Mikor fejezzük már be?

Mikor fejezzük már be? Mikor kezdjük már el? Hangzik a kérdés a gyerekek szájából. Hosszú idő, míg megtanulják, ha megtanulják felnőtt korra.

Hogy valójában sosem fejezzük se be, se el nem kezdjük. Az elkezdés és befejezés mindig csak látszólagos és csak egy nézőpontból, egy síkon látható. Mert a napi fáradozás például reggel elkezdődni látszik, este befejeződni látszik, holott igazából állandóan jellemző a cselekvő életre.

A tulajdonképpeni kérdés nem a fenti kettő, hanem ez: mikor éljük már meg? Mikor engedjük el a folyamat elejének és végének a figyelését és veszünk részt benne igazán, teljes valónkkal? Mert ha a cselekvés eleje és vége látszólagos, akkor arra figyelni is hiábavaló, vagyis figyelmünket magára a cselekvésre fordítsuk, s ne arra, ami nincs, vagy állandóan változik. Ne azt várd, mikor ér véget a fárasztó gyaloglás, hanem vedd észre, milyen gyönyörű környéken visz át utad! Mert ez a lényeg: a jelenlét. Jelen-lét. Én, itt, most, vagyok.

A gyermeklét egyik fő feladata tehát  a türelem megtanulása. Ne azt várd fiam/lányom, hogy mikor lesz ez, vagy az, hanem maradj csendben, figyelj és élvezd, hogy itt lehetsz! Tanulj türelmet! Tanulj csak lenni! Ennek megtanulása van akinek sok-sok életét kitölti.

És ha egy cselekvésnek mindig csak az elejét és végét veszed észre, akkor az idő foglya vagy. Mert sok-sok teendő kezdése és vége van naptáradban, s te egyiktől a másikhoz sietsz, de rajta részt nem veszel. Az idő uralkodik rajtad.

Az idő rajtad addig uralkodik, míg nem a dolgodat teszed. Ha az órához, teendőkhöz, kezdethez, véghez, sikerhez, kudarchoz szabod magad, mindig vagy az idő előtt rohansz, vagy az idő után kullogsz. Akkor vagy idejében, ha önmagadban, dolgodban vagy. Akkor az idő követ téged!

Az idő fogságából így szabadulsz meg: tedd a saját dolgodat idejében! Vedd észre, amit csinálsz! Egyszerre egy dolgot, nem sietve és elengedve azt, hogy sikerül. Csak önmagáért, örömmel. Lelk-esen, szívvel-lélekkel, elengedve magad.

Mikor fejezzük már be? Sosem... ☺️