A helyzet, a kapcsolat, a másik: sosem csak annyi, amennyinek látszik. Mint ahogy egy kulcslyukon át sem látjuk az egész szobát.
Nem látjuk az egészet. Az emberi szem is épp ilyen, tud fókuszálni és tud periférikusan is látni. Vagy felnagyítunk, közelebb hozunk egy részletet, vagy homályosabban az egészet nézzük. A vadászpilóták, repülőgépvezetők ezt éveken át tanulják.
És ha már felnagyítunk, először a hibát keressük valamiben és nem az értéket. Ez onnan ered, hogy az élőlények védelmi rendszere fájdalom alapú: nem a jó érzést keresi először, hanem azt, hogy mi fáj, mit kell elhárítani. Ezért VÉDELMI rendszer.
De amikor KERESÜNK: fókuszálunk. Felnagyítunk. Figyelmen kívül hagyunk más részeket. Ezt még mikor keresni kezdünk, tudjuk, de közben elfeledkezünk róla. És ha találunk, már úgy érezzük, ez az egész. De ez nem igaz. Ha megtaláljuk az elveszett kulcsot, miért örülünk kevés ideig? Mert visszatérünk az egészhez, hogy nem csak a kulcs a valóság, sem annak hiánya.
És ha emiatt a múlandó fontosság miatt nem akarunk elveszteni, elvesztegetni helyzeteket, kapcsolatokat, embereket; újra kell tanulnunk a de-fókuszálást. Hátrébb lépni, mint amikor a festő megfestette a modell arcát, aztán hátrébb lép, hogy ismét lássa az egészet: jó-e így?
Ha valamit csak jónak, vagy csak rossznak érzünk, ez jusson eszünkbe. Hogy lépjünk hátra. Hogy nézzük az egészet. Mi a teljes valóság? Nincs csak jó, vagy csak rossz helyzet, sem kapcsolat és ember sem. Teljesség van, aminek része ez is, az is, KÜLÖNBÖZŐ és VÁLTOZÓ arányban.
