szemem kitágul, s nézlek,
bámullak.
Lobogsz fényesen,
elégeted az anyagot
és fénnyé változtatod,
a legmagasabbá,
amit ismerek.
Benned testet ölt
minden vágyakozásom,
mit korokon keresztül
magamban hordoztam,
kiáltásom, mellyel
felfelé törekedtem,
ki innen, ki ebből
az ingoványból, mocsárból, sárból
fel, csak felfelé!
Mennyiszer születtem,
s haltam e földtekén
voltam feljebb
- érzem szárnyam helyét -,
voltam lejjebb
- érzem majom kezem sebét -,
de mindig csak bámultam
a csillagokat, a fényt.
Megállok itt előtted
s hatalmába kerít az ősi érzés
fel, felfelé
emelkedem, s elég bennem
minden, mi kifelé,
lefelé húz, ránt.
Lobogok és égek,
nem te drága oltár,
én, én vagyok az,
ki itt fényesen
lobogok, égek,
én vagyok az ősi csipkebokor,
egyetlen láng, mely nem perzsel,
s pusztít ártatlant
egyet sem.
Ezt keresem, ezt feledem,
ezt találom, ezt meglelem,
újra, meg újra
ezt a fényt, ezt a lángot,
e ragyogást
e világosságot.
Nem látok már mást,
kiégette szemem,
eltüzelte mindenem
a fény
én vagyok
a láng
én vagyok,
felfelé finoman szállok.
És közben csendesen
átváltozik mindenem
fény-imádság
vagyok,
felfelé szálló
tömjén-illat.
Én imádkozom,
az ima mond engem:
a nemlétből
vezess a létbe,
a sötétből
vezess a fényre,
a halálból
vezess az öröklétre!
Legyen
béke,
béke,
béke!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.