A fiú, akinek felhő volt a szívében

A fiú, akinek felhő volt a szívében, egy nagyvárosban élt. Fiatal volt, bár több ezer éve élt az emberekkel. Tette a dolgát, kedves, segítőkész volt mindenkihez. Apró mosolyféle bujkált szeme és szája szögletében és bölcsen válaszolt, mikor kérdezték. Segített, ha kellett. Semmi különös. Rejtegette azt, ami ő maga volt. Volt valami könnyű és ugyanakkor nehéz a megjelenésében.

Nem látták, hogy a szívében egy mélységesen sötét felhőt hordoz és minden nap azzal kezdi a reggelt, hogy odabent felkeltse a Napot. Legutolsó jövetele is ilyen volt, kétségesnek látszott, képes-e ez árnyvilágra megérkezni egyáltalán: nem látta senki, milyen nehéz döntés volt ez. Burokban született – mondták, pedig ez egyáltalán nem a szerencse jele. Megint megtenni - immár ki tudja hány ezredszer. Kisgyerekként megint kétségei voltak, biztos, hogy ide kellett-e jönnie, biztos, hogy el kellett-e jönnie. Tüdőgyulladás, kórház, majdnem belehalt. Aztán kezdett hozzászokni és már nem akart ennyire elmenni. Ahogy cseperedett, megismerte, hogy az emberek különbséget tesznek egymáshoz való szeretetükben, nem egyformán szeretik egymást. Látta, hogy kisgyerekkorban milyen kegyetlenek és kirekesztik egymást, azt, aki másképp él, gondolkodik, érez, mint ők. Nehezen fogadta el a külvilág erőszakos betörni akarását belső érző, csendes életébe. Meg akarták szerezni: hol érzéseit, hol gondolatait, hol erejét, hol őt magát. Ez a világ ilyen – szűrte le – nincs saját erejük, értékük és a másikét akarják erővel elvenni. Nem látják, hogy bennük magukban ugyanaz megvan. Megtanulta hát a rejtőzés megannyi formáját, a pajzsok, álarcok végtelen kombinációjának használatát, éles eszének bonyolult hurkai mögé rejteni virágzó, illatos szívének virágát. Végül elszakadt többször és többféleképp minden régitől és elkezdett egy üstököshöz hasonló életet élni, melyben egy esztendő alatt megélt tízet, százat. Ami másnak pár éve volt csak, számára emberöltőkkel ezelőttinek tűnt. Végül öntudatra ébredt.

Meglátta szíve virágzó kertje fölött a sűrű, sötét, gomoly felleget, amely minden reggel eltakarja a Napot előle. A felhő nehéz volt és meglepően vaskos, átjárhatatlan. Korokat és életeket talált benne. Milliónyi nehéz érzést. Gombócot a torokban. Követ a szíven. El nem mondott vallomásokat. Ki nem mondott érzéseket. Fel nem szállt imákat. Meg nem tett dolgokat. El nem sírt bánatokat. Tele volt vérrel és könnyel. Eszébe jutottak az üldöztetések, mikor segített, de szörnyű kinézete miatt elüldözték és a vadonban élt, mint egy majom. Üvölteni akart magánya fájdalmában és nem tette meg, vagy nem eléggé. Aztán mikor a nagy háborúban harcolt a Nagy seregében a Gonosz ellen és látta a ma már elképzelhetetlen kegyetlenséget, kínzást, vért. Üvöltött és sírt, de nem eléggé. Látta, mikor tanító lett és tudását mindenki meg akarta szerezni. Magányosan, üldöztetve halt meg és megesküdött, soha többé nem használja tudását. Utazott a fiú a nehéz, hideg, nyomasztó felhőben. Látta, hogy eztán egyszerű életet élt, a szerelemért. Látta, mikor elvették szerelmét és eszét vette a fájdalommal teli őrület. Volt megmentő, félisten, harcos, mágus, pap, uraság, szolga, remete, szerető és mindegyikben látta a fájdalmat, a szenvedést. Amit érzett és nem sírt ki. Azt hitte, hogy el kell nyomni. Bennmaradt. Felhő lett belőle.

Aznap a fiú, akinek felhő volt a szívében, elment, ki az emberek közül. Talált a felhőn egy csapot, jó rozsdásat. Kinyitotta, de most nem csak kicsit, mint régen. Sírt a fiú, üvöltött és kiabált. Rázkódott a felhő és hatalmas villámokat szórt. És sírt és sírt. A korokat, a szerelmeket, a kegyetlenséget, kisírta mind a szívéből a múltat, a sötétet, a vért, a könnyeket. S bár úgy tűnt, sohase ér véget, lassan csendesedni kezdett és a felhő fehér bárányfelhővé változott, a Nap pedig kisütött. A fiú visszament az emberek közé. Tette a dolgát, kedves, segítőkész volt mindenkihez. Apró mosolyféle bujkált szeme és szája szögletében és bölcsen válaszolt, mikor kérdezték. Segített, ha kellett. Semmi különös.