Figyelj magadra!