Szabó Lőrinc: Ez Vagy Te

Ne sirass, fiam, Szvétakétu! Én se

sírok már érte:

nem olyan fontos dolog a halálom.

Semmi se vész el ezen a világon,

egy a lélek és ezer a ruhája

s a valóság csak ez a könnyü pára.

Ne sirass, Szvétakétu!

Száz virágból hordják össze a méhek

a drága mézet,

száz illatot és száz színt elkevernek,

így találják meg a sokban az egyet:

egy a valóság s ezer a ruhája,

a lélek az egy, ez a könnyü pára,

hiszed-e, Szvétakétu?

Folyamok futnak keletnek, nyugatnak

és megnyugodnak;

melyik melyik volt, nem tudja a tenger.

Én is megteltem már az örök eggyel:

egy az anyag s minden más csak ruhája,

lelkünk öltözik, ez a könnyü pára,

érzed-e, Szvétakétu?

Vágd meg e fügét! Mi van benne? Csak mag?

Vágd szét a magvat!

Mit látsz? Semmit? – Ez a semmi a magban,

ez nő meg fává, ez a láthatatlan:

ez a lélek, a mindenség csirája,

ez a valóság, ez a könnyü pára,

tudod-e, Szvétakétu?

Eltűnik, mint ha sót teszel a vízbe,

de ott az íze:

mindenen átcsap az örök lehellet:

az isten él, az isten A Te Lelked:

ez a valóság, melynek nincs halála,

ez a mindenség, ez a könnyü pára:

Ez Vagy Te, Szvétakétu!

(A Chandogya upanishad nyomán)

Az alávetés szabadsága

Nem az a szabadság, amikor megteszünk mindent, amit akarunk.

Az a szabadság, ha nem kell megtennünk semmit, amit nem akarunk.

S furcsa mód az ide vezető út bizonyos szabályok betartásán át vezet.

Nem hiányzik semmi sem

Az ember a boldogságot keresi egész életében, valahol máshol. Ezek a célok.

De ami valóban kell neki, az, hogy ne szenvedjen.

S ez pedig nem máshol van, hanem már benne magában.

Ettől a ponttól mozdul el minden egyes nap a szenvedés irányába, majd ezután a boldogság keresésére indul tovább minden áldott nap. Nem lesz meg; vagy meglesz és elillan.

Miközben az igazi boldogság az, hogy nem hiányzik semmi sem.

Figyelj

Felelős vagy azért, amit csinálsz. Ha beütöd a fejed, lábad, nem más a hibás, nem az időjárás, nem a csillagjegyed, nem Isten a hibás, csak te nem figyeltél. Figyelj és nem lesz bajod. 

S ha más bajod történik, ott is te leszel, aki nem figyelt. Ha legközelebb figyelni fogsz, vagy nem fog bajod történni, vagy nem fogsz szenvedni tőle. 

A világ olyan egyszerű, csak túlbonyolítjuk a színházunkkal. A sok maskara, maszk ránk csavarodik és elbotlunk benne. Azt se más akasztotta ránk, mi vettük magunkra. Figyelj és a jelmez lefoszlik rólad.

Figyelj: te csinálod. 

Az eltűnt idő után rohanva

Eltűnt az idő, eltűnt hirtelen.

Vagy lassan elillant, mint a köd - napfényes reggelen?

Mikor történt? Tegnap, vagy tavalyelőtt,

sok éve, tán emberöltőkkel ezelőtt?

Minden munka, minden tett

sok-sok kicsi feladattá lett.

Minden lépés sürgős, közeli a határidő.

Megannyi kérés tettét követeli, sürgető.

Régen az élet lassú volt, élhető,

a tett csak hömpölygött, tehető

volt csupán, s nem teendő.

Mivé lett az ember? S az emberség?

Űzött vadként vágtázik az istenség

gyermeke, az elárvult emberiség.

Egyedül, kifáradva, s erőtlen

Ecce homo - gyenge és időtlen.

Szavak szimfóniája

Volt gyermekkorom.

Voltak álmaim.

Volt tehetségem. 

Több, mint tallérjaim.

Vágytam a zenére.

Vágytam énekre, muzsikára.

Vágytam eggyé lenni.

Eggyé a dallammal.

Nem sikerült.

Nem voltam elég. 

Nem volt elég a tallér.

Megmaradt a szó.

A szó mellettem volt.

A szó mindig.

A szó bennem lüktetett.

Zenévé lett a szó.

Érzéssé lett a szó. 

Dallammá lett a szó. 

Ritmussá lett a szó.

És egyszercsak megszólalt belül. 

Most van bennem már zene. 

Most van bennem már ének. 

Most van bennem lüktetés

ritmus, szavak ritmusa,

muzsika, szavak himnusza.

Szavak - szimfóniája!

Az alázat grádicsain

Az alázat grádicsain lépdelek

hol fel, hol lefelé térdelek

rajta

meghajlok néha mélyen

haladok

előre, felfelé

lefelé.

Néhol stabil, bízható

néhol csúszik, megingó

meztelen talpam, térdeim

megsebzik a régi kőlapok

lehajlok mélyen én

mert könnyebb meggörbülve

letérdelve

haladni előre

felfelé

lefelé.

Megtanultam, hogy megállni nem szabad

néha megpihenni rajta meglehet

nem soká

haladni kell

vagy leesek

elgyengülök

erősnek kell lennem

hogy elérjem a kővetkezőt

előre felfelé

lefelé.

Megtanultam levetni ruháim, amik nem

vagyok, nem én vagyok, nem enyém, 

hátráltat csak az úton a grádicsok éjjelén

nappalán, az úton haladva lassan

tovább, egyenként cipelve, hordozva

lerakva terhemet, lépve tovább, tovább

előre felfelé 

lefelé. 

Sötét dereng, hajnal van, vagy éjjel 

fáklya tüze ég?

Nem tudom, nem törődhetek vele

utam van, menni kell előre grádicsok végtelén

előre felfelé

lefelé. 

Nincs vége.

Lüktet a szó

Rájöttem végül: lüktet a szó, s visz a ritmus az úton.

Spiritualitás

Ne várj a halálra, hogy szellemi lénnyé válj.

Ne ítélkezzünk

Nem bánhatunk tetszés szerint másokkal, ha igazunk van. Mert az igazság forgandó.

Nem tehetünk meg bármit másokkal, ha megbántottak. Mert a megbántottság viszonylagos.

És ami ma jogosnak tűnik, holnap jogtalan lesz, és vádló.

Cselekedjünk úgy másokkal mindig, ahogy magunkkal tennénk.

Még ha a halál árnyékának völgyében járok is

Amíg nem engedjük be a fájdalmat, kizárjuk a hiányt, letakarjuk a tökéletlent;

addig nem jön be a jóleső bizsergés, a bőség, a tökély.

A boldogsághoz az út a szenvedés völgyén át vezet.

Karácsony csak a csendes éjben; a szegény, idegen pásztorok; a láthatatlan angyalok; a bevándorló bölcsek; a nincstelen állatok; az otthontalan vándorlás körülményei között lesz igazán boldog, nem a királyi palota dőzsölésében.

A teljességet csak hátrébb lépve látjuk

A helyzet, a kapcsolat, a másik: sosem csak annyi, amennyinek látszik. Mint ahogy egy kulcslyukon át sem látjuk az egész szobát.

Nem látjuk az egészet. Az emberi szem is épp ilyen, tud fókuszálni és tud periférikusan is látni. Vagy felnagyítunk, közelebb hozunk egy részletet, vagy homályosabban az egészet nézzük. A vadászpilóták, repülőgépvezetők ezt éveken át tanulják.

És ha már felnagyítunk, először a hibát keressük valamiben és nem az értéket. Ez onnan ered, hogy az élőlények védelmi rendszere fájdalom alapú: nem a jó érzést keresi először, hanem azt, hogy mi fáj, mit kell elhárítani. Ezért VÉDELMI rendszer.

De amikor KERESÜNK: fókuszálunk. Felnagyítunk. Figyelmen kívül hagyunk más részeket. Ezt még mikor keresni kezdünk, tudjuk, de közben elfeledkezünk róla. És ha találunk, már úgy érezzük, ez az egész. De ez nem igaz. Ha megtaláljuk az elveszett kulcsot, miért örülünk kevés ideig? Mert visszatérünk az egészhez, hogy nem csak a kulcs a valóság, sem annak hiánya.

És ha emiatt a múlandó fontosság miatt nem akarunk elveszteni, elvesztegetni helyzeteket, kapcsolatokat, embereket; újra kell tanulnunk a de-fókuszálást. Hátrébb lépni, mint amikor a festő megfestette a modell arcát, aztán hátrébb lép, hogy ismét lássa az egészet: jó-e így? 

Ha valamit csak jónak, vagy csak rossznak érzünk, ez jusson eszünkbe. Hogy lépjünk hátra. Hogy nézzük az egészet. Mi a teljes valóság? Nincs csak jó, vagy csak rossz helyzet, sem kapcsolat és ember sem. Teljesség van, aminek része ez is, az is, KÜLÖNBÖZŐ és VÁLTOZÓ arányban.