Tudatosság 2.

"A megtestesült lélek elállhat az érzéki örömöktől, ám az érzékek tárgyai utáni vágy megmarad. 
Ha azonban egy felsőbbrendű ízt tapasztalva hagy fel az érzéki élvezettel, tudata rendíthetetlenné
válik. 
Óh, Ardzsuna, az érzékek olyan erősek és fékezhetetlenek, hogy még a rajtuk uralkodni próbáló, józan ítélőképességű ember elméjét is erőnek erejével elragadják. 
Aki az érzékeit megzabolázva, azokat teljesen irányítása alatt tartva tudatát Rám szögezi, azt rendíthetetlen értelműnek ismerik. 
Az emberben az érzékek tárgyain elmélkedve ragaszkodás ébred azok iránt. E ragaszkodásból kéj támad, a kéj pedig dühöt szül. 
A dühből teljes illúzió ered, az illúzióból pedig emlékezetzavar. Ha zavart az emlékezet, elvész az értelem, s az értelem elvesztésével az ember ismét visszasüllyed az anyagi lét mocsarába. 
De aki mentes minden
ragaszkodástól és ellenszenvtől, és képes a szabadság szabályozó elveinek gyakorlása révén uralkodni az érzékein, az elnyerheti az Úr teljes kegyét. 
Aki ily módon elégedett a Krisna-tudatban, annak számára megszűnik az anyagi lét háromféle szenvedése, s ebben az elégedett tudatban értelme hamarosan megszilárdul. 
Aki nem áll kapcsolatban a Legfelsőbbel a Krisna-tudatban , annak értelme nem transzcendentális, elméje nem szilárd, s enélkül lehetetlen a béke is. És hogyan volna boldogság béke nélkül? 
Ahogyan az erős szél sodorja el a csónakot a vízen, úgy képes elragadni az ember értelmét még egyetlen csapongó érzék is, ha az
elme arra összpontosít. 
Ezért, óh, erős karú, aki visszatartja érzékeit azok tárgyaitól, annak értelme valóban rendíthetetlen." - Bhagavad Gítá 2.59-68

Az is felmerülhet az emberben, hogy az ember igenis gyarló, szükség van a kéjre és az érzéki örömökre. Azt gondolhatjuk, hogy a vallás azt próbálja elhitetni az emberrel, hogy viselje a szenvedést és imával vagy meditációval hozzon létre olyan tudatállapotot, amivel a szenvedés elviselhető, tehát a vallás egyfajta elnyomó hatalmat akar gyakorolni az emberen.

A vallás valóban tud eszköz lenni egy elnyomó hatalom kezében. De a kérdés nem ilyen egyszerű. "Minden szabad nekem, de nem minden használ. Minden szabad nekem, de ne váljak semminek a rabjává." - írta Pál apostol. Vagyis először ne tartsuk rossznak a kéjt, az érzéki örömöket, csak figyeljük meg őket: használnak-e nekünk, felemelnek-e bennünket, tudunk-e tőlük egészen szabadok lenni, tetszőleges ideig NEM tenni őket? Vajon nem éppen az érzékeink, az elménk azok, akik ide-oda rángatnak bennünket, kényük-kedvük szerint? Ne a vallást, a papságot, az egyházat hibáztassuk ilyenkor, mert az sosincs ott, mikor a kéj, az érzéki öröm vár ránk, csak magunkat figyeljük és érzékeink tárgyát. Valóban nem hajt minket semmi, hogy ismét és ismét érzékeljünk, hogy szórakoztassuk magunkat, nem vágyunk új és új érzékelésre, miközben a szánkban még ott az előző falat?

Azt mondják, az ember gyarló, de ezzel csak ugyanazt ismétlik, mint a vallások. De ki mondta, hogy az ember gyarló? Megfigyelted-e már magadat valóban a "gyarlás" folyamata közben? Kire mondták, hogy gyarló? Rád, vagy csak úgy általában beszéltek, saját tapasztalat nélkül? Az utolsó kérdés pedig: ki vagy te, igazából? Megfigyelted már magadat, hogy ki és mi vagy? A neved nem vagy, ez biztos, azt úgy adták neked, de előtte is voltál valaki. Amit a tükörben látsz, nem vagy, hisz' nem látod benne sem a gondolataidat, sem az érzéseidet. "A gyarló" sem vagy, hiszen ez is csak egy címke, ami mások aggattak rád, mint az összes többit. Ki vagy te, ha leveszed magadról az összes címkét és mindazt, ami nem vagy?

Kapcsolat a Legfelsőbbel; felsőbbrendű íz: ezek azok amelyek nélkül az egész önmegtagadás, lemondás nem működik, csak egy vallás marad, kétszínű önbecsapás. A Lélek ereje nélkül a papír betűje halott. Ezt az erőt, kapcsolatot kell felkutatnunk magunkban. Innentől pedig nem vallásról beszélünk, de hitről, de nem reménykedő hitről, hanem tapasztalati hitről.

"A békét nem az éri el, aki igyekszik vágyait beteljesíteni, hanem egyedül az, akit nem zavar a kívánságok szakadatlan özöne, melyek úgy ömlenek bele, mint folyók az állandóan töltődő, ám mindig mozdulatlan óceánba.

Egyedül az éri el az igazi békét, aki feladott minden érzékkielégítésre irányuló vágyat, kívánságok nélkül él, megvált minden birtoklásérzettől, s mentes a hamis egótól. 

Ez a lelki és isteni élet útja, melyet elérve az ember megtéveszthetetlenné válik. Még ha a halál órájában lépett is rá, képes eljutni Isten birodalmába." - Bhagavad Gítá 2.70-72