Az emberek egy része érzékeit követve életét azzal tölti, hogy érzékei kívánságait kielégítse. Testi, szellemi, vagy lelki célok, vágyak és álmok hajszolják a folyamatos rohanásra. A kívánságok céljait elérve azonban újabb kívánság támad és benső megelégedés soha nem jön létre. Ez nem a teljesség útja.
Az emberek egy része felismerve, hogy az így eltöltött élet gyümölcstelen és célját soha nem elérő, érzékei kívánságait rosszként azonosítva elfojtja azt, s próbál jó és erkölcsös életet élni. Az elfojtás keserves harc, melyet az ember önmagával folytat és a “rossz én” időről időre felbukkan és győzedelmeskedik, mert az elme kívánsága erőteljesebb és kevésbé felismerhető, mint az érzékeké. Ez sem a teljesség útja.
Az emberek egy része felismerve, hogy sem az érzékek kívánságai után rohanás, sem az elfojtás nem vezet teljes életre, elvetik a jó/rossz, szeretem/nemszeretem kettősségeket, nem követik kívánságaikat, de nem is fojtják el magukat, hanem inkább szabályozzák érzékeiket és elméjüket; és gondolataikat mindig a jóra igyekeznek irányítani. Az elme azonban nagyon erős és megbirkózni vele nagyon nagy gyakorlatot kíván, s ezen felül a gondolatok ingatag vezetésére bízni magát az embernek megint nem vezet a teljességre. A gondolatok természete az, hogy ide-oda vándorolnak, s az ember saját elméleteibe gabalyodva visszaesik az előző állapotok egyikére, s végül így sem tud eljutni az egészségre. Miért? Mert nem számol érzelmeivel, melyek a gondolatok mellett észrevétlen térítik őt el a szív útjáról: a sok gondolkodáson végül mindig a belső gyermek érzelmei győznek. Ez sem a teljesség útja.
Az az ember, aki nem szalad érzékei kívánságai után, de nem is fojtja el őket, szabályozza érzékeit és elméjét, de csak a nekik szükséges mértékben, gondolatainak, elméleteinek nagy jelentőséget nem tulajdonítva elméjét arra használja, hogy szívére figyeljen, s benne elmerüljön, EGÉSZségre jut. Az ingatag csapongó gondolatok lecsendesülnek, az elme megnyugszik, az érzelmek elsimulnak, az ember megismeri a belső csendet, a mozdulatlan, sürgésmentes létezést, az idő nélküli jelen pillanatot, ahol nincs több késztetés, nincs több menekülés, nincsenek teóriák, vélemények és hitek, nincs "én" és nincs "enyém". A valódi Én itt lakik, ez a teljesség útja.
"Buddha beszédei - CSALÉTEK
Így hallottam.
Egy alkalommal a Magasztos Szávatthi mellett, a Dzsétavana-ligetben, Anáthapindika kertjében tartózkodott. Itt a Magasztos a szerzetesekhez fordult:
- Szerzetesek!
- Hallgatjuk, urunk - válaszolták a szerzetesek tisztelettudóan a Magasztosnak. A Magasztos így beszélt:
- Szerzetesek, a vadfogó nem ezzel a szándékkal szórja a csalétket az erdei vadaknak: “Fogyasszák el az erdei vadak ezt az eledelt, amelyet elébük szórtam, és legyenek tőle egészségesek, jól tápláltak, éljenek sokáig, hosszú ideig!” A vadfogó ezzel a szándékkal szórja a csalétket az erdei vadaknak: “Az erdei vadak rá fogják vetni magukat erre a csalétekre, amelyet elébük szórtam, és elcsábulva falni fogják a jó falatokat. Ha rávetik magukat, és elcsábulva falják a jó falatokat, megfeledkeznek az éberségről. Ha megfeledkeznek az éberségről, figyelmetlenekké válnak. Ha figyelmetlenekké válnak, kedvem szerint zsákmányul ejthetem őket a csalétek mellett.”
Ekkor, szerzetesek, az első falka rávetette magát a csalétekre, amelyet a vadfogó elébük szórt, és elcsábulva falták a jó falatokat. Amikor rávetették magukat, és elcsábulva falták a jó falatokat, megfeledkeztek az éberségről. Megfeledkezve az éberségről, figyelmetlenekké váltak. Amikor figyelmetlenekké váltak, a vadfogó kedve szerint zsákmányul ejtette őket a csalétek mellett. Így az első falka a vadfogó hatalmába esett.
Ekkor a második falka így gondolkozott: “Amikor az első falka rávetette magát a csalétekre, amelyet a vadfogó elébük szórt... [stb.], a vadfogó kedve szerint zsákmányul ejtette őket a csalétek mellett. Jobb lesz, ha mi most gondosan elkerüljük a csalétket, és a veszedelmes ételt elkerülve, az erdő mélyére rejtőzünk, és ott maradunk.” Ezek gondosan elkerülték a csalétket, és a veszedelmes ételt elkerülve, az erdő mélyére rejtőztek, és ott maradtak. Azonban a nyár utolsó hónapjában, amikor fű és víz kiszáradt, testük rendkívül lesoványodott. Testük rendkívüli lesoványodása folytán ellenálló erejük kimerült. Ellenálló erejük kimerülte folytán visszatértek a csalétekhez, amelyet a vadfogó elébük szórt. Rávetették magukat, és elcsábulva falták a jó falatokat... [stb.]. Így a második falka is a vadfogó hatalmába esett.
Ekkor a harmadik falka így gondolkozott: “Amikor az első falka rávetette magát a csalétekre, [...] a vadfogó hatalmába esett. Amikor a második falka rávetette magát a csalétekre, [...] a vadfogó hatalmába esett. Jobb lesz, ha mi most letanyázunk a csalétek közelében, amelyet a vadfogó elébünk szórt. Ott letanyázunk, de nem vetjük rá magunkat a csalétekre, amelyet a vadfogó elébünk szórt. Ha nem vetjük rá magunkat, nem csábulunk el, miközben a jó falatokat faljuk. Ha nem csábulunk el, miközben a jó falatokat faljuk, nem feledkezünk meg az éberségről. Ha nem feledkezünk meg az éberségről, nem válunk figyelmetlenekké. Ha nem válunk figyelmetlenekké, nem ejt bennünket kedve szerint zsákmányul a vadfogó a csalétek mellett.” Ezek letanyáztak a csalétek közelében, amelyet a vadfogó elébük szórt. Ott letanyázva, nem vetették rá magukat a csalétekre, [...] nem ejtette őket kedve szerint zsákmányul a vadfogó a csalétek mellett.
Ekkor a vadfogónak és a vadfogó segédeinek ez az ötletük támadt: “Ez a harmadik falka ravasz és óvatos. Talán varázstudománnyal rendelkezik ez az ördöngös harmadik falka, mert a kiszórt csalétekből fogyasztanak, de nem kapjuk rajta őket, amikor jönnek vagy mennek. Jobb lesz, ha most mindenfelől körülkerítjük nagy hálókkal az elébük szórt csalétket, akkor talán megtaláljuk ennek a harmadik falkának a tanyáját, ahol rejtőzködnek.” Ekkor az elébük szórt csalétket mindenfelől körülkerítették nagy hálókkal. Ezután a vadfogó és segédei rátaláltak a harmadik falkának a tanyájára, ahol rejtőzködtek. Így a harmadik falka is a vadfogó hatalmába esett.
Ekkor a negyedik falka így gondolkozott: “Amikor az első falka rávetette magát a csalétekre, [...] a vadfogó hatalmába esett. [...] Amikor a második falka rávetette magát a csalétekre, [...] a vadfogó hatalmába esett. [...] Amikor a harmadik falka letanyázott a csalétek közelében, [...] nem ejtette őket kedve szerint zsákmányul a vadfogó a csalétek mellett, [...] mégis a vadfogó és segédei rátaláltak a harmadik falkának a tanyájára, ahol rejtőzködtek. Így a harmadik falka is a vadfogó hatalmába esett. Jobb lesz, ha mi most olyan helyen tanyázunk le, ahol nem tud elérni bennünket a vadfogó és a vadfogó segédei.” [...] És olyan helyen tanyáztak le, ahol nem tudta elérni őket a vadfogó és segédei. Ott letanyázva, nem vetették rá magukat a csalétekre, [...] és nem ejtette őket kedve szerint zsákmányul a vadfogó a csalétek mellett.
Ekkor a vadfogónak és a vadfogó segédeinek ez az ötletük támadt: “Ez a negyedik falka ravasz és óvatos. Talán varázstudománnyal rendelkezik ez az ördöngös negyedik falka, mert a kiszórt csalétekből fogyasztanak, de nem kapjuk rajta őket, amikor jönnek vagy mennek. Jobb lesz, ha most mindenfelől körülkerítjük nagy hálókkal az elébük szórt csalétket, akkor talán megtaláljuk ennek a negyedik falkának a tanyáját, ahol rejtőzködnek.” Ekkor az elébük szórt csalétket mindenfelől körülkerítették nagy hálókkal. Azonban a vadfogó és segédei nem találtak rá a negyedik falka tanyájára, ahol rejtőzködtek.
Ekkor a vadfogónak és segédeinek ez az ötletük támadt: “Ha elriasztjuk ezt a negyedik falkát, a felriadt falka a többieket is el fogja riasztani, és az összes erdei állat el fogja kerülni a kiszórt csalétket. Jobb lesz, ha lemondunk erről a negyedik falkáról.” Ezzel a vadfogó és segédei lemondtak a negyedik falkáról. Így a negyedik falka nem esett a vadfogó hatalmába.
Ezt a hasonlatot, szerzetesek, az igazság feltárása kedvéért mondtam, és jelentése a következő. A csalétek az öt érzékszerv érzéki örömeit jelképezi. A vadfogó a Kísértőt, a Gonoszt jelképezi. A vadfogó segédei a Kísértő segédeit jelképezik. Az erdei vadak a remetéket és papokat jelképezik.
A remeték és papok első csoportja ráveti magát a világi gyönyörűségekre, amelyeket a Kísértő csalétekül elébük szór, és elcsábulva falják a jó falatokat. Ha rávetik magukat, és elcsábulva falják a jó falatokat, megfeledkeznek az éberségről. Ha megfeledkeznek az éberségről, figyelmetlenekké válnak. Ha figyelmetlenekké válnak, a Kísértő kedve szerint zsákmányul ejti őket a csalétekül szolgáló világi gyönyörűségek mellett. Így a remeték és papok első csoportja a Kísértő hatalmába esik. Az erdei vadak első falkájának hasonlatával a remetéknek és papoknak erre az első csoportjára céloztam.
A remeték és papok második csoportja így gondolkozik: “Amikor a remeték és papok első csoportja rávetette magát a világi gyönyörűségekre, amelyeket a Kísértő csalétekül elébük szórt, [...] a Kísértő hatalmába estek. Jobb lesz, ha mi most gondosan elkerüljük a csalétekül szolgáló világi gyönyörűségeket, és a veszedelmes tápláléktól elfordulva, elvonulunk az erdő mélyére.” Ezek gondosan elkerülik a csalétekül szolgáló világi gyönyörűségeket, és a veszedelmes tápláléktól elfordulva, elvonulnak az erdő mélyére. Ott vadnövényekkel táplálkoznak, kölessel, rizzsel, gabonaszemekkel, szittyóval, növények szárával és nedvével, szézámmaggal, fűvel, tehéntrágyával, gyökerekkel, bogyókkal, hullott gyümölccsel táplálkoznak. Azonban a nyár utolsó hónapjában, amikor fű és víz kiszárad, testük rendkívül lesoványodik. Testük rendkívüli lesoványodása folytán ellenálló erejük kimerül. Ellenálló erejük kimerülte folytán gondolataik fölötti uralmuk is megszűnik. Gondolataik fölötti uralmuk megszűnte folytán visszatérnek a csalétekhez, amelyet a Kísértő elébük szórt: a világi gyönyörűségekhez. [...] Így a remeték és papok második csoportja is a Kísértő hatalmába esik. Az erdei vadak második falkájának hasonlatával a remetéknek és papoknak erre a második csoportjára céloztam.
A remeték és papok harmadik csoportja így gondolkozik: “Amikor a remeték és papok első csoportja... [stb.] Jobb lesz, ha mi most letanyázunk a csalétek mellett, amelyet a Kísértő elébünk szórt: a világi gyönyörűségek mellett. Ott letanyázunk, de nem vetjük rá magunkat a Kísértő csalétkére: a világi gyönyörűségekre.” [...] Ezek azonban fölösleges töprengésbe kezdenek: “Vajon örökkévaló a világ?” “Vajon nem örökkévaló a világ?” “Véges-e a világ?” “Végtelen-e a világ?” “Azonos-e a lélek a testtel?” “Különbözik-e a lélek a testtől?” “Létezik‑e a Beérkezett a halál után?” “Nem létezik a Beérkezett a halál után?” “Létezik is, nem is a Beérkezett a halál után?” “Az sem mondható, hogy létezik, és az sem mondható, hogy nem létezik a Beérkezett a halál után?” Így a remeték és papok harmadik csoportja is a Kísértő hatalmába esik. Az erdei vadak harmadik falkájának hasonlatával a remetéknek és papoknak erre a harmadik csoportjára céloztam.
A remeték és papok negyedik csoportja így gondolkozik: “Amikor a remeték és papok első csoportja... [stb.] Jobb lesz, ha mi most olyan helyen tanyázunk le, ahol nem tud elérni bennünket a Kísértő és a Kísértő segédei.” [...] Így a remeték és papok negyedik csoportja nem esik a Kísértő hatalmába. Az erdei vadak negyedik falkájának hasonlatával a remetéknek és papoknak erre a negyedik csoportjára céloztam.
Mi ez a hely, ahol nem tudja elérni őket a Kísértő és a Kísértő segédei, szerzetesek? Ha a szerzetes minden vágytól távol, minden bajtól távol, eltávolodása szülte, elmélkedve elgondolkozó, boldog örömben az első révület állapotába jut. Az ilyen szerzetesről ezt mondják: “Megvakította a Kísértőt, kioltotta a Kísértő szeme világát, láthatatlanná vált a Kísértő számára.”
Utána pedig az elmélkedést és gondolkozást feladva, a szerzetes eléri a belső nyugalmat, az elmélkedés és gondolkozás nélküli, feloldódásból fakadó, boldog örömet: a második révület állapotába jut (~ harmadik révület állapotába, ~ negyedik révület állapotába, ~ a tér végtelenségének állapotába, ~ a tudat végtelenségének állapotába, ~ a semmiség állapotába, ~ a sem érzékelés, sem érzéketlenség állapotába, ~ az érzékelés és észlelés megszüntetésébe jut). Az ilyen szerzetesről ezt mondják: “Megvakította a Kísértőt, kioltotta a Kísértő szemevilágát, láthatatlanná vált a Kísértő számára.”
Így beszélt a Magasztos. A szerzetesek örömmel és elégedetten hallgatták a Magasztos szavait."
