Élő holtak között járok, kélek,
velük fekszem, ébredek, élek.
Mindenütt érzem oszló húsuk szagát,
látom bomló fejük őrült gondolatát.
Lázas testük éktelen haragját,
páni félelmét, féktelen vágyát
testemben mind érzem,
húsomban én is velük vérzem.
Nem látszom fényesnek, testem omlik,
és minden egyes nap ugyanúgy bomlik,
mint a halottaké,
a már csak voltaké.
Napról napra egyre aszottabb, ráncosabb,
csak gyengébb, s nem táncosabb.
Végtelen fényem lénylik,
rothadó koporsója mállik,
ahogy a holnap elég
tegnappá, de még
egy pillanatig most van,
az örökké való itt van,
e pontban: én,
ők, te: én.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.