Megállok a piros lámpánál, a sarkon épp egy óvodás csoport igyekszik a buszmegálló felé. Szép fehér pólóban van mindegyikük, rendezett sorokban, három óvónéni kíséri őket. Honnan tudom, hogy óvodások és nem iskolások? Még egész másképp sétálnak, játékosak, de nem fegyelmezetlenek, csinálják amit az óvónéni mond, olyan "igazán gyermek" érzés. Már egy általános iskolai első osztályos csoport is egész máshogy megy az utcán. Ez a kis csoport sétálgat, halad előre, olyan kicsik még, aranyosak, tiszták. A nevelés során valami szép lassan elvész belőlük menthetetlenül. Elkezdenek okosodni, sok minden jót megtanulnak, de sok rosszat is. Figyelnek minket és másolnak, hanglejtésünket, mozdulatainkat, reakcióinkat, hangulatainkat, szokásainkat, tartásunkat, gondolkodásunkat, világnézetünket, mindent. (Mekkora felelősség ez a mi oldalunkon!) És szép lassan felnőtté válnak, testiekben, lelkiekben. Az utóbbi emberöltők során ez a folyamat felgyorsult, a gyermekek biológiailag hamarabb érnek, értelmükben, érzelmeikben hamar koravénné válnak, a felnőtt emberek tanító magatartásán kívül tanítja őket még a televízió, az Internet, stb.. Sok a rossz tanító ezek között...
Hol a határ, amikor a gyermek még gyermek, és mikortól egy gyermeki testbe zárt felnőtt? Nem egyik napról a másikra történik; de megtörténik biztosan, méghozzá elég hamar, úgy általános iskolás kor körül. Jó dolog a nevelés, sok mindent meg kell tanulnia egy embernek élete során, de valami sajnos közben elvész, ami az elején még megvolt. Valami gyermeki.
Mi a gyermek "definíciója", mitől mondjuk rájuk, hogy "gyermeki"?
Az első, ami eszembe jut, hogy amikor még igazán gyermekiek, akkor még tiszták és romlatlanok. Nem dühöngenek, nem utálkoznak, nem gyűlölködnek és nem is sóvárognak. Csíráiban ugyan megmutatkoznak ezek jelei elég korán, de pillanatok alatt el is illannak, mert könnyen felejtenek, könnyen megbocsátanak. A felnőtt emberbe bele tud gyökerezni, kövülni a gyűlölet, a harag, a kívánság.
A második, hogy kíváncsiak, nyitottak. De úgy igazán, mindenre. Nem közönyösek, nem unatkoznak, nem fásultak. Mindent próbálgatnak, mindent megfigyelnek, mindennel játszani kezdenek, kifejezik amit gondolnak, amit éreznek. A felnőtt ember ezt a kor előrehaladtával egyre kevésbé teszi. Szépen lassan elfelejt játszani, próbálkozni, újat megismerni, érdeklődni, nyitottnak lenni. Az új dolog kockázatos, az új dolog nem biztonságos, az új az ismeretlen és veszéllyel teli, változással fenyeget. Kihúzza alólunk a talajt. A nyitott ember sérülékeny. A gyermek még ezzel nem foglalkozik, nem gondol a következményekre, a feltétel nélküli megismerés vágya hajtja. Mi képezi ezt a különbséget gyermek és felnőtt között? Az emlékek.
A harmadik dolog tehát: az emlékek. A gyermekeknek szinte nincsenek emlékeik - koruknál fogva. Amelyek vannak sem olyan mélyen és olyan súllyal vannak elraktározva, mint a felnőttekben. A felnőttek számos emléke annyira mély és súlyos (az adott pillanatban hozzájuk társuló nagy fokú stressz, megrázkódtatás miatt), hogy számos későbbi pszichoszomatikus probléma forrásává válik. A gyermek képes kézzel megfogni az izzó kerámialapot puszta kíváncsiságból, a felnőtt ezt soha nem tenné, mert már ott van egy korábbi, hozzá társuló fájdalmas emlék, ami óvatosságra int. Az emlékek automatizálnak, programoznak. Mire elérjük az idős kort, már nem is olyanok vagyunk, mint egy ember, hanem mint egy robot. Már nem azt teszem, amit szeretnék, hanem azt, amit magamba programoztam. Az igazi egyéni, belső szabadság így válik az idők során illúzióvá, végül pedig megmarad a rabláncra kötözött biorobot. A gondolatokra adott ismétlődő válasz szokásokat szül, a szokás viselkedésmódot, jellemet, a jellem pedig sorsot.
A gyermek ahogy felnő, megismerkedik a szabályokkal: "köszönj szépen", "ne vedd el a másét", "ne taposd agyon", "válaszolj, ha kérdeznek", stb., melyek egy része az emberek közti viselkedést vezérli, mások "megtartása: általános érvényű, fő kötelesség, tekintet nélkül nemre és fajra, helyre, korra és alkalomra" - mondja Patandzsali. Ilyenek a nem ártani, nem hazudni, nem lopni, nem paráználkodni, nem kívánni valamit egyéni tulajdonul, tisztaság, megelégedettség, önmegtagadás, önnevelés és Isten iránt való odaadás - mondja szintén ő. És ugyanezt mondják az Istenbe vetett hit alapító iratai mind a Földön, más-más szavakkal ugyan, de nagyjából ugyanazt, melyeket erkölcsi szabályoknak hívunk. Az erkölcsi szabályok nem véletlenül vannak annyi helyen rögzítve bolygónkon, mivel eredetileg ezek alapján működik az emberi civilizáció, de még az emberi szervezet is. Az emberi szervezet azért említendő itt meg, mert fizikailag veszélyes vegyi anyagokat termel az egyes szabályok áthágásakor, minden egyes szabályhoz saját jellemző vegyianyag-termelés társul. Ezek az anyagok az öregedéssel felszaporodnak a szervezetben és betegséghez, majd halálhoz vezetnek. Az ilyen szabály-áthágásokat nevezi a Biblia "bűn"-nek és azt is mondja, hogy a bűnért járó fizetség a halál. A fizikai vonatkozásokon túl a bűnnek lelki kihatásai is vannak, olyan emlékek ezek, melyek nyomasztanak, terhelik a lelkiismeretet, a bánkódás, a múlthoz kapcsolódó rossz érzések pedig újabb vegyi anyagokat termelnek bennünk, ezek következménye is betegség, majd halál.
A felnőtté váló kisgyermek az idő múlásával nemcsak emlékeket és szokásokat halmoz fel, de bűnöket is: növekvő mennyiségben. A bűnök rossz lelkiismeretet, szorongást és rossz szokásokat alakítanak ki, s az egykor tiszta, nyitott gyermek lassan zárkózott, bujkáló, bizalmatlan, nem őszinte felnőtté válik, aki menekül a valóságtól, a saját illúziói világába. Szerepeket tanul és alakít ki, egyik helyzetben így viselkedik és gondolkodik, a másikban pedig úgy. Elfelejtkezik saját eredeti gondolatairól, érzelmeiről, viselkedéséről; önmagáról. Az illúziók, a szerepek, a magamnak való hazugságok felhője elfedi a valóság napsütését. A fény helyett választom az árnyékot, a félhomályt, a sötétséget. Felnőttkor.
A sorsának irányítását saját kezébe vevő felnőtt a múltban való rendszeres elmerülés melletti másik foglalatossága a jövő fürkészése, tervezgetés, feltételezéseken és következtetéseken alapuló jövő-következtetés és a jövőre kivetített múltbeli emlékekből táplálkozó félelmek miatti aggodalmaskodás. Ha valami fontos, nagy jelentőségű esemény következik, vagy valami nem várt fordulat jön, akkor az aggodalmaskodás egészen félelmetes mértékűre nőhet, ilyenkor fordulnak sokan a jövendőmondás különböző válfajaihoz, csak hogy a biztos talaj a lábuk alatt valahogyan megmaradhasson. Nem szereti a felnőtt, ha valami bizonytalan, több esélyes, kiszámíthatatlan, homályos, hiszen felnőtt-tudata egy szempillantás alatt szertefoszlik ilyenkor.
Lesújtó gondolatok ezek, nem vagyok büszke felnőtt mivoltomra, a torkomat fojtogatja valami a sok eltékozolt lehetőség és egykori fény tudatában. A valósággal azonban szembe kell nézni, az illúziók semmit sem segítenek. Világosságra van szükség, mely több forrásból is előszüremlik, mind közel kétezer éves múltból világítanak. Három ezek közül gondolkodás nélkül eszembe jut. Az első, akiről János apostol beszél, Jézus Krisztus, aki az írásbeli források és számtalan ember egybehangzó állítása szerint megoldotta a lelkiismeretet terhelő bűn kérdését egyszer, s mindenkorra. A második a bölcs Patandzsali, aki olyan metsző és átható módon írt Jóga Szútráiban az emberi lélek, az elme működéséről és e műben leírta az elme múlton és jövőn való hullámlovaglását, s hogy a felnőtt az elméjének ezen hullámzásain hogyan lehet úrrá a jógát és a vágynélküliség gyakorlásával, a jelen pillanat újból felfedezésével. A gyermek ezek tükrében igazi jógi, hiszen nem a múlttal és nem a jövővel törődik, elméjében ilyen hullámzás nincs, teljesen képes feloldódni a jelen pillanat érzékelésében és élvezetében. A felnőttnek a jóga ad egy eszközt a kezébe, hogy ismét gyermek lehessen. A jóga segít felfedezni, hogy a múlt és a jövő nem a valóság, csak emlék és képzelet, csak aki a jelenvalót kutatja, van a valóságban. Ez pedig a gyermek. A harmadik pedig Lao-ce, aki a Tao Te King-ben leírta, hogy a jelen pillanat értékelése mennyire sokféle lehet és hogyan szabadulhatunk meg a megrögzött elgondolásoktól és lehetünk nyitottak, semmihez nem ragaszkodók, mindennek örülők, mindenért hálásak, Istenre hagyatkozók, alázatosak, kicsik, belülről erkölcsösek. Gyermekek.
Itt kiált ezek után ismét a kérdés, amit a bölcs Nikodémus tett fel egykor Jézusnak: hogyan válhat az ember ismét gyermekké? Hogyan születhet valaki meg ismét, ha idős, ha felnőtt? Mivelhogy Jézus előtte ennyit mondott neki: "aki nem születik meg ismét, nem láthatja meg az Isten országát"... A válasz - mint sok összetett és fontos kérdésre az életben - nem egyszerű. Jézus azt mondta, hogy víz és Szellem kell hozzá, valamint hit és az ő áldozata. Kell hozzá az új felismerésre térésnek nevezett metamorfózis, ami egyfajta gondolatvilág transzfúzió, igazi alapos elgondolkodás, bűnbánat és víz után (sós vízről van itt szó, a szívből tör fel és a szemen át távozik) jön létre szellemi segítséggel. A gondolati transzfúzióra Patandzsali is utal: "ha helytelen gondolatok törnek fel: azok ellenkezőjét kell átélni teljes szemlélettel". Lao-ce egy egész könyvön keresztül érzékelteti (Tao Te King), hogyan kell ezt végezni: "Aki teste-lelke egységét megőrzi, azt a kétség nem bontja meg. Aki természetét szelíddé simítja, egyszerű, mint az újszülött gyerek. Aki látását megtisztítja, elkerüli a tévedéseket. A nép megnyerése, ország kormányzása nem kíván tudós elméletet. Ég s föld kapui nyílnak-csukódnak, nyugalmasak és békességesek. E tudásból kibontakozik a sürgés-nélküli cselekedet. Megszülni és felnevelni, létrehozni és nem kívánni, megalkotni és nem birtokolni, hatalmaskodás nélkül vezetni: ezt kell a legnagyobb jónak nevezni.".
"Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tőlem őket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony, mondom néktek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be abba." - így hívott meg minket, mint gyermekeket Jézus Krisztus magához, az ő országába.
