Főnixmadárként újjászületett...

Szeretett reggel mantrázni... Felébredt az órára és reflexből visszaaludt. Majd a csendre ébredt fel és még mindig aludni akart. Ezt többször eljátszva kezdett tudatára térni,  amikor már végig volt képes gondolni, hogy olyan jó volt test nélkül lenni. És félálomban semmi nem motiválta, hogy a testi létnek nekivágjon ma is.

Annyiszor született és halt már, mint más felkel és lefekszik egy életben. Nem élet ez a test, inkább csak szenvedés - gondolta. És akkor hirtelen - kis önbecsapással ("alszom tovább ülve") - a továbbalvás helyett hirtelen felült és ellazultan, csukott szemmel elkezdett mantrázni. Először halkabban, rekedtesen, majd egyre zengőbb hangon. Egymás után... Gayatri... Maha Mrityunjaya... Kartikeya... Hanuman... Csak a hangra figyelt, a zengésre... És mire befejezte, elmúlt a testben-létezés okozta depresszió és megjelent a fény, az energia és a cselekvésvágy.

Minden reggel meg kellett küzdenie azzal, hogy fénylény, de testbe született és fáj benne lennie minden egyes nap. Nem voltak itt sem a szárnyai, sem a több karja, sem a fegyverei, csak ez a gyenge, bosszantó, fájó, büdösödő, fáradó emberi test. Érezte, tudta, hogy ez nem ő, de a testbe-születés miatt még mindig homályos volt tudata, hogy mit keres ő itt.

A test a szenvedés forrása és színtere - megélte minden nap. Azt tapasztalta, hogy a gondolatok az energia víznyelői. Végtelen erejét szétforgácsolta a sok kis gondolat-teremtés. Az érzések pedig az erő diffúziója: látta, érezte, hogy szinte szétrobbant világteremtő ereje egy-egy impulzív érzést létrehozva.

Mikor nem vagy a testben és nem gondolsz semmire és nem érzel semmit, akkor vagy tökéletesen boldog, békés, egy és erős - írta egy fecnire az ágya mellett. Az erő maximumát éled meg. Ha ilyenkor gyújtasz meg egy gondolatot, érzést, azzal világokat teremthetsz, vagy pusztíthatsz el, azzal az eggyel. Mesélte kis cetlije.

Sok ilyen papírkát írogatott. Miért is kell leírnia... Nem is emlékezett. Csak kellett. Nem emlékezett, hogy ezek egykor széttépett könyvének lapjai... Igen, akkor, mikor vége lett mindennek, azon a sötét napon...

Farkas a tükörben

- Rosszakat álmodok. - mondta a kicsi.
- Én is. - mondta a nagy.
- Álmomban bántanak engem. - mondta a kicsi.
- Álmomban én bántok másokat. - mondta amaz.
Aztán a nagy odaállt a tükör elé és nézte magát. Próbált rokonszenves képet vágni. Mosolyogni.
És a tükörben egyszerre csak egy arcot látott. Izzott. Gyűlölet itatta át. Homloka összeráncolva.
Orrát ráncolva felhúzta. Mint egy farkas. Csak nézte őt. Hideg gyűlölet izzott a szemében.
Olyan ismerős volt. Honnan ismerheti? Merre látta? Démon lehet... Ezen morfondírozott. Régről ismeri.
Félt tőle. Mint egy rémálom. És egyszerre rájött. Ez ő volt. Mindvégig ő, maga. Saját magától félt annyi időn át.
Mert ott volt benne mindvégig saját félelme. Hogy mi lesz, ha ilyenné válik. Hogy mi lesz, ha bánt másokat.
S aztán felderengett, hogy ő, aki nézi, nem az, akit lát. Hogy benne van a másik is, aki szelíd. Aki szeret.
Ez is az is benne van. De egyik sem ő. Ő ezen a kettőn túl van. És szívét elöntötte a béke, a remény és vigasztalás.
Már nem félt a farkastól a tükörben.

Maga tapasztalatán tanul a bölcs...

Egyedül maradni. Sötétben, csendben, magányban, éhségben, kétségbeesésben. Figyelni, hogy mi ez az egész. Miért van így. Átélni, átérezni. Nem várni másra, hogy megrágja helyetted. Hogy elmagyarázza. Megérteni magadnak. Megszerezni magadnak. Kibontani magadnak. Hallgatni a sugallatra. A megérzésre. Menni előre a szellővel, a kis patakkal, a Nap sugarával. Tanulni a nincstelentől. A kivetettől. Megalázott önmagadtól. Attól a pillanattól, amit a legkevésbé szerettél volna. Ezt én sokkal többre tartom, mint nagy tanítókat vadászni magadnak és kifüggeszteni a képüket díszes helyre, hogy milyen jó már, hogy tőle is tanulhattál.

A második gurum

Nagy szívű, erős ember volt. Kedves és jószívű. Nem félt senkitől, szabad ember volt, egy olyan korban és körülmények között, amikor mindenki csak behúzott nyakkal járt. A szabályokat, ha kellett, betartotta, de ha korlátozták szabadságában, megkerülte. Imádott élni. Jókat enni, inni, szexelni, röhögni, hatalmasakat aludni. A munkája nem feladatokból állt, hanem emberi kapcsolatokból, barátságokból, szívességekből. Azt hittem, mindenki a barátja. Szinte mindenki ismerte a városban, a járásban, a megyében. Imádta a családját, a gyerekeit, a fiát. Folyton barkácsolt nekik, igazi ezermester volt. Amit ő nem tudott megcsinálni, azt megcsináltatta a barátaival. Annyit nevettem vele! Sokat gyalogoltunk, "csavarogtunk" mindenfelé, mennyi szépet láttam vele! Ma kezembe akadt az az olló, amit még ő csináltatott nekem, hogy ki tudjam vágni a benövős körmömet. Azóta is szolgál. Aztán ahogy nagyobb lettem, már nem én kísértem útjaira, hanem ő engem az edzésekre. Minden edzésemre együtt mentünk, jöttünk. Nem volt soha autónk, így annyit beszélgettünk mindenről! Aztán elkezdett kevesebbet járni haza. Néha beszélt olyanokról, hogy anya meg apa nem értik meg egymást, hogy készüljek fel. Nem értettem mire. Egyre többet ivott, de akkor Borsodban a férfiak többsége ugyanezt tette. Nem mindent tudott a jókedvével feldolgozni. Mindig úgy vártam, ahogy este a liftajtó csapódott! Akkor jött haza Ő. Aztán egy este hiába vártam a csapódást. Elköltözött, ahogy előre felkészített. Nap, nap után vártam a liftajtót csapódni, de nem csapódott. Többet nem. Nem tudom hova ment. Azt mondták, egyre jobban iszik. És, hogy egyre inkább érdemes a haragomra, a megvetésemre. Hogy nem kell sajnálnom, hogy elment. Jött a tárgyalás, akkor ott még láttam. Megváltozott. Az ital átformálta. Aztán megint nem láttam. Akkoriban még nem volt internet, Messenger, Skype, email, mobiltelefon. Talán egy levelet váltottunk. Úgy éreztem, meghalt. De még évekig tengődött kisebb vidéki településeken. Nem találkoztunk, ki tudja, miért. Aztán jött a hír: kórházban van. Mire oda tudtunk menni, elhagyta testét. A lakásában jártam még utána. Szívbemarkoló volt. Egyedül élt. Próbált talpon maradni. Próbált boldog lenni. Elment a Földről, el a testből is. Mindent, mindenkit itthagyott. Nagy szívű, erős ember volt. Kedves és jószívű. Nem félt senkitől, szabad ember volt. Imádott élni. Imádta a családját, a gyerekeit, a fiát. Ő tanított meg élni, szeretni. Szabadnak lenni mindig, mindenütt. Bátornak lenni akkor is, ha szörnyen félek. Kiállni a rámbízottakért és megvédeni őket. Ő volt az én drága, kedves Édesapám. A második gurum.

Gurur Brahma, Gurur Vishnu, Gurur Devo Maheshwara! Guru Sakshaat, Parabrahma, Tasmai Shri Gurave Namaha!

Saját jógagyakorlásbeli tapasztalatok

Mint a képen látható, ilyen és egyéb egyszerű (egyébként zömmel Yin jóga) gyakorlatokból állt a ma reggeli jóga-gyakorlásom, olyanokból, mint a csecsemő póz, guggolás, spárga, gyertya, fejenállás, összesen csak 13-féle tartás. Nem is a mennyiségük, vagy a bonyolultságuk az érdekes, hanem hogy mindegyiket 11 percig tartottam ki.

Aki volt már jógaórán, az tudja, hogy általában egy-egy tartást tradíciótól függően 1-3 percig, vagy 5 légzésig szokás kitartani, utána már egy következő jön. Az emberek erőnléte és fájdalomtűrő képessége többet nem enged meg, valamint így több tartással komplexebb módon lehet áttisztítani az energiarendszerüket. A saját gyakorlásombeli tapasztalatom az, hogy ugyan az 1-3 perc is nagyon hatásos, viszont a "magic", a varázslatos változás 10 perc kitartás körül történik meg egy-egy pózban. Ez már egy-egy póznál is kifejezetten érezhető.

Amikor azonban a jóga-gyakorlásbeli pózok sorozatát egymás után mind ilyen kitartás-időkkel végzi a gyakorló, akkor a gyakorlatok gyógyító hatása elkezd halmozódni, az elme csendesül, a gondolatok elcsitulnak és végül eljön a gondolatoktól mentes állapot, a jóga. De az addig vezető útról nem nagyon szokás beszélni. Akik a jógaóráimra jönnek és még nem voltak nálam, látom a csillogást a szemükben, megérezték, hogy a jóga valami nagyszerű dolog, csak még az oda vezető úttal nincsenek tisztában. Hogy mibe kerül ez a nagy béke, mi az ára? Hát erről írok itt. :)

A terápiás hatású 11 perces válogatott, egyszerű, de nagyon célzott testtartásoknak köszönhetően már az elsőnél éreztem, hogy "ez jó lesz nagyon". ;) A csípőnyitás fájdalma már érezhető volt, 11 perc alatt annyit nyílt, mint máskor egy hagyományos hatha jóga ászana alkalmával több jóga alkalom alatt együttesen. A következő póznál, a térdem túlzott kötöttségének mondtam búcsút (majdnem) könnyes szemekkel. A következő gyakorlat alatt szembetalálkoztam az idegremegéssel, amikor már csak úgy tudod tartani a lábaidat, mint egy száz éves bácsika a ház előtt a botjával. Ezután jött a spárga, amelyben mindkét oldalra eltöltött 11-11 perc alatt: megbántam, hogy megszülettem; megbántam, hogy ebbe a "hülyeségbe" belekezdtem; folytatódott az idegremegés; a rekeszizmomból zokogás-szerű rángás tört fel; időnként mint egy eszement, felkuncogtam; vadul ki akartam törni a pózból és valakit jól megpofozni, aki ezért felelős; összeszakadva bele akartam roskadni a pózba és megadni magam; és ha nem lennék férfi, akkor a végén hangosan sírva jajgattam volna.

És a pózok folytatódtak, a 11 percek meg csak teltek. Találkoztam a fájdalomtesttel, a negatív elmével, az egóval, a haraggal, a kétségbeeséssel, a csüggedéssel, a feladni akarással, a megszökni vágyással. És mentem tovább, egy pillanatra sem jőve ki a pózokból. Néha reménykedve rápillantottam a stopperre, hogy hátha gyorsabban telik most az idő. És a gyakorlás közben, a szenvedés, a fájdalmak között magától aktiválódott a légzésem, jött segítségül, hogy vigye a fájdalmat, először a természetes hasi légzés, aztán a teljes jógalégzés, aztán végül uddzsájí légzés. Nem vagyok ashtangás és a yinhez nem is épp a legjobb, de a szenvedés az szenvedés. És szintén nem a yin pózok vidéke, de még a bandhák is maguktól aktiválódtak.

A hosszú percek és egy-egy póz terápiás szintű hatása mind-mind egymásra halmozódtak és végül eljött a shavasana boldog pillanata, amit minden jógázó jól ismer. Itt olyan mély szintű pihenés, relaxáció és meditáció következett, amit a normál gyakorlás idején nem így él meg az ember. Sokszor már csak úgy túl kéne már esni rajta, menni, elkezdenek a gondolatok lassan előbújni, menni, menni, dologra, vásárolni, intézkedni. Hát itt most nem volt ilyen, csak boldog létezés.

Mivel lettem végül gazdagabb? Mit nyertem, ill. miért írtam le ezt az egészet? Nem nyertem semmi természetfeletti képességet. Nem gyógyult meg semmi betegségem hirtelen. Nem világosodtam meg. Nem léptem eggyel feljebb a tudatossági létrán és lettem eggyel nagyobb lélek. Amit nyertem, az maga az út, amin végigmentem:

"Az izmokon túli erő az idegekből jön.

Az idegekből jövő erő a kitartásból jön.

A kitartásból jövő erő Te vagy.

/Yogi Bhajan/".

Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen kitartásra képes vagyok és ilyen erő van bennem.

A jógában nyert hajlékonyság, erő, vékonyság, egészség, mosoly és béke nem azért jön létre, mert hetente kifizeted a jógaóráid árát és eljársz éveken keresztül és csinálod. Hanem mert minden egyes alkalommal, amikor gyakorolni kezdesz, szembenézel a szenvedéssel, fájdalommal, a fáradtsággal, a nehézséggel, a hiányokkal és kitartasz és nem futamodsz meg, hanem egész lényeddel belesimulsz. És akkor rájössz, hogy ez az egész nem a jógaórákról szól, nem csak a jógaszőnyegeden történik és nem csak napi 90, 120, vagy több perc figyelme. Ez az egész Te vagy.

A viskó

http://www.libri.hu/konyv/a-visko.html

Mennyire jó könyv! Dogma-taposó, ez tagadhatatlan. Felforgató, ez is igaz. Szokatlan. Amit annyi egyház félremagyarázott, ami a századok során begyepesedett, azt e könyv frissen, érthetően tálalja: az Evangélium miért is Örömhír, mit jelent szeretve lenni. Az Atya hogy lehet Papa, Jézus miért nem keresztény, a Szentlélek hogy lehet egy elbűvölő személy.

Utánanéztem a főszereplők nevei jelentésének, s közben ráleltem néhány keresztény olvasói véleményre a könyvről. Nem találtam olyat, amelyik dicsérte volna, inkább kritika, igehelyek felsorolása, miért nem jó könyv, miért hamis az egész.

Ez a néhány keresztény olvasó nem látja a fától az erdőt. A L L E G Ó R I A. Talán mond még ez a szó valamit nekünk tanulmányainkból. Allegória a Biblia, a védikus irodalom, az Upanishadok irodalma, a Puránák, a Rámajána, a Mahábhárata. Ahogy Orákulum magyarázta a Mátrixban: azt hallod, amit éppen akkor hallanod kell. Becsapna minket Isten? Hazugság volna a világ Szentírásainak többsége? Vagy igazság, kőbe vésendő törvény? Szó szerint vegyük a Bibliát, vagy ne vegyük annak? Micsoda az igazság? - kérdezte Pilátus Jézustól és rátapintott arra, hogy ezen a síkon nincs igazság, csak annak lenyomatai, leképezései, mert az Igazság egy másik dimenzióban érhető el. Egy Igazság Van, és Ő nem "micsoda", de "kicsoda", nem birtokolható, szóba nem fogalmazható, szabályba, elméletbe nem illeszthető. Amit itt érzékelnek érzékszerveink, amit felfog elménk, annak túlnyomó része illúzió. Ezért ha reálisan szeretnénk gondolkodni és hoppon nem maradni, gondolkodásunkban be kell vezetni - mint a matematikában - az irreális fogalmát, a komplex fogalmát, az imaginárius fogalmát, az n dimenzió létezését és kezelését. És az a csodálatos benne, hogy a gondolkodásunk innentől kezdve kezd el normálisan működni. Éppen a kereszténynek magukat valló emberek ne rendelkeznének ezzel az elvonatkoztató képességgel, hogy "mintha látnák a láthatatlant", nem képesek elfogadni Istent úgy, amint van? Vajon Istent beszoríthatjuk-e a törvény betűje, a Szentírás lapjai közé, az elképzeléseink sablonjába?

Az én Istenem olyan Isten, aki egy és három. És hét, ha úgy akarja. Vagy több milliárd. Mégis egy. Ha akarja Atyának hívják, ha akarja Papának, vagy éppen Brahmának, Allahnak, Jahvénak. És a Fiú, akit hívhatunk Vishnunak is akár, megjelent testben és nevezték őt Jézusnak. És korábban Krishnának. És korábban Rámának. És a Szentlélek, a Szél, vagy Sarayu, aki kitöltetett Pünkösdkor valami új módon, előtte is itt volt már, hiszen mindenki szívében ott lakik. Paramatma is az ő neve, de nevezhetjük Annak is, Aki Shiva és Shakti együtt. Mindenre képes.

Miért mondom "én Istenem"-nek, talán kisajátítom Őt, talán különleges hitem lenne, talán valami egzotikus vallás követője lennék? Dehogy. Az "én Istenem" pont a fordítottját jelenti: én az övé vagyok, a tulajdona, a cselédje, a rabszolgája, a követője, a tanítványa, a barátja, a testvére. Ebben az idősíkban megszűntem "-ista", "-ény' lenni, sem ateista, sem keresztény, sem zsidó, sem muszlim, sem hindu, sem buddhista, sem szikh, sem taoista, sem konfucianista,, sem sintóista, sem egyéb nem vagyok. Nem tudnám így Őt befogadni. Ahhoz, hogy Isten kiteljesedhessen bennem, nekem egészen meg kell szűnnöm, a halál ürességéig, mert csak a halálos, néma üresség képes a mindenséget befogadni. Ha én nem létezem, akkor létezik Isten. Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus, amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem és önmagát adta értem.