Világosság

"El kell döntened, hogy az avidjá, a tudatlanság kötelékében leszel-e, vagy a megszabadulást fogod keresni. Ez nem valaki másnak a döntése. Azért vagy olyan amilyen vagy, mert ilyen akartál lenni. Senki sem tervez helyetted, ez a te saját terved! És ez így megy az örökkévalóságig, ha nem tűzöl ki egy célt magad elé, és nem irányítod az összes energiádat a megértésre." (Szvámi Ráma)

Az avidjá, vagy adzsnyána néven ismert tudatlanság a cselekedeteid terméke. Májáként, káprázatként vesz körül, ami olyan, mintha folyamatosan kábítószereznéd magad. Te tartod az egészet életben, te csinálod, te is vagy az, aki abba tudja hagyni. Észre kell venned, hogy minden tett, amit az egó, az elme indított, kötöttséget hoz létre, ami tudatlanságot eredményez. Minden tett, amit a Szív, az Önvaló forrásánál lakva végzett szolgaként az elme, a test cselekedett - kötetlen, nem építi a tudatlanságot. A vidját, a dzsnyánát, a tudást építeni pedig cselekedet nem képes, csak a nem-cselekvő cselekedet: a visszatérés a Forráshoz, a benne lakozás a Forrásban, ami az Önvaló. Ez a tudás az a fény, amely minden sötétséget eloszlat.

Jóga

„Az Istenség Legfelsőbb Személyisége így szólt: Aki nem ragaszkodik munkája gyümölcséhez, s kötelessége szerint cselekszik, az az élet lemondott rendjében él. Ő az igazi misztikus, nem a tüzet nem gyújtó és munkáját nem végző.”
Bhagavad Gítá 6.1

S ez pedig az az ember, aki lemondott jóról, rosszról, félelemről, kedvtelésről, szenvedésről, boldogságról, örömről, bánatról, kötöttségről, felszabadulásról, ember mivoltáról, Isten-képéről, világ zajáról, tudásáról, eszméiről, véleményéről, gondolatairól, érzelmeiről, énjéről, elméjéről, testéről, mindenről és csak befelé figyel, Önvalójára. Kifelé csak a test cselekszik, gépiesen, de ő maga nem cselekszik, csak a Belsőt látja, a Valóságot. Ez a jóga.

December 9-re

Nem hívom többé Istent magamban semmilyen néven sem, mert ha Istent néven szólítom, megtagadom, hogy velünk, bennünk van és talán valahol máshol kalandozik, ahonnan hívni kellene. Nem hívom, nem imádkozom hozzá, mert így arról a hitemről tennék tanúságot, hogy messze van tőlem, s nem törődik velem. Isten és én egy vagyunk. Ha bárki előtt néven szólítom, azt csak azért az emberért teszem, hogy higgyen.

Nem kell, hogy kérjek Istentől bármit is, mert az ő akarata nekem a legkedvesebb, nekem nem kell semmi, legyen minden úgy, ahogy ő akarja. Isten akarata az én akaratom, én szó nélkül elfogadok mindent, ami bennem és körülöttem történik. A csend a legszebb szó, a "van" a legjobb történés.

Nem adok hálát neki, mert így figyelmen kívül hagynám, hogy szüntelenül kegyelmét adja nekem, s azt hinném, hogy külön személyként "ad", adott "nekem" épp most egy valamit. Mintha egyébként nem tenné mindig. Folyamatosan kegyelmét árasztja rám, így csak önmagamnak kell lennem, ez a legnagyobb hála, ha nem akarok más lenni, mint aki vagyok.

Nem akarok meggyógyulni semmiből többé, mert így nem hinnék abban, hogy Isten tudja, nekem mi a jó és mindent javamra formál és a vele való egység az egész-ség szünet nélküli.
Egész-ségben vagyok mindig, s ha mást látok e testben, az csak egy gondolat, nem én vagyok.

Nem "emelem" többé magam, nem olvasok lelki táplálékokat, nem éneklek, mantrázok, imádkozom, hogy emelkedett hangulatban legyek. Nem akarok többé lelki lenni, nem kell spiritualitás, nem törekszem a jóra, lemondok az örömről, a boldogságról, az üdvösségről, a bölcsességről, a megvilágosodásról, Istenről. Nem kellenek ezek kívülről, mert belül már megvannak bennem. Lemondok ezért mindenről, mint aki páratlan értékű igazgyöngyre talált. Csak magamat akarom megismerni, csak önmagam akarok lenni, csak az az egy, aki Istenben van és akiben Isten van. Csak az én rezgésemen rezgek, nem kell feljebb, nem kell fényesebb, nem kell különleges, nem kell más, csak én, mert énbennem van a Forrás, a Teremtő Isten, a Megváltó. Nem kell mással betöltekeznem, csak önmagammal.

Azért volt sok "lent", mert mindig csak "fent" akartam lenni, ahonnan pedig mindig csak lefelé vezet út. Pingpongozás jó és rossz, boldogság és szenvedés közt, pedig a kettő közt éppen félúton én vagyok. Mert mindig elmozdultam középről felfelé, így az egyensúly lefelé vitt. Nem igaz az eredendő bűn, az ember alapjában véve jó, így teremtettünk; ami rossz bennünk, az csak szokásainkban, emlékeinkben és gondolatainkban van. Jézus váltsága ezekből szabadított meg minket, ezért nem kell többé megmaradnunk bennük.

Ki vagyok én? "Én", ez honnan jön? Most én ki vagyok? Ki az, akié ez a test, ez az elme, ezek a gondolatok? Én vagyok. Ki ez az én? - Ez az igazi imádság, ahol igazán a forrásomra, a Teremtőmre figyelek. Azt kérem benne, hogy kapjak ismét tudást arról, ami most van, amit kegyelemből folyton, szüntelen kapok, hogy felfedezhessem az egész-ségem. Mert az illúziót, a nem-tudást csak a tudás szünteti meg. Innen jön az elfogadás, a saját igazi belső béke, hogy eggyé válok azzal, aki vagyok és mindig is voltam. Nem kell meggyógyulnom, megszabadulnom, eggyé válnom, jobbá lennem, törekednem valamire, szándékoznom valamit. Ki vagyok én? Én Az vagyok.

A tea

Volt egyszer egy ember, aki kis korától szerette a teát. Kezdetben üresen adták neki, íze elvarázsolta. Később, hogy kedvezzenek neki, raktak bele még cukrot, citromot is. Ez még jobban ízlett. Mikor már maga készítette a teát, egyre több cukrot, citromot tett bele, hogy még finomabb legyen. A tea íze egyre kevésbé érződött. Aztán volt, hogy az ember megbetegedett. Ekkor a teába cukor, citrom helyett keserű gyógyszert kevertek bele neki. Ilyenkor úgy érezte, ki nem állhatja a teát. Sokszor azt gondolta, hogy egész életében csak keserű teát ivott. Idővel egyre többször betegedett meg, s a tea egyre keserűbb lett.

Mit kell tenned ember, hogy megint érezd a tea eredeti ízét? Mondj le a cukorról, citromról, s kezdd el a teát megint üresen inni! Kezdetben ízetlennek találod, de később ismét megtalálod benne azt az ízt, amit hajdan úgy szerettél. S akkor nem kell bele mindig több és több, és többé nem lesz benne keserű gyógyszer sohasem.

A drishti

A drishti egy figyelem-összpontosítási pont a jógában, ahová koncentrálva gyakorlás közben az elme a szétszórtságból az összeszedettség állapotába kerül, úgy mondják: "egyhegyű" lesz. Ez többnyire a szemmel egy pontra való folyamatos nézés, mint pl. a trátaká (hagyományosan ez gyertyaláng-nézés) gyakorlatban. Ha a tekintetet egy helyre fókuszáljuk és nem engedjük vándorolni, úgy az elme is alábbhagy kalandozó tevékenységével és elkezd fókuszálttá válni. Több ilyen fókuszpont is létezik, jógaiskolánként változó mennyiségben és helyen, de a szahaszrára (korona csakra), az bhrúmadje (ádzsnyá/trikuti - harmadik szem csakra), a názágre/názikágra (orrhegy), a hridájam (anáhata - szív csakra) és a nábhicsakre (manipura - napfonat csakra) többnyire köztük található. Ha ezek közül csak a szemtartásra vonatkozó drishtiket nézzük, van olyan, ahol jobbra nézünk, balra nézünk, leeresztett szemhéjjal a semmibe nézünk, összenézünk (kancsalítás), összenézünk az orrhegyre, felfelé összenézünk a harmadik szemre.

De mi ezek eredete? Hogyan jönnek létre maguktól, ha nem úgy akaratlagosan hozzuk létre őket? Valóban a bekönnyezésig erőltetjük-e a szemet ilyenkor valamerre?
Ha a jóga nyolc tagja közül a pratjahárát (az érzékek visszavonását) gyakoroljuk és elkezdjük az érzékeket visszahúzni a tárgyaikról, majd az elmét visszahúzzuk az érzékekről, majd az elmét visszahúzzuk az egész testből és visszahúzzuk egészen a szívbe és teljes figyelmét a szívre irányítjuk, akkor az egész test, az érzékszervekkel együtt ellazul (bőr, izmok, szem, orrnyálkahártya, fül/dobhártya, nyelv, stb.). Ha nyitva volt közben a szemünk, akkor a tekintetünk elveszíti fókuszáltságát, a szemizmok elernyednek és állapotunktól, helyzetünktől függően a szemgolyó valamilyen ellazult állapotban rögzül. Lehet, hogy a szemek "összeakadnak", lehet, hogy az orr felé, kicsit távolabbra nézve "akadnak össze", lehet, hogy "felakadnak", lehet, hogy kicsit lefelé nézve maradnak, s a szemhéj résnyire nyitva maradásig összecsukódik. Tehát, ha jobban megnézzük, a drishti közben a szemet a legkevésbé sem irányítottuk, koncentráltuk, erőltettük sehová, hanem éppen ellazultsága következtében ért el valamilyen helyzetet. A kérdés az, hogy ebben az esetben a drishti voltaképpen hova irányult? Az érzékeket, az elmét úgy visszahúzni, mint ahogy a teknősbéka visszahúzza magát a páncéljába, csak a szívbe lehet, ami a forrása. Ilyen módon ha meggondoljuk, egyetlen egy drishti létezik csak és ez a szív. Tehát a drishti a szem szemszögéből nézve nem erősítő, erőltető gyakorlat, hanem ellazító.

Itt következik a jógatradíciók közti kérdés, hogy ászana-gyakorlás, vagy általában jóga-gyakorlás közben csukjuk be a szemünket, tartsuk nyitva a szemünket, orrhegyet nézzünk, szabadon nézzünk valahová, vagy mi legyen? Ahány tradíció, szinte annyi válasz érkezik rá, s mindegyikre van ésszerű magyarázat. Ha a drishti, a pratjahára fentebbi folyamatát végiggondoljuk, a válasz erre a kérdésre is adódik: a szem jóga-gyakorlás közben olyan helyzetben fog rögzülni, ahová a pratjahára során eljutott (ez arra a gyakorlóra vonatkozik, aki a gyakorlásában már eljutott a pratjahára szintjére). Tehát gyakorlótól függően vagy zárva lesz, vagy résnyire nyitva, "összeakadva", "felakadva", stb., hiszen valójában nem "kifelé" figyel, a durvatest felé, hanem "befelé", a lelki központra, a szívre. Ez pedig azt jelenti, hogy kezdő feletti gyakorlónál nem lehet kimondani ökölszabályszerűen, hogyan legyen a szeme gyakorlás alatt.

Ki vagyok én? - 2.

Élt egyszer egy ifjú, aki egy szép napon rádöbbent, hogy az anyagi világ átmeneti és szenvedéssel teli, és fellobbant benne a vágy, hogy elérje a megvilágosodást, és felfedezze az Önvalóját. Fel is keresett egy bölcs tanítót, és alázatosan így szólt hozzá: “Mester, kérlek segíts nekem, tárd fel előttem az Önvalóm, magyarázd el, hogy mi a valós és mi a hamis, mi vagyok Én, és mi nem vagyok?” A bölcs így válaszolt: “A kérdéseid fontosak és értékesek, de a válaszra magadtól kell rájönnöd, én nem segíthetek. Vonulj el az erdőbe magányosan, meditálj a “ki vagyok én?” kérdésen, és tizenkét év múlva térj vissza a válaszoddal.” Az ifjú leborult guruja lábához, és pontosan követte az utasításait.

Kunyhót épített egy magányos helyen az erdőben, és a napjait azzal töltötte, hogy ült, és meditált a kapott kérdésen. Azt vette azonban észre, hogy a lába hamarosan zsibbadni kezdett, a bőrét égette a nap, a gyomra pedig minduntalan megkordult. Évekig tartott a testét megzaboláznia, ezért mikor letelt a tizenkét év, visszatért a gurujához, és a következő választ adta neki: “Mesterem, most már értem; ez a test vagyok, hiszen még gondolkozni sem tudok, ha nincs kényelemben, ráadásul ha nem táplálom élelemmel és vízzel, akkor rövidesen meghalok, és nem létezem többé.” “Hm, látom hasznosan telt ez a tizenkét év, és elkezdted felfedezni önmagad. A válaszod azonban nem helyes, nem ez a test vagy. Térj vissza az erdőbe további tizenkét évre, majd jöjj vissza egy újabb válasszal.”

A fiatalember ismét felkereste kunyhóját, és immár kényelmesen tudott hosszú órákig ülni, a teste nem jelentett akadályt. Elkezdett tehát meditálni a kérdésen, és azt vette észre, hogy a légzése befolyásolta a gondolatait és a hangulatát. Ha nyugodtan, mélyen lélegzett, higgadtnak érezte magát, de ha gyorsult a légzése, ő is zaklatottá vált. Néha, még ha pillanatokra is csupán, ha természetesen leállt a légzése, akkor a gondolatai is megszűntek. Örömmel tért hát vissza mesterhez, aki érdeklődött, hogy milyen új válasza van számára. “Kedves Gurum, értem már, hogy nem ez a test vagyok, hiszem létezésem nem ételeken, hanem a légzésemen múlik. A légzés irányít mindent, én tehát az életlevegő vagyok, nem más.” “Tanítványom, szépen haladsz az úton, és elégedett vagyok a megfigyeléseiddel. Viszont még mindig nem a helyes választ adtad. Térj vissza az erdőbe további tizenkét évre, és gyere vissza egy újabb válasszal.”

A férfi újra kunyhója előtt meditált, stabil ülőhelyzetben, nyugodt, mély légzéssel. Igyekezett a “ki vagyok én?” kérdésre koncentrálni, de valami folyton elvonta a figyelmét: a madarak édesen csicseregtek, ami eszébe juttatta szülőfaluját, és régi játszótársait, akikkel együtt járták az erdőt, és figyelték az állatokat. Tréfás emlékek elevenedtek fel benne a sok csínytevésről, amelyeket együtt követtek el, ezután pedig azon merengett, vajon hogy vannak unokaöccsei, akiket oly rég nem látott. Nehéz volt a kérdésre koncentrálnia, majomként ugráló elméje folyton másfelé járt. Tizenkét év után tehát ismét új válasszal állt elő. “Óh, mesterem, a testem és a légzésem fegyelmezett immár, így végre megértettem, hogy az elmém az, ahol az Önvalóm lakozik. Benne van a múltam és a jövőm, érzékszerveim kötnek össze a világgal és mindenki mással, így hát csakis ez lehetek én.” “Kedves tanítványom, ennél mélyebbre kell még jutnod, ha valóban meg akarod kapni a helyes választ. Térj vissza az erdőbe további tizenkét évre, és ha letelt az idő újabb választ várok tőled.”

A férfi tehát visszatért ásramájába, és immár fegyelmezett elmével kutatott válasz után. “Nem ez a test vagyok, nem a légzés vagyok, nem a gondolataim vagyok. Akkor mi vagyok? Mi marad, ha ezeken is túljutok?” Bölcs megértéssel próbált rábukkanni a válaszra, kizárta a helytelen lehetőségeket, és kutatott az igazság után. Tizenkét év után visszatért gurujához, és így válaszolt neki: “Mesterem, sokkal nehezebb a kérdésre választ adni, mint valaha gondoltam volna. A bölcsesség az, amire szükség van az igazság megpillantásához, helyes tudás kell, semmi más. Így hát arra jutottam, hogy ez a bölcsesség képezi a lényegünket, ez alkotja az Önvalót.” “Kedvesem, örvendek szavaid hallatán, látom valóban sokat haladtál az utóbbi években. Közel jársz már az igazsághoz, de kérlek, térj még vissza az erdőbe további tizenkét évre, és utána látogass meg ismét újabb választ hozva.”

Az idősödő jógi leült hát újra meditálni, nem próbált már megérteni semmit, csak örvendett, hogy milyen szerencsés is, hogy ilyen csodálatos guruja van, aki évtizedek óta türelemmel és szeretettel segíti őt. Átjárta egész lényét a boldogság, nem értékelt többé semmit, nem kalandoztak a gondolatai, légzése megállt, teste mozdulatlan volt. Áldás és eksztázis: Önvalója fényesen ragyogott, és ezt a ragyogást már semmi nem takarta el előtte. Gyorsan elrepült ez a tizenkét év is, és amikor guruja megpillantotta kedves tanítványát, tudta, hogy többé már nem kellenek köztük szavak, de játékosan azért megkérdezte: “Tanítványom, van-e esetleg új válaszod számomra?” A jógi könnyekkel teli szemmel borult tanára lábaihoz: “Mesterem, guruk guruja! Áldás és örök, tudással teli boldogság, ez vagyok Én. A Te kegyedből értettem ezt meg, hálám határtalan irányodban.” “Fiam, igazság az, amit mondtál. Valóban Ez vagy Te!”

Forrás: http://bandhaworks.hu/jogikus-eletszakaszok-avagy-mikor-erem-mar-el-vegre-a-megvilagosodast/

Első rész: http://gaborimolai.blogspot.hu/2013/01/ki-vagyok-en.html

Elrejtett kincs

„Hasonló a mennyek országa a szántóföldben elrejtett kincshez, amelyet az ember, miután megtalált, elrejt, örömében elmegy, eladja mindenét, amije van, és megveszi azt a szántóföldet.” „Hasonló a mennyek országa a kereskedőhöz is, aki szép gyöngyöket keres. Amikor egy nagy értékű gyöngyre talál, elmegy, eladja mindenét, amije van, és megvásárolja azt.”
Máté evangéliuma 13,44-46

A szántóföld a többszintű test (pl. fizikai test, energetikai test, érzelem test, intellektuális test, boldogság test). A mennyek országa a "lelki" szív (nem a fizikai), amit Önvalónak is hívnak. Ez el van rejtve a testeken belül, a káprázat függönye mögé. Ha valaki elkezd keresni a többféle testén át befelé haladva, eljuthat a szívhez. Közben amiket talál, mind sorban félredobálja, sem ez nem az, sem az nem az. Ha megtalálta, semmi sem kell már neki "kintről", "mindenét eladja", semmi más nem fontos neki ezen kívül többé, csak itt akar tartózkodni. "Megvásárolni" csak így lehet, ha "eladja mindenét, amije van". Többféle eszközzel lehet ásni a földben, ilyenek a "Mi az, ami az enyém?", a "Ki vagyok én?", a "Hol van az enyém?", a "Hol van az én?" kérdések.

Elfogadni

Minden olyan út, módszer, amivel mássá akarod tenni magad, mint ami épp vagy, végeredményben haszontalan. Énekelj, imádkozz, mantrázz, jógázz, tornázz minden nap és ha vele mész, elemeled magad attól, aki vagy. Keseregj, sopánkodj, tépelődj, gyűlölködj, gondolkozz, tétlenkedj minden nap és elsüllyedsz attól, aki vagy.
Olvass szent írásokat, bölcs írókat és megteremted azokat a magaslatokat, melyek szenvedést okoznak neked. Ne olvass semmit, tévézz, kocsmázz, engedd magad elbutulni és megteremted magadnak azokat a mélységeket, melyek szenvedést okoznak neked.

Hívd Istent segítségül a szükség idején és megteremted az örök szükségben-levés állapotát és az illúziót, hogy Isten távol van tőled. Ne hívd Istent segítségül a szükség idején, csak aggódj, küszködj és próbáld megoldani egyedül, s megteremted az örök büszke mártírt magadban.

Próbálj meggyógyulni minden erőddel betegség idején, és kimondod, hogy a betegség rossz és még jobban belemész, mert ellenállsz. Ne próbálj meggyógyulni betegség idején, csak hagyd el magad és érezd magad nyomorultul, hogy veled mindig ez történik és benne ragadsz, mert nincs, mi kivigyen belőle.

Ha emelni akarod magad, ha elhagyod magad, ha bölcs és tudós akarsz lenni, ha tudatlan akarsz lenni, ha segítségül hívod Istent, ha nem hívod segítségül Istent, ha meg akarsz gyógyulni, ha nem akarsz meggyógyulni: ez mind egy; kifelé figyelsz, mástól vársz segítséget, más állapotra vágysz, más személyre vársz.

Ha Istent néven szólítod, megtagadod, hogy velünk, bennünk van Isten és valahol máshol kalandozik, ahonnan hívni kell. Ha hívod, ha imádkozol hozzá, arról a hitedről teszel tanúságot, hogy messze van tőled, s nem törődik veled. Ha hálát adsz neki, figyelmen kívül hagyod, hogy szüntelenül kegyelmét adja neked, s azt hiszed, hogy külön személyként "ad", adott "neked" épp most egy valamit. Ha meg akarsz gyógyulni, nem hiszel abban, hogy Isten tudja, neked mi a jó és mindent javadra formál és a vele való egység az egész-ség szünet nélküli.

Ki vagyok én? "Én", ez honnan jön? Most én ki vagyok? Ki az, akié ez a test, ez az elme, ezek a gondolatok? Én vagyok. Ki ez az én? - Ez az igazi imádság, ahol igazán a forrásodra, a Teremtődre figyelsz. Azt kéred benne, hogy kapj tudást arról, ami most van, amit folyton, szüntelen kapsz, hogy felfedezhesd az egész-séged. Innen jön az elfogadás, a belső béke, hogy eggyé válsz azzal, aki vagy és mindig is voltál. Nem kell meggyógyulni, megszabadulni, eggyé válni, jobbá lenni. Ki vagyok én? Te Az vagy.

Béke

A totális elfogadás. Amikor semmi sem kell, hogy jobb legyen, semmi nem rossz. Amikor nem kell, hogy imádkozz Istenhez, mert nincs miért, mert ő tudja jól; valamint mert annyira benned van és annyira egy veled, hogy nem tudod, hol a határ, hol kezdődik ő és hol ér véget én. Nem kell ima, nincs szándék, nincs mit megjobbítani, nincs mire vágyni, minden történik a maga idejében, épp most, épp így, épp jól. Csak elengeded magad és áramlasz, csak ringatózol, csak engeded, hogy tegyék a kezek dolgukat, csak engeded, hogy fussák a lábak útjukat, te közben nem teszel semmit, csak hagyod, hogy megtörténjen az Ő akarata, ami a te akaratod, mert nincs különbség. Béke.

Az Én éneke

Ki vagyok én?

Nem én vagyok az elme, sem az értelem, sem az én, sem a gondolat. Nem én vagyok az öt érzék sem. Nem vagyok sem az éter, sem a víz, sem a föld, sem a tűz, sem a szél.

Ki vagyok én?

Nem vagyok nevezhető energiának sem, sem levegőnek, sem anyagi kivonatnak, sem buroknak. És nem vagyok a megszüntetés, a nemzés, a mozgás, a megragadás és a beszéd egyike sem.

Ki vagyok én?

Nincs bennem gyűlölet, sem ellenszenv, sem vonzódás, sem kedvelés, sem kapzsiság, sem káprázat, sem büszkeség, sem gőg, sem irigység, sem féltékenység. Nincs kötelességem, sem pénzem, sem vágyam, de még felszabadulásom sincs.

Ki vagyok én?

Nincs erényem, sem vétkem. Nem követek el bűnöket, sem jó cselekedeteket, és nincs boldogságom, sem bánatom, fájdalmam, sem örömöm. Nincs szükségem mantrákra, sem szent helyekre, szent írásokra, rituálékra, vagy áldozatokra. Nem vagyok a megfigyelés hármasa; sem a tapasztaló, sem a tapasztalás folyamata, sem bármelyik tapasztalt tárgy.

Ki vagyok én?

Nincs halálfélelmem, mint ahogy nincsen halálom sem. Nem vagyok elválasztva valódi Énemtől, nincs kétségem létem felől, és nem számít születésem sem: nincsen apám, se anyám, s nem volt születésem sem. Nem vagyok se rokon, se barát, se mester, se tanítvány.

Ki vagyok én?

Mindent átható vagyok. Minden tulajdonság és forma nélküli vagyok. Nincs kötődésem sem a világhoz, sem a felszabaduláshoz.

Ki vagyok én?

Nem kívánok semmit, mert Én vagyok minden, mindenhol, mindig, Aki mindig egyensúlyban vagyok.

Valójában az örök tudás és boldogság, a Vagyok, a szeretet és a tiszta tudatosság vagyok.

(Adi Shankara: Atma shatkam nyomán)

Miért?

Miért hiszel? Ha hiszel. Miért nem hiszel? Ha nem hiszel. Bármelyiket teszed, valaki beszédének hittél. Tapasztaltál-e te bármit is közvetlenül, utánajártál-e te közvetlenül?

Hol van a menny? Ahova mindenki törekszik. Fent? Hol van a fent egy többdimenziós térben, ami féregjáratokkal, görbült terekkel tele? Lent? Jobbra? Balra? Egy másik bolygón? Egy másik dimenzióban? Itt bent a szívben?

Mi az igaz vallás? Az ateizmus? A tudomány? A katolicizmus? A protestantizmus? Az iszlám? A buddhizmus? A hinduizmus? Ki dönti el? Ki jogosult rá eldönteni? Csakis te. Mert a te sorsod dől el rajta, hogy gondolkodsz, beszélsz, teszel.

Mi Isten neve? Atya? Jézus? Jehova? Allah? Krisna? Visnu? Siva? Professzor Úr? Semmi? Van neve? Ha a szívben van és egy velünk, kell-e hogy neve legyen? Vagy csak "vagyok"?

Mi a Szentírás? Tóra, Biblia, Korán, Védák, Dammapada? Vagy a tankönyvek, tudományos értekezések, a professzor szava, a tévé, a rádió, az újság, a pletykalap, a Facebook, a Twitter? Miért szent? Miért olvasod, nézed, hallgatod minden nap? Mert amelyikkel a legtöbbet foglalkozol, az a szent. Melyiknek van igaza és miért?

S ha nem érdekel a vallás és Isten, azt hiszed, hogy nem hiszel valamiben? Független lennél a hittől? Tudománynak is hívhatják, vagy amit Anya beléd nevelt, vagy horoszkóp, vagy babona, vagy sors, vagy káosz, az, ami meghatározza viselkedésedet.

Ki vagy te? Ki az, aki benned birtokol? Ki az, aki irányít? Miben hiszel? Miért? Mikor fogsz utána járni?

Csendben lenni

Az ember mindig tenni akar valamit az üdvösségéért/örök életéért/megvilágosodásáért/szamádhijáért/stb.. Imádkozik, tanulmányoz, hisz, mantrázik, jógázik, vallást gyakorol, áldoz, fogadalmakat tesz, folyton sürög-forog, munkálkodik az ügyön.
Pedig csak Rá kellene hagyatkozni, csak el kell engedni magát, csak abba kellene hagyni a gondolkodást és csendben lenni.

Az

Nem szavak vezetnek hozzá, nem gondolatok és nem tettek. A szándék, ami mögöttük van, az érzet, az elhatározás, ami jóval a gondolat előtt már megvan.
Nincsenek módszerek, nincsenek utak, nincs tanítás, nincs filozófia, nincs vallás, nincs tudomány, nincs hagyomány, ami odavezetne hozzá. Csak közelítés, másolat mind. Nincs eszköz, vándorbot, úti leírás, ami odasegítene. Miért kellene? Hogyan érnénk oda, amikor el sem ment tőlünk?
Hányszor eljövünk ide, folyton úton vagyunk és mégsem leljük meg, pedig nincs messze tőlünk. De miért keressük, amikor el sem veszett? Mert nem vagyunk csendben.
Nincs bűn, nincs erény, nincs jó és nincs rossz sem. Nincs világosság, sem sötétség. Nincs kettő, nincs három, nincs több. Csak egy van.
Csak én vagyok. Mindben ott vagyok, de egyik sem én vagyok. De még nincs én sem. Csak elengedem magam. Csak rábízom magam. De ki és kire? Nincs ki és nincs kire.
Itt vagyok bennem. De nincs bennem sem. Nincs itt sem.
Nem én vagyok ez a test, nem én vagyok ez a születés, nem én vagyok ez a név, nem én vagyok ez az elme, nem én vagyok ez a lélek. Nincs én, nincs én, nincs én!
Az. Vagyok. Nincs rá szó, csak közelítés.

A belső gyermek

    Mindannyiunk belsejében van egy rész, egy egyéniség, aki úgy viselkedik, mint egy gyermek. Nem ismer felnőttes dolgokat, okos, tudós elméleteket, nem ismeri az értékítéletet sem, hogy mi a jó és mi a rossz. Érzelem alapon működik, érzi, hogy szeretik, vagy épp elnyomni akarják, ártani akarnak neki. Éppen ezért sokszor támad ellentét az értelem alapon élni szándékozó ember és a belső gyermeke között, hiszen eldönti kívül, hogy mi lenne a hasznos, mi a jó, az előrevivő, az értelmes, ugyanakkor, mikor a véghezvitelhez ér, valamiért mégsem képes megtenni, mert a belső gyermek csak annyit érzékel az egészből, hogy őt itt most el akarják nyomni.

    A belső gyermeket lehet tanítani, de még inkább éreztetni vele, hogy törődünk vele, szeretjük, figyelünk rá. Instruálni, parancsolgatni neki nem lehet, az üres szavakra, tanításokra fittyet hány. Viszont állandóan figyel minket, épp, mint a gyerekek. Ahogy a gyerekeknek is sokszor hiába tanítunk meg valamit akár ezerszer is, mégis nem azt fogják csinálni, hanem azt, ami viselkedésmintát tőlünk látnak. Ily módon, ha különbség adódik aközött, amit mondunk nekik és amit megélünk, biztos, hogy az utóbbit fogja magáévá tenni a gyermek. Ugyanez zajlik le a belső gyermekünk esetében is, mert arra tanítani őt, hogy mit cselekedjen, hogyan viselkedjen, nem a szép szavak teszik képessé, hanem az ismétlődő cselekvésünk, hogy mit teszünk a gyakorlatban.

    Belső gyermekünket azért érdemes tanítani, vezetni, mert ő sokkal erősebb tudatos énünknél. Tudatunkkal felismerjük az irányt, merre kellene mennünk, de a megcselekvéshez szükséges erőt, képességet csak a belső gyermekünktől tudunk meríteni. Éppúgy, ahogy a kisgyerekek megalázó módon, többszörös mértékben lekörözik a felnőtteket erő, energia, frissesség tekintetében. Állj oda egy pár éves gyerek mellé és próbáld azt csinálni, amit ő, talán egy óra sem kell hozzá, hogy hulla fáradt legyél tőle.

    Az automatizált cselekvéseink, amiket öntudatlanul vagyunk képesek hibátlanul végrehajtani, mind a belső gyermekünktől származnak. A szokásaink végrehajtója szintén ő. Ezért is mondják, hogy a bölcs ember törekszik jó szokásokat kialakítani az életében, így lesz az élete könnyebb. Az automatizált cselekvéseinket, szokásainkat pedig úgy tudjuk megtanítani neki, hogy ismétlünk. Megteszünk valamit egyszer. Még egyszer. Még egyszer. És amikor már sokadszorra végezzük, azt vesszük észre, hogy már nem is kell rá odafigyelnünk. Az ismétléses tanítás nem csak cselekvéssel megy, de szavakkal és gondolatokkal is. Mondj ki valamit legalább hússzor és megragad a belső gyermekedben. Gondold végig legalább ugyanennyiszer és a gondolat erőre kap. Az erőt a belső gyermeked adja neki, megtanulja, csinálja, mondja, gondolja, tudatos helyetted is.

    Mivel ilyen egyszerűen működik belső gyermekünk, ezért ha szeretettel, odafigyeléssel bánunk vele, segít kilábalni bajainkból. Mondjuk neki napjában többször: "Köszönöm." és hogy "Szeretlek." és ez rögzülni fog benne. És elkezd együttműködni velünk. És kezdjünk ismételni neki gondolatokat, szavakat, tetteket, nem ráerőszakolva, nem elnyomva őt, de kedvesen, türelemmel, hogy megtalálja benne az örömét. És ha örömöt talál benne, csinálni fogja, helyettünk is.

    A belső gyermekünk már így is egy sor dolgot végez, jót, rosszat egyaránt. Az emlékeink, a bennük letárolt programok irányítják, újra és újra lejátssza őket, egész addig, míg más programok felül nem írják őket. Az életünkben tapasztalható szenvedés, fájdalmak, betegségek, nem mások, mint emlékeink ismétlődő lejátszása. Mint egy számítógép, belső gyermekünk állandóan futtatja őket. Ha ki szeretnénk kerülni a fájdalmak tengeréből, nem tudjuk azt mondani a belső gyermeknek, hogy állj, ezt ne futtasd tovább! Csak azt tudjuk neki mondani, hogy sajnálom, beismerem, ezt az emléket én gyártottam beléd. Kérlek bocsásd meg, ami ezt bennem okozta és kérlek töröld ki ezt belőlem, úgy, ahogy van, alakítsd át fénnyé. És ha e mellé folyamatosan biztosítjuk számára a hála és a szeretet biztonságát, akkor ő fogja kérni Istentől, hogy ezt tegye meg. A törlést végül Isten fogja megtenni, s az emlék kitisztul.

    Nekünk, a tudatos énnek, nincs kapcsolatunk Istennel, nem is lehet, hiszen Ő az értelem felett áll. Nekünk a hit jutott feladatul, a "boldogok, akik nem látnak és hisznek", a bizalom. De a belső gyermekünk folyamatos kapcsolatban áll Vele, mert ő a szeretet nyelvét beszéli, nem az értelemét; s az értelem, az ismeret felfuvalkodottá teszi, a szeretet pedig épít. Mi, akik a nevelő szülők vagyunk, a tudatos, az értelemmel bíró rész, egyet tehetünk, hogy megalázzuk magunkat, meghajtjuk magunkat az előtt a belső gyermek előtt, aki képes bennünket tovább lendíteni, felemelni és Istennel kapcsolatba hozni és türelemmel, hálával, szeretni, tanítani belső önmagunkat.
 
    Milyen változás áll hát be bennünk ezek hatására? Ha először önmagunkat szeretjük, másokat is fogunk szeretni. Ha másokat is fogunk szeretni, Istent is fogjuk szeretni. Mert először sosem másnak ártunk, hanem magunknak. Magunkon átgázolva rohanunk le ugyanis mindig másokat, ha nincs meg a befelé irányuló figyelem, értékelés és szeretet. Ha figyelmen kívül hagyjuk és sínylődni hagyjuk belső gyermekünket, ő fellázad és rakoncátlan gyerek lesz, az életünk pedig egy fájdalmas, szenvedésteli csődtömeg.
 
    Nem kell tehát kétségbeesnünk a bennünket övező fájdalmak, szenvedés láttán, még ha azok egészen belénk is ivódtak és mintha a testünk részét képeznék, mint egy különálló fájdalom-test, melyet le sem tudunk magunkról hámozni. Számolnunk kell ezzel a vaskos, páncélos fájdalomtömeggel. Szembe kell vele néznünk. Vállalnunk kell. De nem kell őt naphosszat megfigyelnünk, mert akkor a figyelmünk révén eggyé válunk vele. Ahogy észrevesszük, vigyük inkább a belső gyermekhez és mondjuk neki, hogy sajnálom, beismerem, ezt az emléket én gyártottam beléd. Kérlek bocsásd meg, ami ezt bennem okozta! Köszönöm! Szeretlek! Ilyen gyermekien egyszerű, ahogy a sötét emlékekből világosság lesz. Az emlék-programok lejátszása megáll. Hogyan is lehetséges ez? Isten tudja. Megígérte. És a gyermekeket szívesen fogadja, mert aki megalázza magát, mint egy gyermek, az nagy Isten országában; mert ha vissza nem térünk belső gyermek önmagunkhoz és olyanok nem leszünk megint, mint a gyermek, Isten országát belülről meg nem ismerhetjük. Az Ő országa pedig a szívünkben található.
 

Legyen jóvá

Mi Atyánk, Legfelsőbb Én!

Belső Gyermek, legkisebb én!

Én, a tudatos, meghajtom magam és kérlek.

Én, Aki Egy Vagyok!

Teljes mértékben vállalom a felelősséget

mindenért,

amiről az érzékelés elért:

sajnálom!

Nincs más hibás, felelős már, kit okolnék:

vállalom.

Szeretném, hogy ami ezt bennem létrehozta, kitisztuljon:

kérlek, bocsáss meg!

Nem a következmény, hogy ne történjen meg,

hanem az ok, hogy szűnjön meg,

alakítsd át, kérlek, fénnyé!

Hálás vagyok minden jóért,

a nyilvánvalóért

s a rossznak látszóért

egyaránt:

köszönöm!

Akárhányszor is másképp tettem,

csak az érdekel, ami mellett mindörökké,

vagyis most kitartok:

szeretlek!

Nem reagálok többé, csak szünet nélkül cselekszem.

Nem cselekszem többé, csak vagyok.

Nem "csak vagyok" többé, hanem cselekszem:

Rád bízom magam!

Köszönöm! Szeretlek!

Így legyen!

bátor szó

emlék
régvolt
tett
történt
egyszer többször százszor
beivódott megszilárdult
lejátszódik megint
tudat segíts
válts át
adj újat
befelé mást
ehelyett ami bent van
vastagon erősen
dúl kövér ural
mégis te kezedben van
gyeplő kormány
képes vagy váltani
ne küzdj
azzal mi bent van
mi kint van
mi kintnek látszik
bármi ami ér
kintről
bentről
bárhonnan
ne foglalkozz vele
tekintsd úgy
illúzió
csak mondd ki a jót
olvasd ki belőlem
a szív vágyát
mondd ki
gondold át
tedd meg
ismét ismét ismét
megtanulom
felülírom
kitörlöm a régit
dönts
hajolj meg
ne tudj
ne légy bölcs
ne légy semmi
én vagyok
segíts
légy egy velem
mondd ki
a szót
úgy legyen
én vagyok
az vagyok

A gyermek, aki belül vagy

Az alábbi két történetből (Dániel és az oroszlánok és Naraszimha története) megláthatjuk, milyen kedves Istennek a töretlen, tántoríthatatlan, gyermeki hit és hogy az oroszlánok nem feltétlen az ellenségeink, de sokkal inkább a másoknak való ártás. Az az ember, aki ápolja belső gyermekével, vagyis a tudatalattijával való kapcsolatot, hisz; aki pedig sanyargatja saját bensejét, az másoknak is árt. Az értelem, az elme, az egó képtelen a hitre; csak benső gyermeki önmagunk tud ilyet. Keresd meg önmagadban és ápold, szeresd!

Dániel az oroszlánok vermében

Azok az emberek, akik fürkészve lesték, rá is találtak Dánielre, amint imádkozott és Istenéhez könyörgött. Erre elmentek, és kérdést intéztek a királyhoz a parancs felől: ,,Király! Vajon nem rendelted-e el, hogy mindenkit, aki harminc napon belül valamely más istenhez vagy emberhez fordul kéréssel, mint hozzád, király, azt vessék az oroszlánok vermébe?’’ Azt felelte nekik a király: ,,Úgy van a dolog, a médek és a perzsák megszeghetetlen törvénye szerint.’’ Ekkor ők feleltek, és azt mondták a királynak: ,,A Júda fogoly fiai közül való Dániel nem törődik törvényeddel és a határozattal, amit kiadtál, hanem naponként háromszor elimádkozza a maga imádságát.’’ Mikor a király ezt meghallotta, nagyon elszomorodott, és Dániel mellé állt, hogy őt megszabadítsa, s egészen napnyugtáig azon fáradozott, hogy megmentse. Ám azok a férfiak megértették a királyt és azt mondták neki: ,,Tudd meg, király, hogy a médek és a perzsák törvénye szerint semmiféle határozatot, amelyet a király kiad, megváltoztatni nem szabad.’’ Erre a király kiadta a parancsot, és Dánielt előhozták, és az oroszlánok vermébe vetették. Azt mondta akkor a király Dánielnek: ,,A te Istened, akit te mindenkor tisztelsz, szabadítson meg téged!’’ Aztán hoztak egy követ, rátették a verem szájára, s a király lepecsételte gyűrűjével és főembereinek gyűrűjével, hogy semmi se történjék Dániel ellen. A király aztán hazament, és étkezés nélkül nyugalomra tért. Nem is hordták fel elé az étkeket, de még az álom is elkerülte őt. Hajnalhasadtával aztán felkelt a király, és sietve az oroszlánok verméhez ment. Mikor a verem közeléhez ért, síró hangon hívta Dánielt és szólította őt: ,,Dániel, az élő Isten szolgája, vajon a te Istened, akinek te mindenkor szolgálsz, meg tudott-e téged szabadítani az oroszlánoktól?’’ Azt felelte erre Dániel a királynak: ,,Király, örökké élj! Az én Istenem elküldte angyalát és bezárta az oroszlánok száját, és ezek nem ártottak nekem, mert ő igaznak talált engem; de ellened sem követtem el bűnt, király!’’ Igen megörült ennek a király, és megparancsolta, hogy húzzák ki Dánielt a veremből. Ki is húzták Dánielt a veremből, és semmi sérülést sem találtak rajta, mert bízott az ő Istenében. A király parancsára azonban elővezették azokat a férfiakat, akik Dánielt bevádolták, és őket magukat vetették az oroszlánok vermébe, valamint fiaikat és feleségeiket. Még le sem értek a verem fenekére, s az oroszlánok máris megragadták őket, és összetörték minden csontjukat. Ekkor Dáriusz király írt minden népnek, törzsnek és nyelvnek, amely bárhol a földön lakik: ,,Békességtek bőségben legyen! Elrendeltem, hogy egész birodalmamban és országomban rettegjék és féljék Dániel Istenét, Mert ő az élő Isten, és örökké az marad; az Ő országának nem lesz vége, és hatalma örökké tart. Ő megment és megszabadít, jeleket és csodákat művel az égen és a földön; Ő, aki megszabadította Dánielt az oroszlánok verméből.’’

Dániel könyve: 6,12-28

Naraszimha

Hiranjakasipu hatalmas királyként uralkodott a Földön. Bosszúálló harag élt benne Visnu (Isten) iránt. Felesége az első világkorszak Manujának lánya volt. Fia, Prahláda anyja természetét örökölte, hiába nevelte apja Visnu gyűlöletére, mély áhítattal és odaadással tisztelte Visnut. Hiranjakasipu megparancsolta csatlósainak, hogy pusztítsák el a fiút. Prahládát azonban nem fogta a kard, lepattantak róla a nyílvesszők. A mérgeskígyók és a vad elefántok sem tudtak ártani neki. Végül méreggel teli serleget adott neki, és ráparancsolt, hogy igya ki, de a méreg se okozott kárt a fiúban. Hiranjakasipu már üvöltött mérgében: "Ha Visnu mindenhol jelen van, akkor itt, ebben az oszlopban is jelen kellene lennie." És az oszlop kettéhasadt, kilépett belőle Visnu, négy karral, de oroszlán fejjel, hatalmas fogakkal. Őt nevezik Naraszimhának. Naraszimha széttépte Hiranjakasiput, majd elfoglalta trónját. Naraszimha ezután Prahládát bízta meg, hogy uralkodjon a Daitják nemzetségén.

Baktay Ervin: Indiai regék és mondák

Békülj meg ellenfeleddel

"Békülj meg ellenfeleddel hamar, amíg az úton együtt van veled, hogy át ne adjon ellenfeled a bírónak, a bíró pedig a szolgának, és így börtönbe kerülj."
Mt 5,25

Ki a te ellenfeled? Bárki, aki gondolataidban felmerül, megint és megint. Bánt, piszkál, egyszerűen nem hagynak nyugodni a gondolatok felőle. Valami bajotok van egymással, valamit nem úgy tettél, vagy tett, mint az elvárható lett volna. Megjelent köztetek az ártás árnya.

Mi az az út, amin együtt van veled? Ez a testi életed, s az övé, amíg emlékszel nevére, vagy kinézetére, vagy személyére. Ha meghal a tested, vagy az övé, többet nem vagytok együtt az úton, jön a felejtés.

Ki az a bíró, akinek átad ellenfeled? Te magad vagy az a bíró, te ítéled magad el, igazságosan. Nem Isten ítél el, mert ő végtelenül irgalmas, megteszed ezt te helyette. Amint elhagyod e testet, mindent mérlegre teszel. De nemcsak akkor, most is, minden pillanatban vizsgálod, s ítéled magadat belül. Miért nehéz sokszor a szíved, miért jutsz betegségekbe, szenvedésbe? Mert nem jól tettél valamit, s már ítéltél magad felől. Te vagy az.

Ki a szolga, a végrehajtó? Az elméd, egy rendkívüli hatalom benned, amit ha úgy irányítasz, megváltoztatja a világot, ha pedig úgy: tönkretesz. Bármit képes megtenni, létrehozni, vagy elpusztítani, így ha elítéled magad, ő végrehajt és börtönbe zár.

Mi ez a börtön és hol van? Idő, gondolatok, érzelmek, betegségek, testek, születések, sorsok, emlékek. Emlék-szálakat húz ki az elme és hozzáköt vele személyekhez, történésekhez, helyekhez, tárgyakhoz. Ezek az emlék-szálak egy szövevényes pókhálóba kötnek, amiből úgy látszik, nincs menekvés. Beléd van égetve: tedd baltetted ismét és ismét addig, míg meg nem érted, kinek ártottál, mivel ártottál és a helyében nem találod magad, s át nem érzed minden fájdalmát. Ezért van újraszületés, a test halála nem ad feloldozást. Újra kell születned, amíg emlék-szálaid vannak.

Nem vagy áldozat; a szenvedés, ami a világban van, összefügg veled, s az emlék-szálaid révén tudod, hogy felelős vagy értük. És ha felelős vagy, ez azért jó, mert akkor mindent meg is tudsz változtatni.

"Békülj meg ellenfeleddel hamar": ezzel szakad el a szál. Kérj bocsánatot tőle személyesen, ha teheted. Tedd jóvá, ha teheted. De még inkább kérj bocsánatot, tedd meg ezt magadban, hogy tudat alatt is végbemenjen benned. Vedd a fényképét, emlékét, vagy nevét és mondd neki magadban: "Sajnálom. Kérlek bocsásd meg, ami ezt bennem okozta." és ha megint eszedbe jut az illető, gondolj rá és mondd magadban: "Köszönöm. Szeretlek.". Tedd ezt addig, amíg furdal a lelked, amíg neheztel, vagy neheztelsz, amíg eszedbe jut. Aztán az emlék-szál elszakad és fénnyé válik, megbocsátottál, megszabadultál. Így van.

Most. Én. Vagyok. Szeretlek.

Azt hiszed, Isten csak egy kitalált apóka, akihez az idős nénikék jobb dolguk nem lévén imádkoznak; pedig Ő ott van mindenütt.

Azt hiszed, az ítélet napja egy mese, amivel ijeszgetik a templomban a híveket, hogy egyszer majd eljön; pedig épp most van.

Azt hiszed a menny és pokol egy-egy színes ábra a hittérítők szóróanyagában; pedig épp az egyikben élsz most.

Azt hiszed a tízparancsolat egy unalmas tiltáshalom, amit csak a balekok vesznek figyelembe; pedig az egy felhasználói kézikönyv az emberhez, s ha nem követed, olyan, mint mikor dízelt tankolsz a benzines autóba.

Most van az ítélet napja, az ítélőbíró te magad vagy, aki minden tettedért, szavadért, gondolatodért elítéled magadat, a büntetésed azonnali, a formája örökké való újraszületések láncolata, ahol újra és újra köteles vagy gépként megtenni azokat, amikkel valakinek ártottál.

Van egy négy ajtós alagút, ami ebből az alvásból kivezet, az elsőre ez van írva: "Sajnálom.", a másodikra: "Kérlek, bocsáss meg.", a harmadikra: "Köszönöm.", a negyedikre: "Szeretlek.". Aki pedig kivezet rajta, azt úgy hívják: "Én", vagy más néven "Vagyok".

önfeledt vagyok

önfeledt vagyok,
vagy így, vagy úgy Önfeledt;
feledem magam.

A meditáció csendje

Nem tudsz meditálni, míg ott a gondolat, felmerül, megbök, megszólít. Jelzi, hogy még nincs itt az ideje a csendnek, feladatod van. Ne erőltesd a meditációt ekkor. Imádkozz. Vedd a gondolatot, ki megszólított és vidd Isten elé, bízd rá, tedd elé, kérd, keresd, zörgess Nála. A gondolat innentől nem zaklat már, jön a csend, az Ő beszéde. Ha gondolat kopog megint, vidd Elé ismét, s ezt folytasd addig, míg be nem áll a tartós csend, az elme mozdulatlansága, test mozdulatlansága.
Később nap közben, mikor már a tested mozog, elviheted csended magaddal, a test bár mozog, az elme irányítja, de mégis csendes, csended kitölti. Imádkozz napközben is szüntelen, s a csend így beáll. A gondolat, a zaklatás nem ellenség, de barát; imára hív, az ima elcsendesít, mert visszahoz Istenhez. Ez a meditáció, ez a folyamatos, éber csend: minden mindig Rá bízva, minden egészen elengedve, csak Isten, csak csend.
"Legyen meg a Te akaratod!"

A meditáció nem gyakorlat

A meditáció állapot, nem gyakorlat, az imádság vezet hozzá, minden baltett megvallása, minden kérés elmondása, minden hála kitörése, minden dicsőség fellövése után beálló csend és nyugalom, üresség és teljesség: most Isten beszél.

Isten akarata

Ne légy meggondolatlan, hanem értsd meg, mi az Úr akarata. Ne emberi vágyak, hanem Isten akarata szerint éld testi életed. Ítéld meg, vizsgálódj, kutasd, mi Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.

Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Akkor szereted Istent és maradsz meg a szeretetében, ha a parancsolatait befogadod és megtartod. Ne ölj, ne paráználkodj, ne lopj, ne tanúskodj hamisan, tiszteld apádat és anyádat, és szeresd felebarátodat, mint magadat, valamint menj el, add el vagyonodat - lehet az testi, szellemi, lelki -, oszd szét a szegényeknek, aztán kövesd Jézust. Szeresd felebarátodat, mint magadat, úgy szeresd őt, mint Jézus szeret téged.

Jót cselekedj, mindenkinek add meg a tiszteletet; a testvéreket szeresd, Istent féld, az elöljárót tiszteld. Szentelődj meg, tartózkodj a paráznaságtól, szentségben és tisztaságban élj házastársaddal, és túlkapásra ne vetemedj, s ne csald meg a másik embert semmiféle ügyben. Mindig örülj, szüntelenül imádkozz, mindenért adj hálát. Tagadd meg haszontalan, kártékony, kényelmes, semmittevő, önző magad, vedd fel a kereszted, és kövesd Jézust. “Gyűlöld meg” apád, anyád, férjed, feleséged, gyermekeid, testvéreid, sőt még a saját lelked is: vagyis mindarról mondj le, ami fontosabb Istennél; hordozd a magad keresztjét, és jöjj Jézus után.

Ne haragudj a másik emberre, hanem békülj ki vele. Ne tekints kívánsággal férfira, asszonyra, hanem elégedj meg azzal, amid van, a másik ember nem vagyontárgy. Ha van házastársad, nem bocsáthatod el őt, válásnak címkézve azt. Ne esküdözz, hanem a beszédedben az igen legyen igen, a nem pedig nem. Aki arcul üt jobb felől, tartsd oda másik arcodat is, aki kér tőled, annak adj. Szeresd ellenségeidet, és imádkozz azokért, akik üldöznek téged; légy tökéletes, mint ahogy mennyei Atyád is tökéletes. A kegyességed ne az emberek előtt gyakorold, hanem amikor adományt adsz, ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb, hogy adakozásod titokban történjék, Atyád előtt. Amikor imádkozol, ne az emberek előtt tedd, hogy lássák, és elismerjenek, hanem menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz titokban. Amikor imádkozol, ne szaporítsd a szót, s ne légy bőbeszédű, mert tudja az Atya, mire van szükséged, mielőtt még kérnéd tőle. Így imádkozz: “Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved; jöjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is. A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek; És ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg minket a gonosztól. Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen!”. Bocsásd meg az embereknek vétkeiket, akkor neked is megbocsát mennyei Atyád. Amikor böjtölsz, ne lássák az emberek böjtölésedet, hanem csak Atyád, aki rejtve van. Ne gyűjts magadnak kincseket a földön, mert az elvész, hanem gyűjts magadnak kincseket a mennyben, ahol nem vész el. Ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is. Legyen a szemed tiszta, akkor az egész tested világos lesz. Ne aggódj az ételért, italért, ruházatért, mert mennyei Atyád tudja, hogy szükséged van minderre. De helyette keresd először az ő országát és igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak neked. Ne aggódj a holnapért, elég minden napnak a maga baja. Ne ítélj, hogy ne ítéltess. Amiért elítéled a másikat, ott van benned is, ne feledd! Vedd ki előbb magadból azt, amit a másikból el akarsz távolítani és akkor majd tudsz a másiknak is segíteni; de ekkor már nem fogod őt többé elítélni. Kérj az Atyától és ad neked, keress nála, és találni fogsz, zörgess nála, és megnyitja neked. Amit szeretnél, hogy az emberek veled cselekedjenek, te is ugyanazt cselekedd velük. Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki Úrnak vallja Jézust, hanem csak az, aki cselekszi a mennyei Atya akaratát.

Ne tarts meg semmit magadnak, légy lélekben szegény, akkor tiéd a mennyek országa. Sírj és engedj el mindent, akkor megvigasztalnak. Légy szelíd, akkor öröklöd a földet. Éhezd és szomjazd az igazságot, akkor megkapod azt. Légy irgalmas, akkor te is irgalmasságot nyersz. Légy tiszta szívű, akkor meglátod Istent. Teremts békét, akkor Isten gyermekének neveznek. Az igazságot vállald az üldöztetésig, akkor tiéd a mennyek országa. Ha ezek szerint élsz, az a boldogság.

A gonosznak állj ellen, akkor majd elfut előled. Közeledj Istenhez, s ő is közeledni fog hozzád. Tagjaidat se vesd oda a gonoszság eszközéül a bűn szolgálatára, hanem mint halálból életre kelt, add át magad az Isten szolgálatára, tagjaidat pedig az igazság eszközéül Istennek.

Isten az egyetlen, Isten az örökkévaló, nem nemzett és nem nemzetett, és senki nem fogható hozzá. Vesd alá magadat Istennek.

Az egó halála

"Amikor belül a "Ki vagyok én?" kérdést kérdezve én-kutatást végzünk, a vizsgált "én" nem más, mint az egó. Szintén az egó az, ami magát a vichara-t (kutatást) végzi. Az Önvalónak ugyanis egyáltalán nincs vichara folyamata. Ami a kutatást végzi, az is az egó. Az "én", amely irányában a kutatás történt, szintén az egó. A kutatás eredményeként a egó megszűnik és csak az Önvaló bizonyul egyedül létezőnek.
Mi a legjobb módja az egó megölésének, vagy inkább megszüntetésének? Minden személy számára az a módszer a legjobb, amelyik a legkönnyebbnek látszik, vagy amihez a leginkább van hajlama folyamodni. Mindegyik mód egyformán jó, mivel ezek mind ugyanahhoz a célhoz vezetnek, amely az egó és az Önvaló egyesülése. Amit a bhakta lemondásnak hív, a vichara-t végző ember gjána-nak (tudás) hív. Mindegyikük vissza szeretné vezetni az egót a forráshoz, ahonnan az előugrott, hogy ott egyesüljön a kettő.
Kérni az elmét, hogy ölje meg magát, olyan, mintha a tolvajból rendőrt csinálnánk. Menni fog veled mindenhová, és úgy fog tenni, mintha elkapná a tolvajt, de semmit sem fog találni. Tehát ehelyett befelé kell fordulunk, és látni, ahonnan az elme felemelkedik és akkor az megszűnik létezni."
Sri Ramana Maharshi: Bhagaván kincsei
http://www.sriramanamaharshi.org/wp-content/uploads/2012/12/Gems.pdf

Felesleges tehát az egót kergetni, egó-gyilkos gyakorlatokat végezni, vagy az egót külön keresgélni: az egó alakváltó ugyanis, s ő lesz a legnagyobb segítségünk abban, hogy soha ne sikerüljön. Az én-t kell keresnünk, vagy másképp mondva Istennek kell egészen alávetnünk magunkat, akkor az egó elenyészik.
Nem bánhatunk úgy sem embertársunkkal, sem tanítványunkkal, sem gyermekünkkel, mintha ő csak egó lenne, hisz' ott van benne az Önvaló is. Ne sanyargassuk, ne büntessük, ne haragudjunk rá, ne kiabáljunk vele. Irányítsuk figyelmünket inkább a benne levő istenire és kezeljük akként, az egoista megnyilvánulásaira pedig ne fordítsunk figyelmet, idővel úgyis kimúlik. Kezelj valakit egóként és egó marad; kezelj valakit Istenként és Azzá lesz.

Ahogy pedig a Római levélben (6:6-11) olvassuk az egóról (óember): "Hiszen tudjuk, hogy a mi óemberünk megfeszíttetett vele, hogy megsemmisüljön a bűn hatalmában álló test, hogy többé ne szolgáljunk a bűnnek. Mert aki meghalt, az megszabadult a bűntől. Ha pedig meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy vele együtt élni is fogunk. Hiszen tudjuk, hogy Krisztus, aki feltámadt a halottak közül, többé nem hal meg, a halál többé nem uralkodik rajta. Mert aki meghalt, az meghalt a bűnnek egyszer s mindenkorra, aki pedig él, az az Istennek él. Ezért tehát ti is azt tartsátok magatokról, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek a Krisztus Jézusban.".

Fedezzük fel újra együtt a tanítást-tanulást!

Mi az egó? A rólunk mondott vélemények, gondolatok, tanítások téves én-azonossága, akinek hisszük magunkat; lényege, hogy kiválasztás, elválasztás útján megkülönböztetjük magunkat a másik embertől, Istentől (Edging God Out), mindentől elhatárolódunk, gondolatainkba záródunk. Az érzések, a szív, az intuíció, az inspiráció, a kreativitás, az öröm világától biztos képzelet-börtön.

Itt Magyarországon igen sokan lehetünk azok, akiket iskolai éveiben a "porosz módszer" szerint oktattak. Ez a módszer egészen meghatározza a tanuláshoz és a tanításhoz való viszonyunkat, ugye? Bevallhatjuk, hogy van ugyan egy pár ember, akinek megmaradt a kedve a tanuláshoz, de a többségnek az iskola szó nem feltétlenül jelent felhőtlen emlékeket. Bezzeg a játék!

Milyen is az ilyen rendszerben történő tanulás/tanítás? Bejön az osztályba a tanár, azzal az ellentmondást nem tűrő módon, hogy "na most én leadom az anyagot". Ellentmondást nem tűrő - ízlelgessük csak egy kicsit! Már olyan magatartási minta, amelyben a tanulótól jövő, de nem a tanár által irányított bemenő információ (input) nem talál megértésre, türelemre, tűrésre, bármi, ami ellent mondani látszik azzal, amit a tanár tanítani akar, vagy amit a tanár helyesnek vél, vagy ami a tanár maga. Még két kulcsszó: "irányított", "input". A tanár irányít, a tanuló engedelmeskedik, a tanár adja a kommunikáció alap irányát, ő az input oldal, aki a tudás forrása, a tanuló pedig a tudás befogadója, az output oldal. A tanár a tudó, a tanuló a tudatlan. A tanár viselkedését az "én biztosítok mindent, én adok mindent, a tanuló pedig csendben hallgat, befogad" viselkedés határozza meg. Emlékezzünk csak vissza, nem így van? A tanár a tanulótól nem tűri el, ha az megfordítja a kommunikáció irányát, ha kérdezget, ha véleményt alkot, ha megpróbál bekapcsolódni a közös vizsgálódásba. Ez az irányítás ellen lenne, hiszen megzavarná a tanítás tervezett rendjét. "Tervezett", mert előírt tanterv van, aminek meg kell felelni, a tanulónak adott időegység alatt megadott mennyiségű információt kell magába szívnia. Ez a tervezettség ellene van a vizsgálódó, szemlélődő, játékos, kreatív viselkedésnek, ahol a tanuló a tananyaggal együtt felnő és észrevétlen eggyé válik. A tanterv mennyisége és sebessége pedig uniformizál, csak egyféle képességű tanulót feltételez, a többivel szemben a tanterv nem más, mint szellemi erőszak. Ezt a szinte katonai jellegű uniformizálást segítette elő régebben az egyforma iskolaköpeny, vagy az iskolai uniformis. Az idősebbek még emlékeznek, a fiatalabbak pedig láthatják  a tévében.

E rendszerben a tanár jellemzően nagy elméleti anyagot ad le, nagy lexikális tudással bír és annak megszerzését is követeli a tanulótól. Ha leegyszerűsítjük, a tanár olyan, mint egy lexikon, csak felütjük egy fejezetnél és már ömlik is belőle az információ. A tanártól ugyanezt követelték meg, a tanulónak pedig ugyanilyenné kell válnia, ezt követeli meg tőle a tanár. Nem kérésről, nem a tanulás folyamatába való bevonásról van itt szó, hanem követelésről. Az ilyen módon létrehozott erőszakos "csak befogadás" mellett a tanulóban nincs helye a próbálkozásnak, az ötletelésnek, a kreativitásnak. Az agyát nem használhatja vizsgálódásra, megfigyelésre, kérdések, döntések megfogalmazására, csakis egy nagy adattárolónak; a szívnek nincs lehetősége érzelmeket kiadni a tanultak nyomán, a tudás nem válik személyessé.

Ez a tanítás alapvetően tisztelet központú, alá-fölé rendeltségi viszonyt feltételez, a fegyelem és a rend csak így maradhat fenn. A tiszteleten alapul a tanuló és a tanár viszonya, hiszen ellentmondani nem szabad, ha nincs tisztelet, zavar keletkezik a tanításban. A tiszteletet a tanár több eszközzel tartja fenn, a magabiztos fellépésével és tudásával, az értelmi fölényével, a dicséretek, érdemjegyek adásával és régebben a testi fenyítéssel is. Itt látszott meg az egész lényege, az erőszakos alap, melyet azóta többségében megszüntettek, de az érdemjegyek és a szóbeli erőszak még mindig elég nagy fegyelmező, tiszteletet parancsoló tényező. "Tiszteletet parancsoló": a tiszteletet parancsolja, elvárja, kiköveteli magának. Pedig a tisztelet mű dolog, nem igazi, csak ha hiányzik valahol a szeretet, ott próbálják meg pótolni vele. A szeretet mindig jóval többet tesz annál, ami kötelesség, míg a tisztelet - ha a tisztelendő hátat fordít - csak a minimumra törekszik, amennyi még épp elég.

A nagy erény nem jótékonykodik,

ezért jó.

A kis erény jótékonykodik,

ezért nem jó.

A nagy erény cselekszik,

nem-cselekvéssel cselekszik.

A kis erény sürög,

erővel cselekszik.

A szeretet cselekszik,

eredményes, ha nem cselekszik.

Az erkölcs sürög,

erővel cselekszik.

A tisztelet cselekszik,

s mert nem viszonozzák,

kényszerít a tiszteletre.

Ezért:

az út ha elvész, itt az erény

az erény ha elvész, itt a szeretet,

a szeretet ha elvész, itt az erkölcs,

az erkölcs ha elvész, itt a tisztelet.

A tisztelet

a hűség és bizalom hiánya,

a zűrzavar kezdete.

A külső tudás

az út virága,

a belső tudatlanság kezdete.

Ezért az igaz ember

a valódit akarja és nem a látszót,

a gyümölcsöt akarja és nem a virágot,

a közelit akarja és nem a távolit.

(Lao Ce: Tao Te King 38.)

Érdekes módon, a rendszerben benne lenne a lehetőség, hogy érzelmileg is teltebbé váljon, a tanulóhoz szívén át is szóljon, de az ilyen rendszerű tanítás mégis alapértelmezésnek veszi, hogy a dicsérettel csínján bánni, mert még a tanuló fejébe száll, meg egyébként is, az érdemjegy sokkal erősebb motiváló (és demotiváló) erő. Nincs bevonva a tanuló a tanulás folyamatába, személyességnek, kedvelésnek, szeretetnek kevés helye van, a tanuló inkább egy számítógép, egy megfaragandó fa, mint egy élő létező. A tanár kezdettől fogva egónak tekinti a tanulót, a tanuló teljesítményében alapvető motívum a siker helyett a hibák keresése, a "ledöngölés"; az egó elleni küzdelem. A rendelkezésre álló összes eszközzel be kell törni a tanulót, a lustaságát, az ellenállását, az önállóságát megsemmisíteni és teljes egészében egyformává kell gyúrni a többivel, aki a tanár minden újabb kijelentésére gondolkodás nélkül lelkesen bólogat, akadály nélkül befogad. Emiatt a megsemmisítő törekvés miatt jut alig hely a dicséretnek és nyer széles teret a fegyelmezés, a büntetés.

A dicséretet kiválthatja még pozitív fegyelmező-erőként a versenyeztetés is, melyben ismét az uniformizálva egyesítés jelentkezik, ahol a szempont az egyén kiemelése a közösség elé. Uniformizálja a tanulókat, eléjük állít egy közös célt, amit a többféle egyéniségű adottságú tanuló nyilvánvalóan nem fog tudni egyenlően teljesíteni. De a közös cél, a közös verseny azt az illúziót táplálja a tanuló fejébe, hogy ő egyforma, ugyanolyan, mint a többi, de lehet jobb és kiválhat közülük, ha erőfeszítéseket fog tenni érte. Sikeres lesz majd egyszer, ha keményen megdolgozik érte. Boldog lesz majd egyszer, ha szörnyen megszenved érte. Egyéniség lesz majd egyszer, ha sokat tanul és ő is olyanná válik mint az ő tanítója. Az egész nem más, mint egy egó-gyár. Hogyan gyártsunk valódi, kreatív, érző egyénekből (akik belül tökéletesen egyek egymással és Istennel) sablonos, egyediségét vesztett, szürke, érzéketlen, engedelmes, meghunyászkodó (de belül gondolatvilágukban tökéletesen elszeparált hős mártír) robotokat.

Ezen alapul az igazságszolgáltatásunk, az egyházaink, a közoktatásunk, a szülői nevelés és bárminemű oktatói-hallgatói tevékenységünk.

Hova sietsz?

A spirituális útkeresés legnagyobb boldogtalanság-forrása a spirituális karrierpálya kitűzése, melynek végén a felszabadulás, a Moksha, a Nirvána, a megvilágosodás áll. Hétköznapra levetített formája ennek pedig a tévesen értelmezett Dharma. Amint úgy érzed, hogy Te nem vagy úgy tökéletes, egy és egész, ahogy vagy és folyamatos kínzó késztetésed van, mely nem hagy sosem megnyugodni, hanem mindig hajt a tökéletes és elérhetetlen Dharma követésére, valamint a halandók számára elérhetetlen megvilágosodás elérésére: örök pokolba taszítod magad. Ez az örök pokol addig tart, amíg ezt folytatod és rá nem jössz, hogy a Dharma Te magad vagy, a megvilágosodás, Moksha, Nirvána pedig ez a pillanat. Mert Tőled különválasztott, elérhetetlen, ítélő Dharma nincs, ahogy elérendő nirvána sem létezik. Te vagy Az, Egy, Egész, nyugodj meg, higgy és láss, élvezd a semmit, az ürességet, ami a minden és a teljesség. Boldogság, csak az van, Teljesség, Szeretet, minden és mindenben Isten. Hova sietsz, hova igyekszel, mivé akarsz válni? Te Az vagy, most!

Ismételd a Nevét

"Ádám újból a feleségével hált. Az fiút szült, és Sétnek nevezte el, mert azt mondta: Adott nekem Isten másik utódot Ábel helyett, akit meggyilkolt Kain. Sétnek is született fia, akit Enósnak nevezett el. Akkor kezdték segítségül hívni az Úr nevét." Teremtés könyve 4, 25-26.

A Bibliában először itt van felhegyezve, hogy az ember segítségül hívta Isten nevét. Ádám még életben van, tehát a teremtés után nem sokkal vagyunk és már szükség van rá és rögtön rá is találnak a Névre. A név fontos dolog, mert szó és a szó azonosít, tudatosít, látható, hogy az ember használta a névadást a tudattalanból tudatossá emelésre: "Formált tehát az Úristen a földből mindenféle mezei állatot, mindenféle égi madarat, és odavitte az emberhez, hogy lássa, minek nevezi; mert minden élőlénynek az a neve, aminek az ember elnevezi." Teremtés könyve 2,19.

A név tehát tudatosít, a Név is ezt teszi, csak Isten vonatkozásában, mert segít a tudatos szintjére emelni Isten létezését, segít, hogy a tudatban bent maradjon a tudat, hogy Isten létezik és számíthatunk Rá. Ha a tudatban bentmarad a Név, akkor a tudat felveszi annak természetét, elmerül a Névben, Név tudatú lesz. Mit kell hozzá tenni? Segítségül hívni, ahogy a fenti idézet is mondja. Hogyan hívjuk segítségül? Úgy, hogy ha segítségre van szükség, kimondjuk a Nevet. És ha megint, akkor megint. És ismét.

Mert rájön a lelki ember, hogy szüntelen Istenre van szüksége, így hívja, hívja a Nevet ismét és ismét. A tudat így nyugalomra lel és megtelik Teremtőjével. A mantra Isten egy neve, a Név; a dzsapa, az ismétlés a szüntelen segítségülhívás. Akinek a tudata tele van a Névvel, aki nem feledkezik el Istenről sosem, az Krisztus-tudatú, Krisna-tudatú, Isten-tudatú. Nincs is már szüksége az ilyennek, nincs szenvedése, mert a Névben ott van Isten, s ahol Isten, ott szükség nincsen.

Mi a jóga?

Az emberi tudatnak van egy csodálatos és hatalmas képessége, hogy amire figyelmet fordít, azzal képes tökéletesen azonosulni, a szemlélő tudat a szemlélődés folyamata közben eggyé válik a szemlélt tárggyal.

A jóga egy állapot, amikor az ember nem azonosítja magát tévesen semmi egyébbel, csakis önmagával azonos. Ebben az állapotban minden kötöttségtől és szenvedéstől teljesen szabad.

A jóga ugyanakkor egy folyamat is, amelynek során az ember lemond az ártásról, a hazugságról, a lopásról, a kicsapongásról, a mohóságról, a tisztátalanságról, az elégedetlenkedésről, a fegyelmezetlenségről, a figyelmetlenségről, az önzésről, az állandó pihenésvágyról, az evés vágyáról, az ivás vágyáról, a légzés vágyáról, az érzékelés vágyáról, a szétszórtságról, a gondolkodásról és az elkülönültségről, egészen aláveti magát Istennek, s ennek eredményeképp eléri a jóga állapotát.

Ragaszkodás

Figyelem a ragaszkodást, ahogy ki-ki ragaszkodik saját kis tulajdonához a hétköznapokban. Egy vélt, szokás szerint negkapott tulajdonhoz, egy parkolóhelyhez, egy ételhez, egy véleményhez, egy belénk nevelt erkölcsszabályhoz, az igazunkhoz. "Nekem ehhez jogon van, nekem ez jár, én ezt megérdemlem."

De ragaszkodunk nemcsak vélt tulajdonaink birtoklásához, hanem a nemszeretem dolgok nembirtoklásához is. Fájdalom, nélkülözés, igazságtalanság, büntetés, halál. Ezek mindig csak mással történjenek meg, ne velünk.
Ez mind ragaszkodás. A ragaszkodás kötöz. A tudatot köti a testté levéshez. Más szavakkal, amíg ragaszkodunk, addig újraszületünk. Ez olyan biztos, mint a gravitáció.

Pedig a követendő magatartás az, amiről Krisna beszélt: “Előírt kötelességed végrehajtásához jogod van, de tetteid gyümölcsére nem tarthatsz igényt. Sohase gondold, hogy te vagy az oka cselekedeteid következményének, és sohase vonzzon kötelességed elhanyagolása!” Bhagavad Gítá 2.47.

Nem tarthatsz igényt semmire, jogod csak a kötelességed végrehajtásához van. Engedj el mindent, mondj le mindenről és szabad leszel. Mitől? A ragaszkodástól magától, az erőtől, ami mindig ideköt és születsz és meghalsz megannyi generáción át. Míg meg nem tanulod: Fogadd el! Engedd el! Mondj le róla!

A gazdag ifjúnak, aki a tökéletességre törekedett, Jézus így válaszolt: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj el, add el vagyonodat, oszd szét a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben; aztán jöjj, és kövess engem.” Máté 19,21
Le kell mondanod mindenről.
Az ártásról, a hazugságról, a lopásról, a kicsapongásról, a mohóságról, a tisztátalanságról, az elégedetlenkedésről, a fegyelmezetlenségről, a figyelmetlenségről, az önzésről, az állandó pihenésvágyról, az evés vágyáról, az ivás vágyáról, a légzés vágyáról, az érzékelés vágyáról, a dekoncentrálatlanságról, a gondolkodásról, az elkülönültségről.
Azt hiszed, akkor meghalsz? Az élet ezeken túl van!

Add el mindened, amid van és jöjj, kövess engem! Mid van, amit nem kaptál, mid van, ami tényleg a tiéd? Semmi. A birtoklás illúziójáról mondj le! A kontroll illúzióját engedd el! Engedd el magad! Légy szabad!

A jót szeretném tenni, a rosszra vagyok kész?

"18Tudom ugyanis, hogy a jó nem lakik bennem, azaz a testemben; mert megvan bennem az akarat a jóra, de a jót megtenni nem tudom. 19Hisz nem teszem a jót, amelyet akarok, hanem azt teszem, amit nem akarok, a rosszat. 20Ha pedig azt cselekszem, amit nem akarok, már nem én teszem azt, hanem a bűn, amely bennem lakik. 21Így tehát én, aki a jót akarom tenni, azt a törvényt találom, hogy a rossz áll hozzám közel; 22mert belső emberi voltom szerint gyönyörűségemet találom Isten törvényében, 23de más törvényt érzek tagjaimban, s ez küzd értelmem törvénye ellen, és a bűn törvényének foglyává tesz, amely tagjaimban van.
24Ó, én szerencsétlen ember! Ki szabadít meg e halálnak testétől? 25Hála legyen Istennek, Jézus Krisztus, a mi Urunk által! Így tehát én magam az értelmem által Isten törvényének szolgálok, a test által azonban a bűn törvényének." (Róma 7,18-25.)

A rómaiakhoz írt levél hetedik részében írja le Pál apostol minden hívő alapvető problémáját, amikor életét megpróbálja a Szentíráshoz igazítani, megvan a döntés, az elhatározás, a szándék, az akarat a jó cselekvésére és egyszercsak hopp!, valami történik. Aztán megint valami és megint valami és kétségbeesett küzdelem közepén találja magát, bukdácsolva. Próbálja a jót cselekedni, de unos-untalan csak a rossz kerül felszínre. Ha őszintén, hosszú ideig próbálkozik, egy idő után ennek eredménye keserűség, kiábrándulás, önutálat lehet.

Pál szavaiban pedig ott van a kiút.
"Tudom ugyanis, hogy a jó nem lakik bennem, azaz a testemben" - ezt akkor mondja az ember, mikor tévesen a testével azonosítja magát, pedig az ember lélek, a test csak külső burka. A testben keresve, a testből kiindulva nem is fog soha semmi jót találni, ha az elme mindig csak a test szükségletei, érdekei alapján gondolkodik. Ennek eredménye az, hogy "megvan bennem az akarat a jóra, de a jót megtenni nem tudom", mert ha nem magammal azonosulok, hanem testemmel, akkor a lelki javak nem léteznek számomra, csak a test túlélése, vágyai irányítanak. Ekkor tényleg "a jót megtenni nem tudom".

"Hisz nem teszem a jót, amelyet akarok, hanem azt teszem, amit nem akarok, a rosszat", de ki mondja meg, mi a jó és mi a rossz? Én vagyok, aki rossznak ítélem belül a testit, mert mélyen jól tudom, hogy lelki vagyok, mégis hagyom értelmemnek, hogy test-központúan kormányozzon. Szeretném tenni a jót, vagyis a lelkit, de közben fejemben meg vagyok győződve arról, hogy én a test vagyok és minden dolgom a test fenntartása, kiszolgálása, vágyainak kielégítése. Pedig ha már csak annyit is megvizsgálna az ember, hogy "test vágyai", már rájöhetne, hogy valami nem stimmel, hiszen a testnek nincsenek vágyai, vágyai csak az elmének vannak, aki épp azt gondolja, hogy ő a test.

"Ha pedig azt cselekszem, amit nem akarok, már nem én teszem azt, hanem a bűn, amely bennem lakik", ez nem önfelmentés, hanem a valóság meglátásának a kezdete, amikor különválik a figyelem előtt a cselekedet és a szándék, a cselekvő és a tapasztaló.
"Így tehát én, aki a jót akarom tenni, azt a törvényt találom, hogy a rossz áll hozzám közel", vagyis szétválik az én és az a valaki, akihez a "rossz", a testi áll közel. "Mert belső emberi voltom szerint gyönyörűségemet találom Isten törvényében", itt jut el a figyelem a "belső"-ig, ami a lélek, itt látja meg, hogy kinek gyönyörű az isteni Örök Törvény.

"De más törvényt érzek tagjaimban, s ez küzd értelmem törvénye ellen, és a bűn törvényének foglyává tesz, amely tagjaimban van", itt találkozik a tévesen a testtel azonosuló elme és a lelki értelem; mindkettő tudja a dolgát, mindkettő erős, hatalmas. A kérdés csak az, hogy te melyiket választod. "Ki vagyok én?" - e kérdés szüntelen feltevése, vizsgálata, kutatása és megválaszolása tesz csak pontot a nagy viaskodás végére. Test, vagy lélek, test, vagy lélek, test, vagy lélek? Válassz!

"Ó, én szerencsétlen ember! Ki szabadít meg e halálnak testétől? Hála legyen Istennek, Jézus Krisztus, a mi Urunk által", a kiút másképp megfogalmazva az, ha Istenhez, a Legfelsőbb Lélekhez fordulsz. Miért? Mert ez a lélek cselekedete, amikor elfordulsz a testté vált elmétől és az ismert legmagasabb Lélekhez fordulsz, ekkor azonosulsz igazi lelki önmagaddal, ebben a pillanatban választottál és győztél a test, az elme felett.

"Így tehát én magam az értelmem által Isten törvényének szolgálok, a test által azonban a bűn törvényének", a végkövetkeztetés az, hogy itt törvények (mint a gravitáció) működnek, a te feladatod ébernek lenni és választani, a többit a törvényeket működtető kötőerők maguktól véghezviszik. Csak vizsgáld, hogy ki vagy te, csak jöjj Istenhez, imádkozz, ismételd a nevét, csendesedj el Benne!

Hogyan légy boldog?

Boldogság az ember szíve vágya, gyermekségétől fogva.
Az ehhez vezető út ez.
Ürítsd ki az elmédet, seperd ki a vágyaidat, szándékaidat, vélekedéseidet, véleményedet, igazadat, jussodat, énedet, s légy mindenért hálás. Minden dolgot végy észre és mondd érte: köszönöm, akár jónak tetszik, akár rossznak.
Ne félj a fájdalomtól, hiánytól, betegségtől, inkább merülj el bennük, éld át őket, figyeld meg őket, légy hálás értük is.
Engedd ki magadból a törtetést, igyekvést, rohanást, indulatot, s helyette vedd fel a természet ritmusát és céljait. Figyeld a szellőt, napsütést, esőt, fákat, madarakat, állatokat, miként teszik dolgukat.
Figyeld a valóságot és engedd el az igazadat, ne próbáld meg kivívni mindig a te győzelmedet, add meg magad, fogadj el mindent, úgy, ahogy van, hálaadással. Magad köré illúziód te szövöd, de ha ragaszkodsz a valóság megfigyeléséhez, követéséhez, az illúzió eltűnik.
Légy mindenkivel megértő, elfogadó, megbocsátó, jusson eszedbe, hogy te is voltál már az ő helyében, vagy még lehetsz ezután. Próbáld meg megismerni és átélni a másik helyzetét.
Ne hagyd, hogy eluralkodjon rajtad harag, kívánság, türelmetlenség, félelem, szorongás, kedvetlenség. Figyeld meg, mi okozza ezeket, figyeld meg, honnan származnak és kövesd helyettük folyamatosan az elfogadást, hálát, szeretetet. Így szíved megtisztul a terheitől.
Teremts békét magadban, s magad körül. Hálával, megelégedéssel, megértéssel, szerető kedvesség gyakorlásával a téged övező béke kiterjed.
Mutasd meg másoknak is, hogyan lehetnek boldogok, miként lehetnek azzá, akiknek teremtettek: békés, kedves, elfogadó, gyermeki, egyszerű önmagukká. Ha ezt a törekvésed nem értik meg, fogadd derűvel, s folytasd. Idővel beérik. Amit másért teszel, magadért teszed. Ha magadon munkálkodsz, máson munkálkodsz. Ha magadban rendbe teszed, másban is rendbe teszed. A te békéd a világ békéje, a te boldogságod a világ boldogsága.

Ezeket itt régen így mondták el:
"Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.
Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.
Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet.
Boldogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságra, mert ők megelégíttetnek.
Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek.
Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent.
Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek.
Boldogok, akiket az igazságért üldöznek, mert övék a mennyek országa."