Tudás és az igazság

Tudás és az igazság. Egyik sem szerezhető meg, csak megismerhető. Nincs tudásom, csak tudás létezik önmagában, függetlenül tőlem. Nincs igazam, csak igazság létezik, függetlenül, de nem tulajdona senkinek. Bárki megismerheti a számára szükséges részét mindkettőnek. Nagy tudású és "igaza van" emberek nincsenek, csak az ezeket kereső létezik.

Mind csak eszközök

Mind csak eszközök. A meditáció, az imádság, a nagyobb hitrendszerek, a hit gyakorlásának módjai, a mantrázás, az éneklés, a dicsőítés, a jóga, ezen belül a karma-, a dhyana-, a bhakti-, a jnána-jóga, a megtérés, a bűnbánat, mind-mind. Amikor légzésfigyeléssel meditálsz, amikor mantrával meditálsz, amikor tudatossággal meditálsz, amikor kutatással meditálsz, csendmeditációnál, belső hang-, belső fény-meditációnál. Ugyanazt hozza létre.

Egy lovat lehet vezetni a gyeplőnél fogva, a zablánál fogva, a hevedernél fogva, ha csak ráteszed a kezed, ha mész előtte egy répával. Mind ugyanaz.

Ilyenkor fogod az elméd és visszavonod az érzékszerveidből, az érzékeidből, a gondolataid közül, az érzelmeid közül, a fejedből, az arcod mögül, a torkodból, a tagjaidból és szállsz alá lefelé, egészen a szívedig. Ott megállsz és nem csinálsz semmit, csak figyelsz. Vagy. Ottmaradsz. Ez az otthonod.

Megszűnik a világ, megszűnnek a gondolatok, az érzelmek, a fájdalom, az "én"  tudat. Csend van és béke, jó itt lenni. Amikor itt van az ember, tapasztalja meg, hogy nem azonos a világgal, a testével, nem azonos az elmével, nem az érzéseivel, nem a szívével. Az ember a szívében lakik, de nem azonos még a szívével sem. Csak "vagyok", csak létezem. Ez a megtapasztalás a kiindulópont, itt találkozunk Istennel, itt találkozunk igazi Önmagunkkal.

És itt jövünk rá, hogy hogy működik elménk. Ő vagy leigáz minket, vagy szolgál. Ha nem tudom, hogy épp melyiket teszi, akkor éppen leigáz. Az elme az igazi én, az Önvaló szolgája, teljesen átlátszó, teljesen képlékeny, hatalmas, csodálatos valami. Bármivé képes válni és mindent képes betölteni. Az Önvaló, ha tudatában van önmagának, általa uralkodik. Az elme az eszköze. Általa képes bárhol lenni, bármit betölteni tudatos jelenlétével.

A hatha jógában tulajdonképp az ember az elme irányítását tanulja meg, hogyan töltse be tagjait egyenként, majd egyszerre élettel, öntudattal. Az elme csodákat képes tenni. Az Önvaló csak elképzel egy képet egy helyhez rögzítve, figyelmét, energiáját erre irányítja és a kép létrejön. Minél nagyobb a gyakorlat, minél nagyobb a figyelem, minél nagyobb az energia, annál hamarabb és annál nagyobb erővel jön létre a teremtés. Mindehhez teljes lemondás szükséges mindenről, enélkül nem megy. Az elme soha nem ragadhat ott sehol.

Először mindig alá kell szállnia a szívbe, az Önvalóhoz, a teljes csendbe, a létezéshez. Utána jöhet csak az elme kiterjesztésének gyakorlása. Az elmének nem határa a test. Azon bármikor, bármennyivel túlterjedhet, képességeinek határai nem ismertek, mivel nem anyagi természetű, ezért nem köti sem tér, sem idő. Mégis ez a hatalmas eszköz az Önvaló szolgája, ha gyakoroljuk az önmegtagadást, az alászállást, az elcsendesedést, a teljes visszavonódást.

Jézus, mikor eljött, nem véletlenül emberré lett. Tudatában volt az ismeretnek, hogyan kell alászállni az Önvalóba és hogyan kell használni az elmét. Ugyanolyan teste volt, mint bármelyikünknek és ugyanolyan elméje is. Csak ő gyakorolta az alászállást és gyakorolta a kiterjedést, hosszú időn át, így tette csodáit, így volt képes átadni nekünk a tudást.

Romlott bűnösök vagyunk, mert azt műveljük magunkkal, ahogyan most élünk. Legbelül hibátlan tökéletes lények vagyunk, szívünkben van Isten országa, Isten szeretete, Isten maga, s Önmagunk, egy másik dimenzió. Ha ezt nem értjük meg és továbbra is az elmét szolgálva sárba taszítjuk a tökéletességet, akik vagyunk, ez a legnagyobb bűn, amit elkövethetünk és méltók vagyunk a bűnhődésre. Ha viszont megtagadjuk magunkat, lemondunk magunkról, lemondunk a világról és alászállunk igazi magunkba, eljutunk Isten országába, túllépünk téren és időn és örökké Istennel vagyunk, itt és most. Mert Isten országa elérkezett hozzánk és itt van bent.

Nincs világ, nincs test, nincsenek érzékek, nincs gondolat, nincs én.

Vagyok.

A bölcs tanító

A bölcs tanító nem siet, nem sürög, nem mutatja magát fontosnak. Keveset beszél, inkább megmutat. Figyeli a hatást, maga helyett tanítványaira figyel. Nem csak céljai vannak, de útja is. Nem akar mindenáron megtanítani valamit tanítványainak, hiszen nem biztos, hogy elérkezett rá az idő; lesz rá lehetőség máskor is. Tudja, hogy a tanítványok nem gépek, így nem képesek folyamatosan maximumon teljesíteni. Figyel rájuk, ezért a gyengébb pillanatokat észreveszi és nem erőlteti, vagy bünteti meg őket a kisebb teljesítmény miatt. Nemcsak a jót mutatja meg, de a rosszra is hoz példát, hogy a jó jobban kiemelkedjék. Nem javítja ki rögtön a rosszat, hagyja a tanítványt is gondolkodni, fejlődni, tapasztalni. Soha nem jut eszébe magát tanítványai feljebbvalójának tartani csak azért, mert ő tapasztaltabb; inkább szolgálója ő a tanítványok felemelkedésének. Nemcsak szavaival tanít, de életével, személyiségével is, s mivel ezek összhangban vannak, a tanítás maga lehet egyszerűen egy hosszú ideig csendben maradás is. A bölcs tanító nyugodt, békés, olyan mint a folyó vize: mindig határozottan előre és lefelé, az alacsonyabb helyek felé halad; ha akadályba ütközik, megpróbálja elmozdítani; ha nem tudja, kikerüli, később úgyis elmossa; mindig hűsíti, elhordozza az embereket; lágyan elringatja, szomjukat eloltja. Ha kis patak érkezik hozzá, kedvesen befogadja, ha nagy folyamhoz érkezik, alázattal eltűnik benne. Sohasem tétlen. A bölcs tanító tökéletlen, mindig tanul, a példákból és a hibákból egyaránt: jó tanítvány.

Mindannyian tanítói és tanítványai vagyunk egymásnak, s magunknak. Tanítani, tanulni kell mindig, bölcsen, alázattal.

"a bölcs

sürgés nélkül működik,

szó nélkül tanít,

nézi az áramlást és hagyja, nem erőlködik,

alkot, de művét nem birtokolja,

cselekszik, de nem ragaszkodik,

beteljesült művét nem félti,

s mert magának nem őrzi,

el se veszíti."

(Tao Te King)

Amikor Isten haragszik

Erős vagy és uralkodó, felelős király, s pap. Az egyedül felelős az életedért.

Mégis, mintha várnál valamire, gyengének, tétlennek mutatkozol. Miért? Miért nem hiszed el, hogy neked kell változtatni, neked kell megtenni, neked kell teljes szívből élni, hinni, szeretni? Nem azért kaptad vándorlásod esztendeit, hogy elvesztegesd e világ haszontalanságaira! Töltöd az időt, de mivel, mire? Mire figyelsz? Miért nem figyelsz? Elméleteket gyártasz, előítéletre, véleményekre hallgatsz, a valóságra nem vagy kíváncsi? Meddig vársz másra, hogy más majd megmondja, más majd megteszi helyetted? Képet festesz magadról, ezt szeretnéd, ha látnák, ha hinnék: ez te vagy. Nem csaphatsz be mást, csak magad, mindenki látja, ki vagy és ki nem! Ha továbbra is hű maradsz e képhez, elfelejted önmagad, saját ítélőbíráddá leszel!

Élj szívből, teljes erővel, s felejtsd el a képeket! A valóság mégis szebb lehet, de csak akkor, hogyha élvezed! Elméletek, álláspontok, címkék, nevek; formák és az -izmusok: valóságot nem takarnak, nem vezetnek el sehogy! Hova jutni akarsz, utad oda ismered, szívedben van ott, legbelül, hogyha elhiszed. Fejből élni, szemmel látni: valójában nem lehet, szív kell hozzá, hogy a mindenséget szépen sorban felfedezd! Ha a szívedet kizárod, ezt ugyan megteheted, de ha ezt az utat járod: számok, jelek, műszerek; vezetnek el ön utadról emberek! Helyetted élni nem fog nem, nem, sem képed, sem Istened!

A képmutatók mindig jóakaratú, rendes, tisztességes emberek. Jót akarnak, illemtudók, sok szabálynak megfelelnek. És sok szabálynak képtelenek megfelelni, valójában csak néhánynak. Légy csak a kényelem hódolója, vagy a szép látványé, a kellemes, bizsergető érzéseké, szeresd, ha szeretnek, ha elismernek, simogatnak. Ha ezt valamely formájában csak titokban mered művelni, képmutató vagy. Ha eltér a kép rólad, amit a kollégád lát, amit a kedvesed, vagy gyermeked, attól, aki egyedül vagy; szép cicoma az egész, üres máz, tanult szerep: kép, melyet csak mutatsz. Nem tudsz becsapni igazán senkit, csak magadat ezzel a játékkal, mert másoknak nyilvánvaló az, amit te futva takargatsz saját szemeid elől. Menekülsz, de miért? Félsz, de mitől? Meddig akarod még folytatni? Mikor nézel szembe magaddal? Mire vársz? Ki fogja megtenni helyetted?

A Mahábháratában (http://brihaspati.net/downloads/Mahabharata_Krishna_Dharma.pdf), mitt tett az erényes, de elgyengült Ardzsuna helyett Krisna; a bölcs, de képmutatásba sodródott Bhísma ellen! Neki kellett megtennie? Mi miatt haragudott?
Máté evangéliuma 23,1-39 részében (http://szentiras.hu/UF/Mt23,1-39) ki valójában farizeus? Ki a képmutató? Miért ennyire haragosak Jézus szavai?

Minden üres ismeret, végig nem gondolt gondolat, befejezetlen érzelem, elszalasztott pillanat, bigott hit mások vélt igazában, megfelelni akarás a képzelt elvárásnak, az elsietett élet: képmutatásba torkollik. Isten haragszik a máz életre. Nem valódi, nem igaz, szemétre való.

Lázadj! Ragaszkodj az igazsághoz! Lassíts, gondolkozz, érezz, figyelj!
"... többé ne legyünk kiskorúak, akik mindenféle tanítás szelében ide-oda hányódnak és sodródnak az emberek csalásától, tévútra csábító ravaszságától; hanem az igazsághoz ragaszkodva növekedjünk fel szeretetben ..."
(Efézusi levél 4. rész)

VÁLTOZTASS, DOBD KI A ROSSZAT, GONDOLKOZZ A JÓN, S TEDD AZT, ÉLJ, SZÍVBŐL, SZERESS, MOST, TE!

Kívánság, düh, félelem

Kívánság, düh, félelem: mindhárom szükségtelen, káros és értelmetlen.

A kívánságot a jelenben hozzuk létre, ha valaminek a hiányát érezzük. Nem figyelünk és nem vesszük észre, hogy mindenünk tökéletesen megvan. Azt képzeljük, bármi tulajdont birtokolni vagyunk képesek, annak ellenére, hogy nyilvánvalóan meztelenül jövünk ebbe a világba és úgy is távozunk belőle: igazi valónk soha nem képes semmi külső dolog birtoklására.

A "pozitív" kívánság a "szeretném", "akarom", a siker vágya. Ha a kívánság tárgya a múltban nem került birtokunkba, dühöt hozunk létre. A düh rombol, dühösen képtelenek vagyunk az önkontrollra és semmit nem old meg, mert a múltbeli kívánság tárgya nem kerül birtokunkba tőle, legfeljebb "igazságot osztunk" és megbüntetünk valakit emiatt. De kinek képzeljük magunkat, hogy az igazságosztó és ítélet-végrehajtó szerepében tetszelgünk? Kinek az egyedüli joga ez?

A "negatív" kívánság a "nem szeretném", a "nem akarom", a kudarctól való félelem. Ha a kívánság tárgya a jövőben nem fog birtokunkba kerülni, félelmet hozunk létre. A félelem dermeszt, gátol, így nem vagyunk képesek a valóságnak megfelelően gondolkodni, érezni, cselekedni. A félelem kiteljesedésekor elbújunk, menekülünk, meg akarjuk szüntetni önmagunkat, de ez nem old meg semmit, mert a jövőbeli kudarcot nem tudjuk távol tartani vele, sőt inkább előidézzük lecsökkent teljesítőképességünkkel és abba az irányba gyűrűző gondolataink, hitetlenségünk erejével.

A düh és a félelem ellenszere a szeretet, a teljessé váló szeretet kiűzi a félelmet és semlegesíti a dühöt. A kívánság ellenszere a hálaadás, a megelégedés. A hála és a szeretet gyökere a figyelem, az éberség, a tudatosság; gyümölcse pedig a nem-ragaszkodás. Aki nem ragaszkodik, figyel és éber, hálás, örül és szeret; az a jelenben él. Olyan, mint aki ismét megszületett, mint egy kisgyerek.

Ne kívánj, hanem légy hálás és örülj. Ne légy dühös és ne félj, hanem szeress. Ne törekedj sikerre és ne kerüld a kudarcot, hanem végezd a kötelességed, eredményére való tekintet nélkül.

Láss

Nem akarom leírni,
nem tudom hogy elírni:
bárhogy, bármit,
bárhol, bárkit
elér a szeretet,
hömpölyög, keneget.
Itt van,
most van,
belül,
kívül,
lásd és halld,
érezd és valld,
mondd ki és nyisd ki
szádat és szíved,
ne fogd ma vissza,
éld magad tiszta
valósággá: most
ebben a pillanatban,
abban a mozdulatban,
mit épp teszel.
Éld át,
lépd át
magad, hiába
hasad világa
megszokottnak, elvártnak
megunottnak, "nem árt"-nak,
nem az van, mit látsz,
nem úgy van, mit vársz;
a valóság: új, ismeretlen,
a megszokás: hit, kellemetlen,
nem létező bilincs,
eltéphető, mi nincs
rád jól szabva,
vágja el szablya;
szeress és örülj,
most te itt repülj
szíved szárnyain, belül.

"A nehéz dolgok titka" magyarázata

Mit jelentenek Lao-ce ezen sorai?: A nehéz dolgok titka

Az ember azt hiszi, mindig csinálnia kell valamit; emiatt megnyugodni nem tud. Ha le is pihen kicsit, agya lázasan forog, így még elaludni sem képes.
Meg kell tanulni megpihenni, megnyugodni időnként; ez nem jelenti azt, hogy "naplopóvá" válunk.

Eleinte az ember az igazi csendet szokatlannak, a megnyugvást idegesítőnek találja, olyan "sivatag" érzés, olyan "nem csinálok semmi értelmeset".

Mivel az ember nem pihen meg sosem, ezért túl van hajtva, feszült, képtelen igazán odafigyelni bármire is, szétszórt, pontatlan, nem hatékony. Ennek következtében sok-sok nehézséggel találkozik nap, mint nap. A nehézségek sokasodnak és nőnek, az ember élete egyre keserűbb, stresszesebb.

Ha megtanulunk megpihenni, lelassulni, kiürülni, akkor megint valódi méretükben leszünk képesek látni életünk dolgait. A meditáció, az imádság ennek módszere, hívjuk bátran segítségül Istent a megértéshez!  Az óriási problémák így nem lesznek már olyan ijesztőek. Lelassulva észrevesszük, hogy minden nehéznek tűnő dolgot valójában fokozatosan, kis lépésekben kell megoldani. A nagyra képtelenek vagyunk, de kis dolgokat nagyon ügyesen meg tudunk csinálni. Vegyük mindig észre a nagyban a kicsit, a sokban a keveset!

Ha így szemlélődünk, szívünkről a teher lehull, könnyűnek fogjuk érezni magunkat és feladatainkat. Ha észrevesszük valamin, hogy a "nem szeretem" érzése tör fel bennünk vele kapcsolatban, fordítsuk át "szeretem"-re, keressük meg benne az elvégezhetőt, a megszerethetőt, a kicsit.

A mindig csak nagy és nehéz dolgokat végző elfoglalt, fontos ember gyakran ígérget, de ígéreteit többnyire képtelen betartani. Vigyázzunk, mit ígérünk meg! A dolgok mindig komplikáltabbak, mint azt előre számítjuk, mindig nehezebbek és tovább tartanak, mint azt nagy mellénnyel előre megsaccoljuk. Legyünk megfontoltak, lassuljunk le, mérlegeljünk és a kicsi dolgok szorgalmas véghezvitelével őröljünk fel minden nagy, nehéz és hosszadalmas feladatot. Ha mindig csak kicsi és könnyű lépéseket teszünk meg közben, igazából sosem fáradunk el belsőnkben és visszanézve a megtett útra csodálkozni fogunk, mennyi mindenre is képesek vagyunk!

A nehéz dolgok titka

Gyakorold magad a tétlenségben,
vegyél részt a nem cselekvésben,
ízlelgess az íztelenben.
A nagy: csupa kicsiny; a sok: csupa kevés.
Utálkozásra feleljen a megszeretés.
A nehéz legyőzése könnyűvel indul.
A nagy megtevése kicsinnyel indul.
A nehézség az ég alatt
a könnyűn alapszik,
s a nagyság az ég alatt
a kicsinyből gyarapszik.
    Ezért a bölcs
nem cselekszik nagyot,
így teljesíti a nagyot.
Nem érdemled, mi bizalom,
ha túl sok az ígéret-halom.
Kinek csak könnyű minden,
az nehezet talál mindben.
    Ezért a bölcs
nem kerüli a dolgok nehezét,
az erőlködés mégse veti szét.

(Lao-Ce: Tao Te King, 63. rész,
Weöres Sándor fordítását Peter A. Merel "GNL's Not Lao" Tao Te Ching fordításával összevető,
általam módosított verzió)

Ahimszá

Ahimszá azt jelenti: nem ártás. Az emberiség legalapvetőbb törvénye, megtartása általános érvényű fő kötelesség, tekintet nélkül nemre és fajra, helyre, korra és alkalomra.

Az általános érvényű emberi törvényekkel kapcsolatban van egy évezredes félreértés, egy megfogalmazásból ered: "ne ölj!". A tiltó felszólító megfogalmazás pedig az emberben mindig az ellenkezőjét szüli, a tiltás által az ember korlátozva érzi magát és még a legjobb szándéka ellenére is legalább néha-néha, amikor kevésbé tartja magát kontroll alatt, kiszabadul a lázadás, megteszi azt, amihez tudat alatt jogot érez.

A "ne ölj"-t "nem ártás"-ként emlegetve a tiltó korlátozás már érvényét kezdi veszíteni, így jobban lehet róla gondolkodni, lehet ízlelgetni. Nem ártás, nem ártok, más sem árt nekem, senkinek sem ártok, senki sem árt nekem... A szavak belopják magukat az őket illető helyre és minél többet gondolkodunk róluk, minél többet mondjuk ki, annál jobban gondolkodásunk részévé válnak.

Jézus Krisztus tovább magyarázta, hogyan kell pontosabban érteni a "ne ölj"-t, ez így hangzott:
"Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: Ne ölj! Mert aki öl, méltó arra, hogy ítélkezzenek felette. Én pedig azt mondom nektek, hogy aki haragszik atyjafiára, méltó arra, hogy ítélkezzenek felette, aki pedig azt mondja atyjafiának: Ostoba! - méltó a főtörvényszéki eljárásra; aki pedig azt mondja: Bolond! - méltó a gyehenna tüzére. Ha tehát áldozati ajándékodat az oltárhoz viszed, és ott jut eszedbe, hogy atyádfiának valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, menj el, békülj ki előbb atyádfiával, és csak azután térj vissza, s vidd fel ajándékodat. Békülj meg ellenfeleddel hamar, amíg az úton együtt van veled, hogy át ne adjon ellenfeled a bírónak, a bíró pedig a szolgának, és így börtönbe kerülj. Bizony, mondom néked, ki nem jössz onnan, amíg meg nem adod az utolsó fillért is." (Máté evangéliuma 5)

Tehát a "nem ölni", "nem ártani" magában foglalja azt is, hogy nem csak durván nem ártok a másiknak, de finomabb vonatkozásokban sem: nem haragszom senkire, nem mondok senkire negatív dolgokat, sőt, ha ellentét feszül köztünk, felkeresem és kibékülök vele.

Hol van a helye a "nem ártás"-nak kívül, vagy belül? Egy külső tábla a szemeim előtt, amit meg kell próbálnom követni, vagy egy alapkő, mely bennem van legbelül és csak rá kell találnom, engednem kell, hogy átjárjon?
"Az erőszakmentesség nem egy ruha, amit csak úgy fel lehet venni, és el lehet dobni. Az erőszakmentesség helye a szívünkben van, és a létünk egy elválaszthatatlan részének kell lennie." (Gandhi)
Nemcsak kell lennie, de az is, csak rá kell találnom, bennem van és engednem kell, hogy átjárjon.

A "nem ártás" teljes betöltése a szeretet: szeresd felebarátodat, mint magadat. Aki szeret, nem tesz rosszat a felebarátnak, vagyis nem árt neki:
"A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem múlik." (Pál levele a korinthusbeliekhez 13)

A váltás

Az ember életének van két szakasza; az elsőt úgy hívhatnánk: robotkorszak. A másodikat pedig úgy: emberkorszak. A kettő időben egymás után következik, az első a robot-, a második pedig az emberkorszak.

A robotkorszak mindjárt a kisgyermekkorban kezdődik, azért nevezhető így, mert az embert sok-sok szabály és információ megtanításával gyakorlatilag beprogramozzák az életben később várható élethelyzetekre, hogy ne érje semmi váratlanul. Eközben az ember szépen lassan el is hiszi, hogy mindenre felkészült és belül lassan felnövekszik benne valami, ami magát nagynak, erősnek hiszi és ha bármi problémája van, bármihez hozzákezd, mindig magához fordul segítségül, hiszen így tanulta, ez a jó. A külső segítség kizárása fokozatosan, a szülők segítségének, a tanítók, a mesterek és végső soron Isten kizárásával történik. Isten kizárását az életünkből az angol nyelv találóan "Edge God Out"-nak írja le. E fogalom kezdőbetűinek összeolvasásával kapjuk meg a lassan, de biztosan felnövekvő valaminek a nevét: EGO. A robotkorszak végére érve az ember gyökeresen átalakul, rengeteg felszívott, de kötés nélküli tudással rendelkezik, szerepeket játszik, szokásai alakulnak ki, elméje tele van csapongó gondolatokkal. A gyermekkor már rég elmúlt, ugyanakkor belül még mindig ott áll megszeppenve a kis kori én, feldolgozatlan élményekkel és érzelmekkel.

A robotkorszak végén az újonnan kiképzett "gép" öntudatra kezd térni és elkezd nem érteni bizonyos dolgokat. Az eddig belesulykolt tudás nem elég mindenre, nem magyaráz meg mindent a környező világból, de főként egyet nem: saját magát. Az ember saját viselkedése az, ami sokszor a legjobban gondolkodóba ejti és nagy kérdőjeleket hagy maga után. Az eddig magabiztos EGO építménye recsegni és inogni kezd. Nem képes mindent megoldani, nem tud mindenre választ adni, nem tudja ígéreteit beváltani. Az ember rájön, hogy az eddig igaznak vélt tudás jó része nem igaz, vagy hiányos, vagy pontatlan és sok esetben teljesen fölösleges is.

A robotkorszak végére a pontot a váltás teszi. A váltás ideje és hossza változó, de biztosan könyörtelen, rengeteg addig értéknek hitt dolog szemétnek minősül, jónak hitt élmények pedig kárnak. A váltás csak akkor lesz maradandó és sikeres, ha változtatással jár, az élet szinte minden területén, leginkább pedig a gondolkodásban. A gondolkodás megváltoztatása, sok kényelmes dolog elvetése, nehézségek vállalása, ez a váltás útja. Ha az egyén ezek során megfutamodik és a kényelmeset, megszokottat, a tömegek útját választja, a második korszak lehet, hogy sosem jön el. Önmegtagadás, így hívja találóan a magyar nyelv a keskeny ösvényt, ami a sötétből a fényre visz, ennek során az ember fel kell, hogy ismerje, hogy akit addig önmagának hitt, az valójában nem önmaga, hanem csak egy üres báb, akinek döntéseivel, vágyaival, álmaival nem szabad azonosulni, hanem mellette csöndben elmenve őt felejtésre kell ítélni.

A kisepert bordélyba azonban hamar visszatódul a csőcselék, ha nem töltik fel hamar tisztességes emberekkel. A váltás során nem elég az addigiakat kárnak és szemétnek ítélni és nem tenni tovább, de új tartalommal is fel kell tölteni azok helyét; ez a sikeres váltás feltétele.

Ha a váltás ilyen módon sikeres volt, az addigi robot megszűnőben van és helyét átveszi az ember, aki gondolkodik, tudatos, érez. Nyitott, figyel, nem szégyell gyengének mutatkozni és ha kell, segítséget kérni. Ha úgy érzi, Istentől sem. Sőt egyre gyakrabban ítéli úgy, hogy nem a szükség végén, utolsó helyen, de inkább az elején, első helyen kell Istent segítségül hívni. Segítségül a hiányban és a gazdagságban, a bánatban és az örömben egyaránt. Valami helyrebillen. Az EGO-nak vége, bár ott van és mindig vissza akarja hódítani a helyét, de ugyanakkor mégis már más kormányoz legbelül; az igazi én, aki Istent hívja segítségül.

Az emberkorszak szép korszak, nem könnyű, de más minősége van. Folyamatos fejlődés, ugyanakkor küzdelem a régi ellen. Az ember eléri és megérti valódi önmagát és egyre gyakrabban feledi magát a másik emberre figyelve, Istenre figyelve. Végül a figyelem mindig "ott" lesz és nem "itt", nem én akarok, hanem Te mit akarsz, mit szeretnél. Teljes feloldódás, teljes eltűnés, ugyanakkor beteljesedés. Szeretet.

Az alábbi film (és könyv) e témát fejti ki, igen magával ragadóan:
Dr. Wayne W. Dyer: A váltás - Az ambíciótól az értelemig

Bábel tornya 2.

Egy nagy egész része vagyunk. Nem értünk van minden, hanem mi vagyunk az egészért.

Amikor kimegyünk a természetbe, benne élünk, szemléljük, érzékeljük a teremtett világot, akkor ez hamar tudomásunkra jut. Amikor a civilizált, globalizált emberi környezetben élünk, ott minden azt sugallja, hogy minden csakis miértünk van. A kettő nagy ellentétben áll egymással.

Hedonista, egoista világban élünk, ahol minden a kényelmünket szolgálja és azt gondoljuk, hogy élvezeteink kielégítése életünk legfőbb feladata, de közben mégis belopakszik a fáradtság, a kedvetlenség, a boldogtalanság.

Építünk egy természetidegen világot, ahol semmi sem természetes, amiben mindent átalakítunk, mert nekünk semmi sem jó úgy, amint van. A meglevő túl fárasztó, túl lassú, túl önmagáért való. Törekszünk, hogy életünk kényelmes, önfeledt, gyors legyen, s közben nem vesszük észre, hogy valójában a második Bábel tornyot építjük: mi akarunk magunk istene lenni, naggyá lenni, mint Isten.

Ha visszatérünk a természetbe, a dolgok lelassulnak, saját rendjüket követik, fáradnunk kell, hogy elérjünk valamit. Az izzadtság és a piszok nem ritka vendég itt. Kicsik vagyunk és "nemszeretem" dolgok is megtörténhetnek velünk, még akár meg is sérülhetünk. A sarokba szorított egó mindezt nagyítóüveg alatt láttatja velünk és fuldokolva segítségért kiabál. Ha tesszük a dolgunkat tovább és mellőzzük ezt a sikongatást, az elhalkul és közben lassan rájövünk, hogy belül mi többek vagyunk, nem árthat a fáradtság, az izzadtság, a piszok, a sérülés, a megszokott életvitel hiánya.

Rész vagyunk, egy nagy egész része. Más is lakik itt velünk ezen a bolygón, ebben a világegyetemben. Életünk csak úgy éri el célját, ha kisétálunk Bábel tornyából, visszatérünk a természethez, Istenhez, a másik emberhez, a belső igazi saját magunkhoz.

Insha Allah

Insha Allah - ha Isten (is úgy) akarja: fejezi ki a muszlim hitű ember abbéli hitét, hogy nincs a világban semmi, ami ne Isten akaratából történne meg. Nincsenek véletlenek, nincs szerencse.

Ha rákeresek a Bibliában a "szerencse" és a "véletlen" szavakra, figyelemre méltóan kevés találatot kapok: nulla, vagy ahhoz közeli, fordítástól függően; értelmüket megvizsgálva valójában látható, hogy ismeretlen szavak ezek az Írásban.

Ez azt jelenti, hogy az életemben, a világban semmi sem történik Isten akarata nélkül. Egy fogpiszkáló nem hullik le a földre, egy hajszál nem hullik ki úgy, hogy azt ne Isten akarta volna.

El kell hát szakadnom a véletlen, a szerencse fogalmától és a megoldást egyedül Istennél keresni.

"Bizony mint az árnyék, elmúlik az ember, bizony hiába is fáradozik. Halmozza a kincset és nem tudja, ki gyűjti majd be azt. Nos hát, miben reménykedjem Uram? Csak benned van reménységem." - Zsoltárok könyve 39.