A hála virága

Nem vagy hálás érte, míg nem tudod az értékét.
Nem tudod az értékét, míg meg nem fizetted.
Nem fizetheted meg, míg meg nem dolgoztál érte.
Nem dolgozhatsz meg érte, míg kész nem leszel rá.
Nem lehetsz kész rá, míg hiányában nem leszel.
Nem lehetsz hiányában, míg el nem veszíted.
Nem veszítheted el, csak ha megvan neked.
S az út, amit bejársz:
kezdetben mindened megvan,
de hálás értük csak végül leszel.

Köszönöm, köszönöm, köszönöm...

Légy hálás a bőség idején, míg megteheted! Amint a háláról elfeledkezel, a bőség álruhában jön el hozzád, szükségnek öltözve. A szükségben felismered, mennyi mindenért lehettél volna hálás. Ha ezen nem sajnálkozni és szomorkodni kezdesz, hanem hálát adsz a tapasztalatért, hálát adsz a múltbeli bőségért, a bőség leveti szegényes ruháját, s ismét megmutatja magát. Sohasem vagy egyedül. Sosem veszthetsz el senkit. Sohasem vagy nincstelen. Sosincs késő örülni az áldásnak. Ha nem időben, hát későn. Tedd meg minél hamarabb. Légy hálás mindig! Adj hálát mindenkor, mindenért! Mormold egész nap magadban: köszönöm, köszönöm, köszönöm...

Az öröm akkor jön, ha felelősséget vállalsz

Betegeskedsz, fáradt vagy, gyengének érzed magad, halogatsz? Hiányzik az öröm az életedből?
Mennyi felelősséget vállalsz? Aki felelősséget vállal, az odafigyel és értékel. Komolyan vesz. Nem komolykodik, nem savanyú ábrázatú lesz, mert lehet valaki ettől harsány, jókedélyű. Csak értékel.

Ha felelősséget vállalsz a testedért, nem tömsz bele mindenféle szemetet táplálkozás címén. És örülni fogsz, mert a tested megköszöni a figyelmességed, egészséges lesz.
Ha felelősséget vállalsz az energiádért, nem későn fekszel és későn kelsz, hanem igazodsz a Nap járásához és nem forgatod fel a bioritmusodat. Az energiád pedig növekedni fog, kicsattanó lesz és öröm tölt el.
Ha felelősséget vállalsz a mezőért, akkor nem viszed sétálni a kutyádat kis zacskó nélkül és nem hagyod ott a végtermékét a szép zöld, végtelen kutyavécén. És örülni fogsz, mert rájössz, hogy ha vigyázol a természetre, akkor az valahogy több és szebb és varázslatosabb lesz, mint egy ingyenes illemhely.
Ha felelősséget vállalsz az üzleti ügyeidért, akkor nem csak arra figyelsz, hogy te jól járj pénzkereséskor, de az is jól érezze magát, akivel üzleti kapcsolatban állsz. És örülni fogsz, mert valahogy jobb érzés, ha mindenki jól jár. Olyan teljesség-érzés.
Ha felelősséget vállalsz a párodért, figyelsz rá, hogy érzi magát, hogy mennek a dolgai, segítesz neki és együtt vagy vele, nem úgy élsz mellette, mint egy magányos farkas. És örülni fogsz, mert valami többnek érzed magad, mint egy egyedül élő. A magány szó ismeretlen lesz neked.

Ha felelősséget vállalsz, magadénak érzel. Energiát, figyelmet adsz. És az öröm ekkor megjelenik. A magyar nyelv azt mondja a köszönetnyilvánításra, hogy "hálaadás". Hálát adsz és öröm jön cserébe. Megköszönsz és feldobott leszel. Figyelmet adsz és tudást nyersz. Szeretetet adsz és szeretve leszel.

Energia-áramlás. Ha adsz, visszakapsz, ha csak kivenni akarsz, elfogy tőled. Nem lehetsz mindig csak kizsákmányoló, fosztogató. Aki másnak ad, gazdagodik, aki csak szerez, s gazdag akar lenni, szegénnyé lesz. Akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van.

Jógagyakorlás ez a javából, az energia tudatosságának jógája. Ha tettnek hívod, karma jóga, ha gondolatnak, rádzsa jóga, ha energiának, kundalini jóga, ha szeretetnek, bhakti jóga, ha tudásnak, dzsnyána jóga.

Hogy minek hívjuk, másodlagos. Vállalj felelősséget mindenért, kötelezd el magad, légy figyelmes, adakozó, szerető és megszűnik a hiány, betegség, gyengeség; örömöd teljessé lesz.

Adj érte hálát!

Ne állj ellen a gonosznak, hanem fordítsd felé másik arcodat is. Ne nevezd a rosszat rossznak, de hívd áldásnak és adj hálát érte. Ne hidd, hogy a baj másban van kívül, de keresd azt meg önmagadban, belül. Ne válj külön a problémától, hiánytól, szenvedéstől, de válj eggyé vele, s mondd neki: "köszönöm", valld meg neki: "szeretlek". Vedd észre, hogy a probléma az megoldás, a hiány az bőség, a szenvedés az boldogság, álruhában. Ne csak a szemeddel nézz, de láss a szíveddel is!

Nincs van

Ha arra figyelsz, ami nincs, a "nincs"-ből negatív "van" lesz és hiányod egyre nagyobbá válik.
Ha arra figyelsz, ami van, a "van"-ból még nagyobb "van" lesz és bőséged egyre nagyobbá válik.
Ha célokat tűzöl ki, aggódsz, szomorkodsz, indulatra gyúlsz, felfuvalkodsz vagy vágyakozol, akkor a "nincs"-re figyelsz.
Ha rábízod magad Istenre, hálát adsz mindenért, örülsz mindig, szelíd, alázatos és elégedett vagy, akkor a "van"-ra figyelsz.
Minden pillanat, helyzet, történés egyszerre rendelkezik "nincs" és "van" résszel és te választod meg, melyikre figyelsz. Ezért felelős vagy a "nincs"-ért éppúgy, mint a "van"-ért. Figyelj és imádkozz!

Isten kegyelme

Isten kegyelme, hogy felállhatsz, ha elestél: mert segítő kezét nyújtja és nem kell a porban maradnod.
Isten kegyelme, hogy eleshetsz, ha felálltál: mert elenged és megerősödhetsz.
Minden kegyelem és minden javadra szolgál, így mindenért jogos a hálaadás.

Mit nevezhetünk életnek?

Nézzük ezt: "Ha Izráel házából valaki marhát, juhot vagy kecskét vág: akár a táborban, akár a táboron kívül vágja le, és nem viszi oda a kijelentés sátrának a bejáratához, hogy áldozatként bemutassa az Úr nak az Úr hajléka előtt, akkor úgy tekintsék azt az embert, mint akit vér terhel: vért ontott, ki kell irtani tehát az ilyen embert népe közül." (3Mózes 17:3-4)

Vagyis amit magadhoz veszel, amit átmenetileg birtokba veszel, amit elfogadsz, hogy életed szolgálja, azt előtte be kell mutatnod az Úrnak, különben értelmetlen tékozlásnak minősül. Minden gondolatot, minden érzelmet, minden szót, minden tettet,minden falatot, minden lélegzetet vigyél oda Istenhez. Mondd, hogy "Köszönöm!" és örülj! Aztán használd, ha kell és engedd útjára. Ennyi az élet, ahogy élni kell, ahogy élni érdemes. Minden egyébre elmondható, hogy nem élet.

Jákob létrája, avagy az út benned van

Akit mi Istenként hívunk segítségül, arról a jóga írások Íshvara-ként beszélnek. Íshvara egy speciális fajtájú lény, Akit nem érint sem tudatlanság, sem annak termékei, nincs alávetve a karmának, sem a szamszkáráknak, sem a tettek következményeinek. A jóga állapotát az egyéni lélek, a dzsíva voltaképpen az Íshvarának való feltétel nélküli alárendelődése révén éri el, így jön létre az elme, a csitta csendje, amikor az már olyan kristálytiszta és nyugodt, hogy nem kavarja fel semmi, rendíthetetlen és jól látszik rajta keresztül az Önvaló, az Átman. De nem elég az elmét nyugodttá és rendíthetetlenné tenni, annak figyelmét is irányítani kell a megfelelő irányba, ez az a folyamat, amikor az elme irányultsága kifelé fordulóból (bahir mukha) befelé fordulóvá válik (antar mukha). Amikor az elme befelé fordulóvá válik és figyelmét a legelső gondolaton, az én-gondolatán át az Önvalóra irányítja, az Önvaló ragyogása figyelmét leköti és vele azonosul. Ez az azonosulás-képesség az elme páratlan képessége, melynek köszönhető a téves azonosulás is, amikor a lélek eltávolodik a jóga állapotától, mert kifelé forduló figyelművé lesz; de ennek köszönhető a helyes azonosulás is, amikor az elme befelé forduló figyelművé válik és az Önvalóval azonosul, mely azonosulás ha megfelelő ideig eltart, akkor véglegessé válik, a szamszkárák feloldódnak, a karma elég, az elme megszűnik, az egyéni lélek, a dzsívátman feloldódik a Felső Lélekben, a Paramátmanban.

A gondolatok, melyek lehetnek helyes megismerés, téves megismerés, képzeletműködés, alvás és emlékezés és a belőlük létrejött érzelmek minden kétséget kizáróan az elme termékei. Az elme, ha kifelé fordul, megteremti magának saját világát, annak határait és útvesztőit is. Ekkor az Önvaló megnyilvánulatlan, az egyéni léleknek úgy tűnik, hogy nem is létezik. Ezt az óriási hiányt hidalja át a lélekben a hit és Íshvara lénye, mert nem élhet a lélek az Önvaló nélkül, így, vagy úgy kapcsolódni akar Hozzá. Az elme, ha befelé fordul, figyelme az Önvalóval telik meg, a világ, melyet teremtett magának, egészen eltűnik. Ebben az állapotban eltűnik az "én"-ség tudata is, az elválasztottság érzése és minden gondolat és annak nyomán létrejött érzelem. Mivel az elme egyesült forrásával, egészét kitölti az Önvaló hármas természete, a létezés (vagyok), a tudatosság (én vagyok) és a boldogság (én én vagyok / én AZ vagyok / én a Brahman vagyok). Ez a boldogság azonban nem olyan múló érzet, vagy érzelem, mint amelyek a múló gondolatok nyomán ébrednek a lélekben, hanem folytonos, örök és ok nélküli, magában való.

Íshvara, mint önálló entitás, addig kell az egyéni lélek számára, amíg a kifelé fordult állapotban van, hiszen Ő a kapocs ebben a tudatállapotban az Önvalóval. De ha az elme befelé fordul és az Önvalóba belemerül, akkor ott és akkor nemcsak a világ szűnik meg, hanem az "én"-ség tudat és Íshvara is, vagyis minden, ami elválasztott, különállóként létező, minden, ami nem Az Egy. Itt nincs Isten, nincs én és nincs világ. Ezért nincs Istennek neve sem és formája sem, csakúgy mint ahogy semmi egyébnek nincs sem neve, sem formája.

Az igaz, hogy néhányunknak, sőt legtöbbünknek még tanulni kell, s ez a dzsíva, az egyéni lélek dharmája, életútja szerint történik, melynek nagy egyengetője és tanítómestere a karma, az ok-okozati összefüggések alapján kialakult sors. De ez a tanulási folyamat egyfelől végtelen és állandó, másfelől bármikor vége szakadhat, ha a dzsíva elérkezettnek látja az időt a teljes odaadásra. Mert ha feladja minden kötődését, "eladja minden vagyonát" és "követi a Mestert", akkor a karmái egykettőre felszámolódhatnak és elérkezhet a muktihoz, a megszabaduláshoz. Isten útjai addig kifürkészhetetlenek, amíg az elme kifelé fordul és saját maga próbálja meg magának megmagyarázni a maga által teremtett világot. Ez, mivel az elme lineáris és analitikus természetű és még a valóságot leképező teremtett világ sem illik bele ebbe a szögletes felfogásba, logikus következmény, így Isten a lélek számára mindvégig rejtélyes és kiismerhetetlen marad, mindaddig, amíg elméjével közelít felé.

A reakció, a valamire való reagálás az, ami fenntartja az elme útvesztőit és világát, mert amíg akcióra reakcióra következik, addig az elme uralja és foltozgatja virtuális világát, mert így, vagy úgy képes marad kiszámítani a kiszámíthatatlan következményeket, ha másként nem megy, hát teremt magának azokat. Az útvesztőből való kiút a reagálás teljes felszámolása, ahol a lélek lassan eljut annak megtanulásáig, hogy minden külső akció és entitás valójában belső tényező és nem reagálnia kell rájuk, hanem elnyelni őket, mint a víz. Ezt teszi lehetővé a hálaadás mindenért, az alázat, a szeretet szüntelen gyakorlása, az "aki arcul üt jobb felől, tartsd oda másik arcodat is". Totális kilépés ez az elme reakció-világából.

A jó és a rossz fogalma az elme teremtménye, ahogy megszületik az "én"-ség, a személyiség, úgy az elme automatikusan elkezdi a dolgokat osztályozni: ez támogatja az "én" létét, az nem támogatja az "én" létét, ha támogatja, jó, ha nem támogatja, rossz. A jóval azonosulni akar, a rosszat nem tűri meg maga körül, s így jut el az elme az "én" májáként, káprázatként épülő csodálatos palotájáig, ahol a betévedő vándor mindenhol csak ámul és eltéved, s néha beüti a fejét, mint Durjódhana. Ezért alapvető a lélek életében, hogy kérdést kapjon arra az egyszerű kérdésre, hogy "ki vagyok én?". Ezt a kérdést pedig más nem tudja megválaszolni, csak az én. Az énnek kell eljutnia addig, hogy egy nagy kalandba, felfedezésbe vág, útnak indul és megkeresi saját eredetét, önmagában. Ezt a választ nem fogja tudni megadni neki egyetlen guru, vallás, vagy szentírás sem, mert a válasz önmagában van. A kérés, keresés, kopogtatás eredményeképpen a lélek megleli magában Isten országát és az Ő valóságát és olyan örömre talál, mint a kereskedő, aki nagy értékű igazgyöngyre lelt. Ez a megtalálás az, amelyben a lélek átvágja magát a nemtudás, az avidjá ködös függönyén és fedetlen arccal szemlélheti saját Önvalójának fényét, ekkor kapja meg a tudást, a dzsnyánát. Ez kívül nem fellelhető sehol.

Ennek megfelelően, minden máshoz való ragaszkodás csak átmeneti és a tékozló fiúnak az Atyához való hazafelé útján csak visszavető tényező. Módszerek, mantrák, technológiák kellenek egy darabig az úton, amíg létraként szolgálnak az egyik szintről a másik szintre való feljebbjutáshoz. Utána el kell dobjuk őket, mert már csak teher. Az egyetlen igazi létra azonban, amelynek lába a földön van, a végén pedig Isten áll, az magában az emberben van: ő maga az. Ahhoz, hogy ezen a létrán fel-le járkálhassanak az angyalok menny és föld között, ahhoz előbb Istennel meg kell küzdeni, amelyben a csaló Jákob csípője megsérül, lesántul, de végül Izraellé, Isten harcosává lesz. Vagyis módszereket használunk és elengedünk, kis ideg megfogunk és elhagyunk, ezzé, azzá válunk, sok-sok küzdelembe belemegyünk, jó párban brutálisan megsérülünk csak azért, hogy felfogjuk végre: sem ez, sem az nem vagyok. Én AZ vagyok. Ide pedig az vezet, ha a lélek az elme figyelmét befelé fordítja és az "én"-gondolaton át az Önvalóra irányítja, ahol végül megszűnik a "kívül" és a "belül", "én" és "te", világ és Isten és csak Egy marad.

A szenvedés vége

Minden szenvedés forrása az "én" gondolata és az "enyém" érzése. A tovatűnő boldogságé szintén. Távolítsd el az "én" gondolatot, vagy az "enyém" érzést és eltűnik a szenvedés is. Ha eltávolítod az egyiket, eltűnik a másik is. Az "én" újra "én" akar lenni és ezért bármivel, amivel érintkezik: azonosul. Az "enyém" újra "enyémet" akar érezni és ezért bármit, ami útjába kerül: meg akar szerezni. Ez a vágy forrása, amiből a világ szenvedése származik. Vedd észre, hogy ahol baj történik, mindig ott vagy te, vagy a tiéd, s bármi, ami tudomásodra jut, abban a szenvedés téged érint, vagy a tiédet. Lásd meg, hogy valójában nincs "én" és nincs "enyém" sem. Ha az egyiket meglátod, feltűnik a másik is. Ismételd magadban szünet nélkül: "köszönöm" és eltűnik az "enyém". Ismételd magadban szünet nélkül: "szeretlek" és eltűnik az "én". Vagy egyszerűen csak vesd alá magad Istennek egészen mindenben, ha az könnyebb számodra. Ez a szenvedés megszüntetésének közvetlen és végleges módja.

Köszönöm

Amikor szívből jövő köszönetet mond valaki, mindig eszembe jut a történet:

"Jeruzsálembe menet Szamária és Galilea határa mentén vitt az útja. Amikor az egyik faluba betért, tíz leprás férfi jött vele szembe. Még messze voltak, amikor már megálltak és jó hangosan kérték: „Jézus, Mester! Könyörülj rajtunk!” Rájuk emelte tekintetét, és így szólt hozzájuk: „Menjetek és mutassátok meg magatokat a papoknak.” Útközben megtisztultak. Az egyik, amikor észrevette, hogy meggyógyult, visszament, és emelt hangon dicsőítette az Istent, s arcra borulva hálát adott neki. Ez szamáriai volt. Jézus megkérdezte: „Nem tízen voltak, akik megtisztultak? Hát a kilenc hol maradt? Nem akadt más, csak ez az idegen, aki visszajött volna, hogy dicsőítse az Istent?” Aztán hozzá fordult: „Állj fel és menj! A hited meggyógyított.”" (Lukács 17,11-19)

Mélyen megindító dolog a hála, alázatra hív és visszavisz Istenhez minket. Talán ez a leggyorsabb út visszafelé.

Innen ered ez az ima, amit egymás után szüntelen ismételve, visszavisz bennünket Istenhez:
»Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam! Köszönöm!«


Evangélium Máté szerint 9,27: Amikor Jézus továbbment onnan, két vak követte őt és így kiáltozott: »Könyörülj rajtunk, Dávid Fia!«
15,22: És íme, egy kánaáni asszony, aki arról a vidékről jött, így kiáltott hozzá: »Könyörülj rajtam, Uram, Dávid Fia! A lányomat kegyetlenül gyötri egy ördög.«
20,30-31: És íme, ott ült az út mellett két vak. Amint meghallották, hogy Jézus arra megy, felkiáltottak: »Könyörülj rajtunk, Uram, Dávid Fia!« A tömeg rájuk parancsolt, hogy hallgassanak, de azok még hangosabban kiáltották: »Könyörülj rajtunk, Uram, Dávid Fia!«

Evangélium Márk szerint 9,22: Sokszor tűzbe és vízbe vetette őt, hogy elveszítse. De ha valamit tehetsz, légy segítségünkre, könyörülj rajtunk.«
10,47: Amint meghallotta, hogy a Názáreti Jézus az, elkezdett kiáltozni: »Jézus, Dávid Fia! Könyörülj rajtam!« 48Sokan leintették őt, hogy hallgasson. Ő azonban annál jobban kiáltozott: »Dávid Fia! Könyörülj rajtam!«

Evangélium Lukács szerint 16,24: Ekkor felkiáltott neki: ‘Atyám, Ábrahám! Könyörülj rajtam! Küldd el Lázárt, hogy ujja hegyét vízbe mártva hűsítse a nyelvemet, mert kínlódom ebben a lángban!’
17,13: és hangosan kiáltoztak: »Jézus, Mester! Könyörülj rajtunk!«
18,38-39: Erre felkiáltott: »Jézus, Dávid fia! Könyörülj rajtam!« Akik elöl mentek, ráparancsoltak, hogy hallgasson. De ő annál jobban kiáltozott: »Dávid fia! Könyörülj rajtam!«