"A feneketlen koldulócsésze
Egy verőfényes reggelen a császár kikocsizott palotájából. Kiszállt díszes hintójából, és épp indult volna egy könnyed reggeli sétára, amikor találkozott egy koldussal. Megkérdezte a koldust:
– Mit kívánsz?
A koldus nevetni kezdett és így válaszolt:
– Úgy kérdezed ezt, mintha teljesíteni tudnád a kívánságom.
Az uralkodót módfelett sértette a válasz, és így szólt:
– Hát persze hogy teljesíteni tudom a kívánságod! Mi légyen az? Mondd csak el!
– Gondold végig, mielőtt bármit is megígérnél! – válaszolta neki a koldus.
A koldus a császár tanítómestere volt egyik előző életében, és bár az uralkodó akkor nem érte el a megvilágosodást, mestere megígérte neki, hogy újra találkozni fognak és megpróbálja felébreszteni őt. Az uralkodó azonban teljesen megfeledkezett tanítója ígéretéről, meg hát ugyan ki emlékszik az előző életeire? Így a császár továbbra is kötötte az ebet a karóhoz:
– Bármit teljesítek, amit csak kívánsz, én egy nagyhatalmú császár vagyok, mi olyat kívánhatnál hát, amit ne tudnék megadni neked?
A koldus így válaszolt:
– Ám legyen. Ez egy nagyon egyszerű kívánság. Látja felséged ezt a kolduló csészét? Meg tudná tölteni valamivel?
A császár azt mondta:
– Természetesen.
Azzal hívatta is a császár egyik vezérét, és meghagyta neki, hogy töltse tele a koldulócsészét pénzzel. A vezér térült-fordult, hozott egy zsák pénzt, és beletöltötte a koldulócsészébe. Igen ám, de ahogy belekerült a pénz a csészébe, azon nyomban el is tűnt. A vezér csak öntötte és öntötte a pénzt, amely a csészében azonnal eltűnt, így a csésze mindig üres maradt. A hír hallatán odagyűlt az egész császári udvartartás, ezt követően pedig futótűzként terjedt a pletyka a fővárosban, és csakhamar óriási tömeg tolongott a császári palota körül. Most már az uralkodói tekintély forgott kockán. A császár így szólt a vezéreihez:
– Legyen bár az egész birodalmam a tét, készen állok, de nem szenvedhetek vereséget egy koldustól!
Nem tartott soká’, míg a császár kincstárai kiürültek és eltűnt a sok gyémánt, igazgyöngy és smaragd. A koldulócsésze feneketlennek látszott. Minden, de szó szerint minden semmivé foszlott abban a pillanatban, ahogy beletették. Végül eljött az este, s a tömeg csak némán állt, hogy még a légy zümmögését is meg lehetett hallani. A király leroskadt a koldus lábai elé, és elismerte vereségét.
– Tiéd a győzelem, de mielőtt elmennél, kérlek, csillapítsd a kíváncsiságom és árulj el nekem valamit! – szólt a császár. – Miből van ez a koldulócsésze?
A koldus nevetett egyet és így szólt:
– Nem titok, a koldulócsésze az emberi tudatból készült, egyszerűen az emberi vágyakból áll.
/ismeretlen szerzőtől/"
https://karmaguru.hu/?route=simple_blog/article/view&simple_blog_article_id=114
Mindannyiunk nyakán ül egy ilyen koldulócsésze. A vágy az, ami késztet minket, hogy még töltsünk bele. De a csésze feneketlen. Az elme nem ismer megelégedést. Tűz emészt el benne mindent. Ha nem tölt bele többet a király, csak leül és nézi, a csésze sem követel többet magának. Aztán feláll a koldus és elviszi csészéjét magával. Ekkor szűnik meg a szenvedés.
